Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-28 / 228. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. szeptember 28. ézte, érezte, gondolta a hajnalt, és emlékezett ugyanilyen hajnalokra, szinte számolta az emelkedő fényt, ahogy lassan megvilágosodott a tetősíkjával egymagasságban úszó hegykoszorú. Már látszottak Őrmező fényei, a budafoki, a budaörsi dombok, már megkezdődött a nagy balatoni országút lüktetése, autók színe siklott át az olvadó hóként elvesző szürkeségen, az utcákon megjelentek a férfiak és a nők, még emlékezett az álmára, de tudta, hogy nemsokára elfelejti. Vizet mert a víztárolóból, és megmosdott. Negyedik napja tartózkodott a tetőn, a televízióantennák, a szellőzőkürtők, a kémények között. Tegnap feljött a felesége, és sírva kérte, hogy jöjjön le a tetőről. Aztán a felesége lement. A lakók már mind tudták, hogy a monstrum bérház lapos tetején egy férfi tartózkodik, és nem akar lejönni. Mezítláb járt, hogy lépéseivel ne zavarja a legfelső emelet lakóit. A házmester feje jelent meg a vaslétra aknanyílásában : — Nem lakhat fenn a tetőn! Kubinyi úr... tessék lejönni. — Jöjjön fel maga is, Diós bácsi, meglátja ... A házmester feje eltűnt az aknanyílásból. Egy órával később a házmester lánya felhozta a felesége levelét. Mária megírta, hogy elválik tőle. De a levelet azzal fejezte be, hogy jöjjön le, meg fog neki bocsátani. Mosolygott azon, hogy miért. Miért, fog neki megbocsátani? Azért, mert négy nap óta a tetőn tartózkodik, és jól. érzi magát? A házmester lánya, Vali, egyszerű kanárisárga műselyem pongyolát viselt, és a keblei csaknem kiestek a lazán összefogott köntösből. Aztán a lány elment, Kubinyi nem üzent semmit a feleségének. Eljött a reggel. A város minden irányban megindult, a terek, az utak összekapcsolódtak, és a tető magasából egyetlen öszszefüggő mozgásnak látszottt a lent szaggatott és elkülönült valóság, a sok részlet, és az egy egész. Elszédült a messzelátótól. összefolytak a részletek, a nagyítólencsék fókuszáoan csak egy folytonos és az ő körbeforgása által változó távlatú ősképet látott, tele égő színekkel, a messzelátó okozta szellemképpel és kiterjedésbeli torzulással és tele első pillantásra megállapíthatatlan eredetű mozgással. A mozgással teli teret figyelte, az anonim teret, a hatalmas városbolygót. A délelőtt folyamán néhány kíváncsi lakó merészkedett fel a vaslétra aknanyílásába. Megnézték Kubinyit, ahogy áll a tetőn, lassan körbefordul maga körül, és messzelátóval figyeli a várost, a hegyeket, a közeli utcákat, a szomszédos tetőket. Tizenegy óra tájban ismét feljött a felesége, és kérte, jöjjön le, mi lesz a munkahelyén, ha megtudják ezt az egész őrületet. Kubinyi azt mondta, hogy szabadságon van, a vállalatának mindegy, hogy hol tölti a szabadságát. A felesé, ge azt mondta, hogy el fog utazni, nem akar szégyenkezni a lakók előtt. — De hiszen egyét sem ismersz . közülük, éin sem, ők se minket — mondta Kubinyi halkan, miközben szeméről nem vette le a meszszelátót. Sőt a feleségét is, aki négy-öt méterre állt tőle, nyilván a tériszony miatt nem mert közelebb menni a férfihoz, a messzelátón keresztül nézte. A felesége lement. Kubinyi szeme kimerült, egy időre kénytelen volt letenni a messzelátót. Sétált a tetőn. a tizedik emeleten. A házat, amelynek a tetején állt, sok ehhez hasonló házzal együtt, ő tervezte. Tudta, hogy mi van alatta, tízemeletnyi mélységben, ismerte a' lakásterek belső elosztását, a falak vastagságát, tudta, hogy körülbelül meddig állhat ez a ház, és hogy ő sem állhat itt fent a tetején örökké. De egy ideig igen. Egyszerűen nem volt képes lemenni. Éjszaka kátránypapírral takarózott, amit göngyölegben talált a tetőn. Táplálékra eddig nem volt szüksége, következésképp a szükségét sem kellett elvégeznie. Éjszaka mélyen aludt, és hajnaltól alkonyig a várost nézte. nagyokat sétált, új Dunahidakat, pályaudvarokat, útpálya-rendszereket tervezett, anélkül, hogy rögzítette volna az elképzeléseit; Megalkotta képzeletben az új egyetemi várost, valamint egy szuper kultúrcentrumot, egy várost a városban. Az utópiák nagyszerű hagyományaiból éppúgy merített, mint a modern építészet anyagi-technikai lehetőségeiből. Aztán sokáig elnézte az új épület- és útrendszerek ma még bérházakkal és szűk utcákkal, árnyékolt terekkel zsúfolt helyét, képzeletben robbantott, noha tudta. hogy az idő emberi beavatkozás nélkül is helyet csinál maid mindennek, ami iga- és időszerű. Az aknanyílásból halk beszélgetés hallatszott fel: — Mikor ment fel a tetőre a férje, asszonyom ? — kérdezte egy férfi. — Négy napja. — Azóta nem jött le? / — Nem. — Értem. Délután még egyszer megnézte a tetőről látható városrészeket. Éhes és álmoá volt, elfogyott az ereje. Feljött a házmester és a tömbbizalmi. Mondták, hogy jöjjön le. Nem válaszolt. Nézte az alkonyt. Azok ketten lementek. Este kihívták a tűzoltókat és a rendőrséget. Megcsillant egy bilincs, látta a kényszerzubbonyt, észrevette az anyját az aknanyílásban, nehezen kapaszkodott fel a vaslétrán, amikor felért, leverte a ruhájáról a rozsdát, és kérdően a fiára nézett, aztán a menyére, aztán a tanúkra, a lakókra, a hatóság képviselőire. — Kubinyi egy másodpercig eltűnődött anyía arcán. Valamit akart neki mondani. Anyja ünnepélyesen viselkedett. A laktanya alakuló teréről dobpergés hallatszott. Anyja tétován elindult feléje. Nyakláncán — Krisztus a kereszten — megcsillant a napfény. A felesége, egy lépéssel anyja mögött! szintén közeledett. Nyakláncán — Krisztus a kereszten — megcsillant a lebukó Nap fénye. Lehajtotta a fejét. Anyja és a felesége odaértek elé, megfogták a kezét. Aztán anyja levette a nyakából a meszszelátót. Kubinyi néhány lépést hátrált. A fenntartózkodó személyek lassan, félkörben megindultak felé. A tetőn senki nem tudta, hogy mi történik, hogy miért gyűltek össze, önkéntelenül is körülnéztek, nézték a várost, az országutat, a hegyeket, az estét. Az. aki közvetlenül előttük állt, kiesett látókörükből. Szédítő tér és tízemeletnyi magasság vette körül őket, nem tudtak mit kezdeni magukkal, nem tudtak mit mondani, voltak, akik megfogták egymás kezét. Főleg a házban lakó fi atal és idősebb házaspárok. Kubinyi határozott, nagy léptekkel elindult végig a tetőn, azon a szárnyon, amely az országút felé nézett. Egyesek el akarták vágyni az útját. De mintha féltek volna tőle, mégis engedték. ta a házmester, amikor Kubinyi belelépett a tér . fogalmába, az eszmébe, amelyben mindannyian éltek. Levetette magát a virágágyakba. Egy férfi levette fejéről a kalapját. Lenézni nem merészelt senki. Egy láthatatlan kapuban álltak, amelynek küszöbén az előbb még valaki állt, aztán átlépte. Géczi János: Dalok mandolinra és hangtalan dúdolásra megmeredsz a pillanatban aztán kitörni nem lehet arcodon csillagok tenyereden patakok márványon japán festmények az alvónak szívéig gyökereznek a füvek mellén a virágok szirmokat nyitnak összetört csönd kapaszkodnak ujjaim egymásba edényt formáznak zuhog a vér s párolog kifordulnak héjukból a kagylók hogy kihasítsa fájdalmát az éjszakából a nap denevéreket küld a világra a hold árnyékában elülnek a fények őrséget áll a mozdulatlanság itt itt ülök ' itt homlokomra tapad a kéz a lét megmásíthatatlansága csipkézi virágát csírátlanságtól terméketlenségig rímtelenül ritmustalan a szó is elfogy hold billeg a homorú égen aztán a nap is szemek kavicsai gyűrűtlenül a vízben kitörölhetetlen mozdulat a tenger arcomon árkot mos a gyűlölet vize időmet élik a magány halai forrásig úsznak hol összeérnek csillagok tükörképükkel esőt fonnak hajukból a füzek szaporításuk kizárólag a szá-Hajnóczy Péter: II csuka gy szép nyár eleji napon a folyó kicsapott a medréből, és az erdőt elöntötte az ár. Mindenki a magasabban fekvő, száraz területekre igyekezett. — Nyugalom, barátaim! — rikoltotta a sas. — Őrizzük meg hidegvérünket! Az események megfelelően követik a Terv előírásait! — Kifejtenéd ezt bővebben? — kurrogott álmos képet vágva a vadmacska. — Igazán nem szívesen fárasztalak, de talán akadnak még rajtam kívül mások is, akik nem rendelkeznek olyan átfogó műveltséggel, mint te. A farkas, a róka és a vaddisznó hangos helyesléssel kontrázott a vad,macskának. Odálbto, jkülöin csoportban, hallgatagon álltak a többiek: a szarvas, az őz, a nyúl, a sündisznó, aztán ismét külön az egerek és a bogarak. Akadtak teljesen közönyös résztvevők is, mint a bagoly, aki abban a percben elaludt, amikor a vita kezdetét vette. Mindenki várakozóan nézett a sasra, aki hirtelen felröppent a sziklájáról, és lecsapott a vízre, amely már a közeli fák derekát nyaldosta. A sas jókora halat tartott a karmai között, és felröppent vele a . sziklára. — A kicsinyes szűklátókörűség — kezdte a sas és horgas csőrével gyorsan fejbe vágta a fickándozó halat — a haladás rákfenéje. Ha az eseményekkel kapcsolatos álláspontomat akarjátok hallani, nos: egyszerűen a halászati terület régen tervezett bővítése valósult meg. A haladás robogó szekerét nem lehet megállítani! — Micsoda bölcsesség! — dorombolta a vadmacska. — Aranyat ér minden szava. És míg a sas vérszemet kapva tovább szavalt, a vadmacska a bokrok közé sompolygott; megkerülte a sziklát. és két hatalmas ugrással a sas hátára vetette magát. A sas vijjogva felröppent, a vadmacska a szájába kapta a halat, a földre huppant, és eltűnt a szikla tövében a páfrány között. A róka vigyorogva néz.te a kitépett tollai között röpködő sast. — A haladás — mondta —. az egy nemes eszme. Nincs is annál előbbre való! — Hogy is állunk, ezzel a halászati tervvel? — recsegte a farkas. .— Elmondanád? Teltek a napok, és az ár egyre nőtt. Egy reggel a csuka kidugta a vízből a fejét, és kijelentette, hogy az erdőt ezennel a folyóhoz csatolja, és mint az Egyesített Terület Katonai Főparancsnoka. utasítja az egyíklokli szárazföldieket!, hogy nyugalmukat megőrizve, haladok nélkül foglalják el kijelölt lakhelyüket a nádas iszapjában. Nem fogja őket háborgatni senki: a toll, a bunda, valamint a kitinpáncél-viselet jogát szabadon és zavartalanul gyakorolhatják a víz alatt. A madarak nem sokat törődtek a csuka ultimátumával. A bagoly aludt, a sas halászott, a többi reggeltől estig falta a bogarakat. Ami az emlősöket illeti: a szarvas és a vaddisznó szorgalmasan gyakorolta magát az úszásban. A vadmacska álló nap a legmagasabb tölgyfa tetején kuporgott, mancsait egy vaskos, A reinkarnáció és a lélekvándorlás című köteten nyugtatva. A róka és a farkas megpróbált szót érteni a csukával. — Ma nekem... — hajított a vízbe egy egeret a róka — holnap néked ... A csuka egyetlen falással elnyelte az egeret, és várakozóan a farkasra nézett. — Kéz kezet mos — mondta a farkas és ő is a vízbe hajított egy egeret. Aztán kivillantva a fogait, rámosolygott a csukára. Az új főparancsnok bekapta az egeret, és hangosan csuklóit egyet. — Ha megállítod, a vizet — köszörülte meg a torkát a róka —, életed végéig ellátunk egérrel. — Nem ígérhetek semmit — válaszolta a csuka, és kitátotta a száját. — Bőséges készleteink vannak — bólogatott a farkas. — De fönntartásuk és razon oldható meg. A csuka meg se mukkant, csak a száját tátotta. —• Ha egy kicsit közelebb jönnél a parthoz — mondta a róka :—, magad is láthatnád ... — Miféle part? — kérdezte a csuka. — Talán a Szigetre gondoltál? — Ha a szavakon nyargalunk — rázta meg a fejét a farkas —, akkor soha nem jutunk előbbre. — Az előrejelzés szerint — mondta kissé bizonytalanul a róka — ez a mostani nyár igen száraz lesz: a folyóban még az iszap is megrepedezik ... — Miért növekedne a Sziget — mondta a csuka —■, amikor parancsomra éppen egyre kisebb ©s kisebb lesz? — Egyezzünk meg — ajánlotta a farkas. — A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad ... A csuka válaszként feldobta magát a levegőbe, és egy kurta csobbanással eltűnt a vízben. zonban a róka jóslata valóra vált; * perzselő szárazság következett, és |a folyó alig voli szélesebb és mélyebb, mint egy közönséges patak. A vaddisznó az iszapban turkálva mindennap csámcsogva teleette magát hallal, aztán kényelmesen elhelyezkedett a meleg pocsolyában és hortyogva elaludt. Ami a csukát illeti: egy szép napon beleragadt az iszapba, úgyhogy moccanni sem birt. A vadmacska óvatosan belekapaszkodott a kopoltyújába, és kirántotta a partra — Teljesítetted a parancsomat! — kioltotta a csuka. — Leköltöztél az iszapba! Megjutalmazlak! A vadmacska a szájába kapta a csukát, és puha nesztelen léptekkel besulrrant vele a páfrány közé.
