Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. szeptember 21. CSUPA SPORT A szurkoló és a sztár . /// Ez a csapat csak árnyéka önmagának — barna — Humorszolgálat „És hogyan szoktatta le a feleségét a pontatlanságról?” — „Egész egyszerűen — egyszer csak úgy mellékesen megemlítettem, hogy a pon­tatlanság az öregedés tipi­kus jele.” A gépkocsivezetői vizsga sikeres letétele után az úr­vezető először vezeti kocsiját egyedül, és egy kissé feltart­ja a forgalmat. Az egyik ke­reszteződésnél egy másik autós azt kiáltja neki: „Hü­lye!” — Az újonc szívélyesen válaszol: „örvendek, Mayer”. Amikor a skót megpillant az utcán egy csomag tyúk­szemtapaszt, villámgyorsan reagált: vásárolt magának egy pár túl szoros cipőt. Az apa szitkozódik: „A mindenit, tehát gyereked lesz! És most bizonyára azonnal férjhez akarsz men­ni. mi?” — „Igen, szívesen”, sóhajtást a lány, „de ki­hez"? Egy ittas egyén éjszaka ne­kimegy egy járókelőnek és gagyogva megkérdezi: ..Hány óra van?” — Ez dühében ad neki egy pofont és azt mond­ja: „A gongütés éppen egy órát jelzett”. — „Nahát”, — mondja a részeg, „milyen szerencse, hogy ezt nem 12 órakor kérdeztem meg Ön­től”. Bíró: „Vádlott, ha már nem volt pénze, hogy a számlát kifizesse, akkor miért kellett még osztrigát és pezsgőt is rendelnie?” — „Miért ne, elnök úr? Isme­rem a tulajt. Akkor is fel­jelentett volna, ha csak egy pár virslit rendelek.” A vadnyugaton egy férfi dongó léptekkel bemegy a kocsmába és így kiált fel: „Ebben a kócerájban soha nem történik semmi?” — „Pillanatnyilag nem” — mondja a tulaj. — a fiúk éppen most temetnek el egy vendéget, aki bejött. és megkérdezte, hogy soha nem történik semmi ebben a kóce­rájban.” A látogatók egyre csak nem akarnak elmenni. Végül nagy nehezen elbúcsúznak és ezt mondják: „Remélhe­tőleg nem tartottuk fel önö­ket túlságosan”. „Ó, egyálta­lán nem, ilyenkor már úgyis fel szoktunk kelni.” városi tűzoltó-Aság már ötöd­ször vonult ki, majd vissza. Minden alka­lommal kiderült, hogy csak a hír terjed futó­tűzként a térségben. A hír pedig arról szólt, hogy a .hét végén fel­avatják a Létesítményt. Minden ekörül forgott, kivált, mivel illetékes helyeken a nagy ese­ményre forgatókönyv is készül. A programfe­lelős gazdáit külön is jóleső érzéssel töltötte el, hogy a szalag átvágására szóló felkérést elfogadta Vinkó Ivó, a város haj­dani szülöttje, a nagy­­vállalat mai igazgatóhe­lyettese. Az ünnepi ese­ményt lebonyolítandó, kezdettől csak az ő neve forgott szóban. Hiszen az előkészítő bizottságba beválasztott könyvelő­nő, történetesen a nagy ember egykori felesége, oly meggyőzően hangoz­tatta: — Átvágásban messzi földön nem talál­ni párját. — És ugye, az asszony, aki lányukat egyedül felnevelte: ezt csak tudhatta ... A forgatókönyvben kü­lön program célozta, hogy Vinkó Ivó minden perce kellemes legyen. Ujjairól méretet venni például külön szakem­ber utazott a főváros­ba, nehogy az utolsó pillanatban derüljön ki, hogy az oly szeretettel és tisztelettel várt ven­dég kisebb vagy na gyobb ollót tud hordani annál, mint amekkorát az Ásó-Kapa Művek he­lyi üzemének brigádja ez alkalomra külön vál­lalásban elkészített. Az CSALI átvágandó szalagot rend­hagyó módon a szemé­lyiség kedvenc futball­csapatának színeivel ékí­tették, miközben a halá­szati szövetkezet által felkért könnyűbúvárok már egy hete javában trenírozták a legértelme­sebb gilisztát, hogyan kell ellenálhatatlan csí­pőmozdulattal odapat­tanni a járási bajnok sú­lyú harcsa szája elé. Magát a halat ezalatt természetesen távol tar­tották az eseményektől, nehogy az véletlenül idő előtt ráharapjon meg­tisztelő megbízatására. Az egyéb programok sorában külön passzust szenteltek a helyi bor­bélymester ötletének, amelynek fedőneve „fa­ló” volt. A titulus sze­mélyesen a férfifaló Bárházy Jucikát takarta, aki másodállásban éne­kesnőként üzemelt a lo­kálpatrióták kedvenc ta­lálkozóhelyén a legjobb és egyszersmind egyetlen lokálban. (Arról, hogy Ju­­cikának főállása is lett volna, nemigen tudott senki.) A műsor után neki kellett mintegy spontán odatévednie a nagy ember asztalához, aki a tervek szerint ba­rátságosán elbeszélget vele, majd — ugyancsak az előzetes koncepció értelmében — szó szót követ köztük. A többi jószerével magánügy, hiszen ahogy a tradicio­nális szólás tartja: híres ember nem vén ember. És elkövetkezett a je­les nap, és hála a min­den részletre kiterjedő forgatókönyvnek, az avatás is zökkenőmente­sen lezajlott. Az egyéb programok tetőpontján Jucika bizalmasan a díszvendég fülébe rebeg­­te: — Sokat hallottam ám magáról! — Hát igen, mi híres emberek szüntelen ref­lektorfényben állunk — szerénykedett amaz. — Bocsánat, én egy­szerű dalnoklány va­gyok. ezt nem tudhatom — susogta vissza a hölgy. — Nekem a lánya me­sélt sokat magáról, aki osztálytársam volt a gimnáziumban. S az előzetes elképze­lések e pillanatban fel­borultak. Tudniillik szó szót nem követett. Rác T. János Aggodalom az emberiség jövőjéről Eugenio Flaiano A remekművek elszaporodása A remekművek elszaporodása 1960 kö­rül kezdődött, de már hamarabb is mu­tatkoztak előjelek. Ha jól emlékszem, az­előtt négy évvel három remekművet ta­láltak a Tirrén-tengcr elhagyatott partvi­dékén, Grossetónál, s rá egy hétel, meg­hazudtolva az első feltételezést, mely sze­rint a tengerből jönnek, ott volt a peru­­giai eset: éjjel, egy hazafelé tartó tanár lakásának éppen a küszöbén találtak két remekművet. El is felejtettem, másik kettőt is talál­tak. de már holtan, egy milánói képcsar­nokban. Hogy hogyan jutottak be oda, az egyelőre rejtély. Találtak aztán még ötöt, kicsit, rosszul tápláltat egy római moziban. A takarító találta meg őket, és gyűjtést szerveztek a számukra, de nem maradtak életben. Éppen 1960-ban kezdett az újság, is foglalkozni a jelenséggel. A mi környé­künk egy különlegesen sújtott terület volt. íme a fotója néhány példánynak, amik nálam voltak a lakásomon. Az az Igazság, hogy ezeket a fényképeket akkor készítettem, amikor Tomy, Bingo és Dru­­lo már egy éve nálam laktak. Önök tud­ják, hogy ezeknek a lényeknek az a sajá­tosságuk, hogy lassacskán, az idő előreha­ladtával egyre szerényebb, esetenként rendkívül kicsiny méreteket öltenek. De amikor megérkeznek, igazi valóságos re­mekművek. Remekműhöz méltó súlyuk, termetük, erejük, agresszivitásuk, újdonsá­guk, pontosságuk és fénylő szőrzetük van. Engem 1960-ban, egy februári éjjelen özönlöttek el. Nyugodtan aludtam, mikor hangokat hallottam a konyhából. Tolva­jokra gondoltam, de miután felgyújtottam az összes villanyt, és beléptem a konyhá­ba, a remekművek egy nagyszerű példá­nyát láttam, aki édesen nézett rám, miköz­ben bájosan nyújtózkodott. El voltam tőle bűvölve, megsimogattam, és rögtön bará­tok lettünk. Flamengónak hívták. Flamen­­gó engedékenysége és bizalmassága hízel­­gett nekem. Másnap már hárman voltak, és március végén huszonötén. Máig 156 remekmű járt itt, parancsolgat­tak, az ágyamban aludtak, felélték a kész­leteimet, eladták a könyveimet, órákra el­foglalták a fürdőszobát, és mulatságokat rendeztek, meghíva rá a szomszédok re­mekműveit is. Lehetett így aludni? Es a sok bosszúság! Amikor a városban megértettük, hogy semmilyen segítséget nem várhatunk, bele­törődtünk. Nézzék, nekem semmi kifogásom nincs a remekművek ellen, de igen nehezen lehet elviselni a nagyképűségüket, végtelen hiú­ságukat. Semmi rosszat nem tesznek, de megnehezítik az életet. Dicsérni kell őket, minden csekélységért megtapsolni, becézni, magasztalni, folytonosan jutalmazni. Es ők, köszönetképpen, róssz útra térítik a gyerekeket, rábeszélve őket az utánzás­ra, akik így szintén remekműveket akar­nak létrehozni. Nem hallgatnak az okos szóra, csak a remekművekkel törődnek, semmi más nem érdekli őket. Ne is beszéljünk aztán a remekművek okozta károkról: mindent beszennyeznek. Legszívesebben a képeket, könyveket és a hangszereket. Viszont sokan közülük eltűntek a házból, egyiknek-másiknak a holttestét is megta­láltuk, Az a helyzet, hogy egy új példány érkeztekor az otthon lévők elnémulnak, elvesztik az étvágyukat, összeráncosodik a bőrük, összezsugorodnak, mígnem el nem tűnnek egészen. Egyikükből könyvjelző lesz, másikuk az új, nagyszabású, mindenféle tiszteletet és csodálatot követelő remekmű hatása alatt múlik ki. Szerintem létrejött egy érdekhálózat (ez, hangsúlyozom, csak az én feltételezé­sem, ne terjesszék, nem akarok botrányt), melynek következtében a remekművek hi­ánya sok más tevékenység pangásához ve­zetne, és gazdasági károkat okozna. Már­­csak azért is, mert a lakosság már meg­szokta őket, és ki sem bírná nélkülük, még ha mondja is, hogy elege van belőlük. Így a szűkösebb időkben, amikor a remekmű­vek áradata csökken, a tartalékok beveté­sével élénkítik meg a piacot. Fönt, északon, már elemes remekmű-tenyésztéssel meg­próbálkoztak. Végül is ez helyes: minden­kinek joga van a mag remekművéhez. Gondolják csak el, úgy szaporodnak, mint a nyulak. Szerencse, hogy rövid éle­tűek és természetes hajlamuk szerint egy­mást pusztítják. Ha mind életben marad­nának, az ország már remekmű-mocsárrá változott volna. Csak egyféleképpen védekezhetünk elle­nük. Hagyni kell, szidás vagy dicséret nél­kül, csináljanak, amit akarnak. Akkor ha látják, hogy nem törődünk velük, lassacs­kán eltűnnek. Rosszul bánni velük nem ér­demes, elég megsérteni a büszkeségüket. Mi lesz velük, amikor eltűnnek? Megkockáztatnék egy feltételezést: Nem tűnnek el, bekebelezik őket a többiek. Tud­ják, ahogy két vízcsepp egybeolvad, ha ösz­­szeérnek. Szóval, a remekműveket, ha már vannak meg kell tartanunk. Elpusztításuk nem volna bölcs dolog, különben is, a tör­vény tiltja. Eltűnésük új, másfajtájú remekművek létrejöttét eredményezhetné és ki biztosíta­na arról, hogy azok nem viselkednének kannibálok módjára velünk szemben. Nem, hagyjuk csak élni őket, bátorítás nélkül. így is élvezik az aktualitásukat a sajtóban, a sok szabadidőt, a közvélemény felháborodását, a jólétet. Ehhez vegyék hozzá, hogy ma már nincs irónia, az embe­rekben nem tudnak nevetni, mert nem is­merik a helyes arányokat, és a kényszere­dett gondolkodás gondolkodásképtelenség­gé változik... de milyen nehéz is megérte­nie magát az embernek manapság! Egyszer, egyetlen nevetéssel megöltem egy remekművet, ami megpróbált elcsábí­tani: Komolyan! Így csináltam: Ha, ha, hahaha! És holtan terült el. Talán véletlen volt. Megaztán. .. az em­bernek nincs mindig nevethetnékje. Nem a komolyság hanem a légkör ked­vez a remekműveknek: az irónia, a helyes ítélkezés hiánya, a. .. Csss. csönd! Lépéseket hallok, .. .0, egy újabb re­mekmű! Jöjjenek, csodáljuk körül. Milyen nagy­szerű példány! Micsoda erő, micsoda ter­met, micsoda vonzerő! Fordította: Bangó Beáta

Next

/
Oldalképek
Tartalom