Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. szeptember 7. Hogy fedél legyen feje fölött, az új lakástulajdonosok kétharmada tna is fcét kezével, családi összefogással akarja. Vagy kényszerül összehordani családi fé szkét. (Így épül a (Rákóczi tsz vszandaszőlősi telkén Gulyás Károly traktoros háza is, u rokonok: Tureczky Lajos, id. és ifj.^akar Kálmán, és Zérczi Kálmán segítségével. Ez a ház ebben a rokonságban már a negyedik; így inkább a segítség visszaadásáról van szó Az építőmester civilben a tszépltőbrlgád művezetője — Tureczky Lajos. A segítség egy száz négyzetméteres ház félmilliós költségét százezer forinttal csökkenti Kellékek: anyag, eszköz és sör.' Mögötte sok-sok pénz, ami — például Gulyás Károly esetében malactartásból — a megelőző évek megfeszített munkájából és kuporgatásából származik Nehéz hordani, nehezebb szerezni. A blokktégla Abonyból, A kisméretű Tápiógyörgyéről, a cement és a fenyő Rákóczifalvából, az ajtó Ti szaf öld várról, a sóder Vecsésről került A szabadszombat (munkásait a feleség ebéddel várja. Aztán: görnyedés .estig Érkezik az utánpótlás tetőanyagból, sörből; a rokoni segítség h- bár nem számolják <— nincs ingyen m: A tsz, — és a feleség munkahelye (a Ganz Villamossági Művek szolnoki gyára) kedvezményes fuvarral segíti fedélhez munkásait Utcasorok épülnek így: szabadidőben, utánajárással, eladósodással és sok-sok derékropogtató. nehéz munkával Kőhidi Imre képriportja Mi, férjek... Valószínűleg sokan ismerik az anekdotát, amelyben arról van szó, hogy a szolnoki Tiszahídon egy sötét éjszakán két öngyilkosjelölt találkozik. Nézik a vizet, azútán megszólal az egyik: — Maga miért ugrik? — Elhagyott a feleségem. És maga? — Az enyém meg visszajött. Egyikünk eped a feleségéért, a másikunk „szenved” tőle, egyikünk segít otthon, a másikunkra csak az evésben számíthat az asszony. Egyáltalában: milyenek vagyunk mi, férjek? A négyszögletes panelház folyosóját mutatós intarziák, kecses faszobrocskák díszítik. A gyermekszoba játékpolcain fából faragott mesevilág : tündérek, medvék, házikó, kútágas jelzik a tulajdonos ügyes kezét. A férj szőke óriás, a felesége fekete hajú, szemű, középtermetű szép asszony. — A hír szerint önök úgy élnek, akár a galambok — fordulok a férjhez. — Megvan mindenünk: lakás, egészség és egy tízéves, szép kisfiú. Még egy kislányt szeretnénk — csacsog az asszony. — ön itthon dolgozik? — kérdezem a szőke óriást. — Igen, Feri kiváltotta az ipart, itthon a munkahelye, én pedig naponta buszozom Berénybe. Könyvelő vagyok — válaszol újra az asszoav. Ahol a feleség kormányoz — Elnézést kérek, de a ^rjekről írok — nézek újra Ferire. — Elárulná mi a hobbija a munkáján kívül? — Büszke vagyok az ügyes kezére. Nézzen körül, a polctól kezdve, a bútorokig valamennyit ő készítette — dicsekszik a feleség. — Mielőtt elvett volna, sokat horgászott, de leszoktattam, mert sűrűn volt távol. Az ember hálásan mosolyog, de belőlem kibújik a kisördög. — Bocsásson meg, de én állandóan a férjét kérdezem, és ön felel. Neki nincs itthon szava? Végre a hallgatag Feri nyelve is megoldódik. — Ica szeret beszélni, meg irányítani. Én inkább a fadarabokkal társalkodóm — restellkedik. Hosszasan diskurálunk. Később a feleség elmeséli. — Amikor udvarolt, már akkor is tetszett csendes őszintesége. Azóta sem mondta, hogy szeret, de éreztem, mert minden cselekedete ezt sugallta. Itthon bármit elvégez, szavam se lehet, örülnék, ha beszédesebb volna, de így is jó, és higgye el, nagyon boldogan élünk. Harmadízben járok a füredi temetőben, de a magában motyogó, kopott ruhás, galambősz férfit újra és újra ott találom. Felesége sírján friss virágok, a férfi beszél, beszél a lent nyugvóhoz. Nem zavarom, nézelődni indulok. Egy közös ismerős megszólít. — Ne szánja, ő tette tönkre az asszonyt. Amíg élt, jó szava sem volt hozzá, pedig a szerencsétlen hajnaltól késő estig húzta az igát, míg ő az országot járta: adott, vett. A temérdek tehén, aprójószág otthoni gondja meg a feleségére maradt. Télen’ Részegen kizavarta az asszonyt, aki a juhhodályba menekült egy ingben, papucsban. Meghűlt, a következő tavasz elvitte. Holta után becses Halkan visszatérek a szürke gránitlaphoz: rajta név, két évszám-, mindössze 42 évet ölelnek át. Szíszorítóan kevés idő. Lejjebb BP, valószínűleg béke poraira. Menynyivel szebb lett volna ezt a békét életében nyújtani az asszonynak az elkésett siratás helyett! A férfi nem vesz észre, csak motyog, motyog: ma sem ebédeltem Ilonkám, nézd piszkos az ingem, meszelni is kéne... A hosszúkás szoba falain szőnyegek, kardok, a vitrinekben szobrocskák, a bútorokon, az ágyon csipketerítők. Mindenfelé apró csecsebecsék. A szikár háziúr mereven ül velem szemben a díványon, mellette fáradt tekintetű felesége. — önt városszerte pontos, pedáns embernek tartják. Mivel a férjekről írok, szerentném hallani a véleményét. — Örülök neki — enged .fel kissé. — Tudja kérem, a jó házasság titka a rend, a fegyelem, és mivel erre leginkább a férfiember képes, neki kell irányítani. Én például az üzemben is ezt végzem. A feleségem itthon a háztartást vezeti, és ez ugye jóval egyszerűbb feladat. „ — Azért talpalok én 'is eleget. A temérdek szőlő, a sok jószág miatt leülni se marad időm — enged meg magának egy halvány ellenvetést a fáradt asszonyka. — Ugyan Hilda, mindenki tudja, a házimunka nem kíván diplomát! Eredj kérlek, hozz be az újságíró elvtársnak szendvicset! — adja ki a parancsot, majd folytatja. — Tudja kérem, Hildát tíz éve vettem el 41 éves koromban. Az előző nejem elhunyt, a leánykám férjez ment, és szükségem volt egy megbízható támaszra. — ön boldog? — Berendeztem a sorsunkat: pontos, bevált napirend szerint. Sőt az intim kapcsolatunk felhőtlen voltát a költő szavaival tudnám jellemezni : az élet medrének előírt partjai között hullámzik. Naptár szerint, pontosan — Hogy értsem ezt a medret? — A hétvége a pihenésé, hétfőn a fű se nő, így erre marad a kedd vagy a szerda. — Naptár szerint? — Természetesen. A kiegyensúlyozottság feltétele a periodikusan ismétlődő foglalatosság. Belép az asszonyka a tányér szendviccsel. Leteszi és kimegy. A férj kínál: — Tessék kérem, fogyaszsza! Először a szalámisat, pikánsabb az íze. Rend a lelke mindennek: az életben, az ágyban, sőt még a szendvicsevésben is. Péter és Éva parányi, albérleti szoba-konyhás lakása tele van száradó pelenkákkal, apró gyerekholmikkal. A sarokban kiságy, előtte elhúzható függöny, mögötte a 18 hónapos trónörökös az igazak álmát szuszogja. Péterek öt éve házasok, ő 34 . éves, Éva 23. — A gimiből csábított el, pedig jelés tanuló voltatti — mosolyog az asszony. — A csábításról csak anynyit: betartottuk a nemhivatalos szerelmi KRESZ-t, hiszen három és fél év múlva érkezett Kisévi — így Péter. — Hová is szültem volna? Nézz körül! Ha szétnyitom a rekamiét, nem tudunk az asztal mellé ülni. Igaz, ha miniden jól friegy, inovemberre lakást kapunk. — A szülők? — Nálunk meghúzhattuk volna magunkat, de Évának ez kellett. — Éva! Milyen férj Péter? — Őszintén? Most már jó. — És kezdetben ? — önző volt, ez az igazság. Nem szeretett alkalmazkodni : minden estére főtt étel kellett volna, mert az üzemi koszt ilyen rossz, olyan vacak. Azt, hogy dolgozom, és nem szakadhatok meg, nehezen látta be. No, és közben persze: legyek szép, üde, vonzó, erre is figyelmeztetett. Péter restellkedik. — Azt nem mondod, hogy én tanítottalak meg arra, v hogy a rézmozsárnál jobb hely is akad a harisnyádnak? Most már együtt derülünk az apró szurkákon. Majd a „házirendet” sorolják. — Éva szeptembertől újra tanít, a kicsit ő viszi a bölcsődébe, mert én hatkor kezdek a műhelyben. Felváltva járunk érte. A bevásárlás, porszívózás az enyém — vallja be kedvetlenül Péter. Alkalmazkodás is, öröm is — Jobb rétest süt, mint én! — vág közbe csillogó szemmel, diadalmasan Éva. — Bele ne írd, mert mit mondanak a gyárban! — tiltakozik élénken -Péter. — Nehéz jó férjnek lenni? Apró mosoly jelenik meg az arcán. — Nehéz. Sok a rohanás, az idő a legnagyobb ellenségünk. Szerencse, hogy szeretjük egymást. De például tegnapelőtt is Évának valami úttörős ügye akadt délután, amikor nekem meg üzemi kispályás focimeccsem lett volna. Nem mehettem a csapattal, mert valakinek Évikét is haza kell hozni. És az a valaki én voltam. Ráadásul kikaptunk, itthon aztán jól összevesztünk — nevetnek egymásra. Mi, férjek ilyenek lennék? Ilyenek is, meg másfélék is. Mások, ha a feleségünk beszél rólunk, mások, ha mi soroljuk eredményeinket. Egy bizonyos: sorsunk, boldogságunk, elkeseredésünk, sikerünk mindig szorosan összefügg a „túloldallal”. Ez már egy másik riport témája lehet. D. Szabó Miklós
