Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
1980. augusztus 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 z öregasszonynak apró, fekete színű szemölcs volt a bal szeme alatt. Velem szemben, a vonat- fülke ablakánál ült, hátát a saroknak dűtötte, lábával az ajtó felé kitámasztotta magát, hogy a vonat zökkenései ne remegtessék kezében a tűt. Kék, sárga- és piros virágokat hímzett egy vászon- darabra. Minden döfésnél megrándult a szeme alatt a fekete pötty, mintha oda lett volna csomózva a cérna vége. Az öregasszonnyal egy vonalban, az ajtónál, előrebukó vállal ült a fehérhajú öregember, húst és kenyeret evett, s csak arra figyelt mereven, tartogatnak-e még valamit átlátszó ujjai. Nehezen nyelt, a nyakkendő szorosan fogta a torkát. Az öregasszony egy-egy pillanatra abbahagyta a döf- ködést, merev arccal ránézett a férfira, majd folytatta a kék, sárga és piros virágokat tovább. Két hely volt közöttük, méternyi távolság, mintha fenntartották volna valaminek vagy valakinek. Hárman ültünk a fülkében. — Szörnyű vagy! — mondta az öregasszony és a levegőbe döfött a tűvel. — Hogy eszel már megint? összezsírozod a nadrágodat. Lemorzsázol! Most nézd .meg, mit csináltál! Csupa morzsa minden. Ne nyúlj ilyen kézzel semmihez! Ó, istenem! _ Az öregember mozdulatlanul ült, száját kifeszítette az utolsó falat, kezeit úgy tartotta, mint a fagylalttal áll- dogáló gyerekek ünnepnapi öltözetükben vasárnap délelőtt. — Terikééknél is mondtam már neked, hogy vigyázz egy kicsit. — Rám nézett az öregasszony, míg az embert szidta, és keserűen ingatta a fejét. — Azt hiszed, nem láttam, hogy a szőnyegre esett a sütemény? Azt hiszed, Tériké nem látta? Csak ő egy finom nő, aki nem szól, aki megyárja, amíg mi elmegyünk, és csak utána hajol le a fájós derekával. De megvan a véleménye rólad, mikor megtalálja a morzsáidat összenyomorítva a szőnyegen. És ő tudja, hogy én nem ejtettem le, mert régtől ismer. Tudja, hogy sohasem ejtenék le a szőnyegre egy süteményt. Hogy csak te lehetsz ilyen. Te, te! Egy-egy táblányi földből már fölbukkant a növények ritkás zöldje, de többnyire csak a szántások végtelen árkai húzódtak a horizont felé. Varjak ültek a fekete göröngyökön, egy-egy pillanatra felijedtek a levegőbe, majd visszaereszkedtek és várakoztak tovább. Távolabb egy-egy tanya guggolt néhány árnyékot adó fa között, majd a töltés oldalában két tehenet láttam, melettük fiúcska állt, kezében vessző. Az öregember gyors szájmozdulatokkal rágta el az utolsó falatot, kezeit öss?e- ütötte, majd ijedten félrenézett, és összedörzsölte két — A vonat megérkezett az állomásra. Az öregember visz- szaült a sarokba. — Mi öröme van abból Terikének, hogy gyermeket szült? — kérdezte az öregasszony sűrűn döfködve a kék, sárga és piros virágokat. Nógrádi Gábor: A vonaton zsírral, morzsával pettyezett — tenyerét. Az öregasszony ölébe helyezte hímzését, és az ülésen heverő tasakból előhúzott egy papírszalvétát. Maga elé tartotta mozdulatlanul. Állomáshoz közeledtünk, a vonat fütyült, vágtatása lelassult. Az öregember felállt, kivette az öregasszony kezéből a szalvétát, és megtörölte az ujjait. Kicsit álldogált még a szalvétával, mint az utazó, aki nézi az ismeretlen tájat valami különös, megsejtett, de mégis váratlan látványt remélve. — Kínlódás, gyötrődés, míg felneveli, lehúzzák a bőrét, a húsát, megvádolják, hogy rosszul gondozta őket. Hallhattad, mit mondott a szomszédasszony: „Szegény Tériké!” Mit gondolsz, mire mondja? Szegény Tériké, bolond Tériké! Hol vannak a gyermekeid? Budapesten, Stockholmban... Hallod. Mit csinálsz? Már alszol? Alszik. Jaj, de megvert az isten veled! — Mit? Mit? — kapta fel a fejét az öregember, és a kezével legyező mozdulatokat végzett maga mellett. — Mindig alszol, folyton alszol. Terikééknél is! Majd otthon kialhatod magad! A kis szobában! Aztán, ha reggeli meg ebéd van, kijöhetsz. Nem fogsz az udvaron heve- részni, nem fogsz siránkozni a szomszédoknak. Csendben leszel! A főorvos úr is megmondta: csendre van szükséged. Nyugalomra. És tudod, mit mondott még? Hogy nincs sok hátra. Vigyázni kell magadra, mert meghalsz. Csend és nyugalom, az kell neked a kisszobában. Az öregember ujjai az ele- mózsiás tasak mellett kaparásztak tétován, riadt pillantása az ablak felé csapott. — Nem kapsz többet, elég volt — csapott le az öregasz- szony keze a tasakra, és frissen ondolált haja megremegett. — Csak az inggombomat kerestem, hátha ideesett — mormolta az öregember, és az ölébe menekítette az ujjait. — A földre esett, amikor levetted a kabátodat. Elvesztetted. Ilyen vagy, mit mondjak! — nézett rám az öregasszony. — Nincs meg az inggombod. Ö, istenem! Az' öregember fölemelkedett, egyszer megfordult maga körül, mintha keresne valamit, aztán görnyedten megállt. Barna szeme volt, mint az apámnak. Syermekko- romban, ha így nézett rám, az öreg, mindig hadarni kezdtem sok bűnöm miatt. Csak később tanultam meg a hallgatás hazugságát. — Ülj le, menj ki, vagy csinálj valamit! Ne álldogálj ilyen szerencsétlenül! — mondta az öregasszony a felemelt vékony tűvel a kezében. — Csinálj valamit! — ismételte meg, és hessegető mozdulatot tett, mint amikor az asztalra helyezett étel felől elkergetjük a legyeket. Az öregember félrehúzta az ajtót és kiment. A folyosó ablaka előtt egy pillanatra megállt, visszanézett, mint akit megszólítanak, majd elindult a kocsi vége felé. mikor néhány perc múlva kiléptem a folyosóra, ott találtam a szomszéd fülke előtti ablaknál. Vizenyős, szittyós vidék mellett futott a vonat. Egymástól kissé tlávolabb csupasz, göcsörtös fák hajoltak a víz fölé. — Nem tetszik tudni, mikor érkezünk meg? — kérdeztem könnyed csevegő hangon, ahogyan az effajta beszélgetést indítani szokás. — Már nem lehet sok hátra — mondta az öregember, és elindult a kocsi vége felé. ZELK ZOLTÁN Micsoda út Esőtől csörgő arccal -----------d e előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután. Esőtőt csörgő arccal -----------de előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó napsütésben, a pöffeszkedő plakátoszlopok, s a járdaszéli fák szinte már nem földi türelme. Esőtőt csörgő arccal ----------d e előbb még a gazdátlan falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurokszagú, földúlt sivatag. Micsoda út a céltalan sínek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba, az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csörgő arccal, szájamban is esővet, számban a gyermekkor ízével —--------m icsoda út a mindennapi percért! APÁTI MIKLÓS Búcsú És akkor a végén, a búcsúzásnál: el jő a legszomorúbb eső, besötétül az ég, darumadarad mondd, hova búvik? Most ezt az esőt énekelem neked, szemed hiába süt, nem bír súlyos fellegeinkkel, nem üt át rajtuk színes mosolyod. Várunk még valamit? Az eső múltán megyünk tovább, de otyan egyenletesen bőg az égben az idő, hogy reménytelen eljutni innen valahová, de várunk. Nyugodt, kialudt most a szemünk, a szívünk. Bent is, a szívben is esik az eső. Megint csak búcsúzunk, így igaz, kedves.' Boszorkány-arccal behajol az ajtón az idő, s kérdi: kell valami még? Szabad egy szóra? * BESZÉLGETÉS EGY PINCÉRREL — Bocsásson meg, uram, csak egy pillanatra! — Tessék! Parancsol még valamit, Vendég Ür? — Köszönöm, nem kérek már semmit. — Hát akkor: fizetni tetszik? — Nem, nem, csak néhány szót szeretnék váltani önnel. Ügy látom, nincs valami nagy forgalmuk ma délelőtt. — Hát, nem mondhatni, kérem. Ilyenkor — tetszik tudni — dolgoznak még a törzsvendégek. De nézzen be majd öt után! Nem fog helyet kapni! — Tudom. Voltam már itt a nap minden szakában. — Akkor hát: maga is törzsvendég?! Érdekes, nem emlékszem az arcára. Pedig én ... — Higgye el, nem túl érdekes ez. A lényeg az, hogy én emlékszem magára. — No! Csak nem sértettem meg valamikor?! — Nem-nem. Egyébként sem vagyok sértődés. Igaz, fölháborodom néha, mint a tenger, de hamar le is csillapodom. — Már azt hittem, hogy valami inzultus volt, tetszik érteni, valami balhé. — Dehogy-dehogy! — Mert tudja, járnak ide mindenféle alakok, szabolcsiak, meg tudja az isten, hogy honnan szalajtották őket... itt dolgoznak a lakótelepen. — Akkor: emberek talán, nem?! — Nem emberek ezek, kérem: vadállatok! Higgye el! Ha fejükbe száll a bor, nem ismernek se istent, se embert. A múlt héten is úgy kellett kidobnom egy fickót, mert beszippantott, és elkezdett kötözköd- ni egy spinkóval. — Pontosabban: egy nővel akart táncolni, aki szintén itt dolgozik a lakótelepen. — Ügy van, kérem, úgy van! Maga is itt volt péntek este? — Igen. És láttam azt a fiatalembert, akit kidobott a vendéglőből. Épp a lábam előtt zuhant a járdára. Ügy összetörte az arcát, hogy bizonyára nem ismert volna rá az édesanyja sem. Mondja, maga a Mátyás pincéből is így dobálná ki a vendégeket? — Nem visznek engem oda, kérem. — Nem hozták magát ide sem, mégis itt van. Szerintem egy vendéget ki is lehe* vezetni az étteremből, ha már többet ivott a kelleténél! Csak hát: ki a megmondhatója, hogy hol húzódik a határ józanság és részegség között?! Önöknek pedig jól jön egy-egy becsípett vendég, mert annyit számolnak föl nekik, amennyit csak nem szégyellnek. De azt is láttam már) hogy duplán fizettették ki velük a számlát. — Mondja, maga is itt dolgozik a lakótelepen ? — Igen, itt dolgozom én is. — No, csak nem művezető?! — Hát úgy nézek én ki? — Nem, csak gondoltam, hogy beugrott egy féldecire. — Meg kávéra! — Ja, persze, ivott egy kávét is! — És milyen rosszat ráadásul! — Hát, kérem, előfordul néha, hogy a Cicus kávé helyett a szívét teszi bele a duplába. — A pálinkába meg szeretett folyóink ; vizét, ugye? — Ugyan már! Ne elégedetlenkedjen! Valamiből nekünk is meg kell élni. Tudja ön azt, Vendég Űr, hogy mennyi a mi havi fixünk? — Az alapfizetésük? Igen, hallottam már róla: nagyon kevés. Mint a nyugdíjuk! Ezer forint körül. Azt mondják, hogy csak akinek egy kerékkel kevesebb van, az várja meg pincérként' a nyugdíjazását. Ez igaz? — Igaz, kérem! — Hát ha ez így van, akkor ez mindenképpen fölháborító. — Fölháborító azért, mert nem az állam fizet bennünket, hanem a dolgozók pénztárcájára vagyunk utalva. Ahonnan -aztán szemrebbenés nélkül varázsoljuk át zsebünkbe a borravalókat. Pontosabban: fizetésünket. — Nagyon köszönöm önnek ezt az egyre pontosabb fogalmazást. — Ne köszönje, inkább engedje meg, hogy megmutassam a lábamat: bokától térdig. — Tessék csak, nyugodtan. Mi az ördög?! A maga lába pontosan úgy néz ki, mint Magyarország térképe. Ezek a vissz- erek! Mint a Duna, Tisza... Mondja, hány éves ön? — Én, kérem: jövőre töltöm be az ötvenediket. „ — Hát akkor: minden jót kíván önnek és köszöni a beszélgetést: Utassy József
