Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

1980. auqusztus 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Ne dalolj, fülemüle Ne dalolj, fiitemüle, jaj, ne bánts, Szívem tzokog a te hangodra. Mégis dalolsz s ide-oda szállsz, Nem örömre, de bánatomra. Na dalolj fülemüle, te drága. Dalolj amott, szállj másik fára. Jaj, én tudom ha te nem is dalolsz A bánatom mennyire fáj ma. Ne dalolj, fülemüle. mit dalolsz, Miért szálltát letörött ágra? Talán te is, miként én, búslakodsz. Boldogtalan vagy és nagyon árva? Két szép leány * vízért megyen Két szép leány vízért megyen, Nap csillantja vedrüket. Szél búvik az ingük |alá Csiklandozni keblüket. A gyors Ak-idelkén átkeltem. Tűz égett a túlsó parton. Most nem búsulna szegény fejem. Ha gyermekként ér az alkony. A kabátod ötgombos, Gombolnád csak egyszer be! Lakom hozzád nem messze, Mégsem jössz el egyszer se. Kedvesem, a te hajad Eltakarja selyemsál. Kedvesem, megbántottál, Vetem szóba nem álltái. Reggel kifutok a házból. Hold sincs, Nap sincs, semmi sincs Jer, kedvesem, találkozzunk, Légy enyém, te drága kincs. Ak-idelkén átkeltem, A tűz mellett rádleltem. Más karjában aludtál, Meghalok, mert hazudtál. Pej a lovam, nem sárga, Belesüppedt a sárba. Viselni kell sorsodat, Ezüst nyárfa bólogat. Rózsám fején sapka volt. Orcáján égett a Hold Haragudott kedvesem. Nem méltatott szóra sem. Huh István fordításai Hosszú útra úgy indultam Befogott tó úgy elvínne, Ha gyökerem nem kötözne. Itt vagyok én egy nagy könyvbe, Mindörökre bejegyezve. Hosszú útra úgy indultam, Hová jutok azt sem tudtam, ösvényt, bokrot mind elhagytam, Jaj de magamra maradtam. Vászon inget ha megvarrják. Valakire rá is adják. Hogyha egyszer nékem varrják. Két szememet betakarják. t Baksán Mária fordítása D alabaj ... kedves íi- am ... — szólt csönde­sen az öreg. Már két hónapja föl se kelt az ágyból. A keze kiszáradt, megfeketedett. Csuklóján a kis kék ütőér alig észrevehe­tően lüktetett. Nevelőapám szeme mélyen beesett, de most tiszta volt, és furcsán csillogott. Megörültem: biz­tosan jobban lett. — Menj el Aktetéhez. . . hozzál egy kis kiímiszt! Elgondolkodtam. Az ágy fejénél áll egy érintetlen, te­li csésze kumisz, ő meg egy­napi járóföldre küld, a Ku- lansí torkolatához, a Karatau vidékére, hogy a csikósok auljából hozzak kumiszt. Tudtam, persze, hogy más a városi és más a pusztai ku­misz. Melyik kazah ne tud­ná?! A bácsinak igazira tá­madt kedve —■ ez jó jel. Hát­ha a pusztai kumisz valóban segítene rajta. — Jó — mondtam. ... A csikó sebesen ügetett a sekély vízmosásban, s már érződött a közeli hegyek hű­vös lehelete. Nemcsak én vágyakoztam már a tágas nyári legelő után. Lovam prüszkölt a gyö­nyörűségtől. rángatta a kan­társzárat. Az ösvény egyre magasabbra vezetett. A ho­mok sercegett, csikorgott a patkók alatt. Alkonyodott. de a gernicről még láttam a le­bukó napot. Aktanker nyaka megizzadt, sörényét a má­sik oldalra hajtottam. Hama­rosan megjelent az égen az újhold, mely olyan volt, mint egy ezüstpatkó. Enyhén meg­világította a vöröses ösvényt, amely ostorként tekergeti a meredek kaptatón. Aztán sö­tét lett, mindkét oldalról sziklák vettek körül. A távol­ban megdördült az ég, és amint a hágóra értem, már láttam is néhány távoli, fe­hér villámot. Az ösvény most már ereszkedett, jobboldalt szakadék tátongott. A ló mellső lábaival támaszko­dott, a nyereg előrecsúszott, én pedig hátradőltem, hogy segítsek Aktankernek. Lent­ről, a homályból, halk víz­csobogás hallatszott. Ott, a sziklás partok között az én kedves kis Kulansim siet. Itt születtem a régi téli szállá­son, a folyóparton, ebben a völgybén töltöttem a gyer­mekkoromat. Minden kő drá­ga nekem errefelé. Az ég még morgott, dohogott utá­nam egy kicsit útravalóul. Mégis megörültem, hogy si­került elszöknöm az éjszakai vihar elől. Emlékszem, hogyan ren­deztek itt fönn egyszer kök- párt. A nagybátyám akkor egy méntelepet vezetett. A felhevült lovasok örvényként forogtak a szűk völgyben. A nagybátyámnak sehogy sem sikerült elérnie a kecsketete­met. A küzdelemtől és az italtól felhevült síkföldi le­gények, hangos kurjantások közepette, ügyesen dobálták egymásnak a leiemet, és mind messzebbre távolodtak a pusztában. A hegyilakók elvesztették a fejüket. A sztyeppen bizony már alig­ha éred utói az ott született legényeket. Fojtogató porfel­leltudóan megcsókoltam ken­dője csücskét. Bementünk a jurtába. Ak- tete egy tűzött takarói terí­tett le nekem, párnát is adott. — Pihenj csak, pihenj le — ismételgette. — Lelkem . . . kiöntik. Azután ismét füstö­lik és ismét öblögetik, kanca­tejjel mossák ki. így szület­nek az öblös, erős szabák, amelyekben oly sokáig tart­ják az ízletes kumiszt. Ugyanott, csak egy kicsit lejjebb lógott egy torszuk is. Ez is lömlőféle, szintén ló­bőrből varrják, de a nyaki részből. Készítési módja majdnem ugyanolyan mint a szabáé. Csak a tüzet nem gyöngy vesszőből. hanem szilvafa és fehérfűz ágaiból rakják. A forszukban a ku­misz három évig sem romlik meg. Ha messzi útra vagy veszélyes vállalkozásra men­tek. a harcosok mindig vit­tek magukkal egy torszuk kumiszt. A kijárathoz közel, egy deszkán észrevettem egy ke­rek. aranyló. fokozatosan szűkülő nyakú kavakot — magas kabaktököt, amilyet a Szír-Darja mentén termeszte­nek a parasztok. A tököt zör- gősre szárítják a napon, utá­na eev kis időre forró ha­muba teszik. Az .ilyen edény­nek a tetejét is a kábátok­ból vágják ki. — Hallottam, hogy a bá­csikád beteg, és látod, se­hogy sem tudtam megláto­gatni. Még alig hasadt a haj­nal, mikor megjöttél kedves. Ez jót jelent. Majd együtt megyünk vissza. — Éppen a bácsiként kül­dött. Kért. hogy vigyek neki egy torszuk kumiszt. Ezekre a szavakra Aktete összerezzent, leejtette a nagy fakanalat, és kendője sarká­val sietősen letörölte a sze­mébe toluló könnyeket. Ek­kor vettem észre, hogy ke­rek, telt arcát ráncok pók­hálózzák. összeszorult a szí­vem. Igen, megöregedett az én fehér nénikém. Hol van már hajdani csengő kacagá­sa, jóindulatú tréfálkozása, vagy csintalan, incselkedő tekintete! A távolból hangok hal­latszottak. Biztosan a csikósok jönnek. Akte­te kumiszt hozott egy kis fa­csészében, melynek a széleit fényes szaru díszítette. — Milyen kár — szólalt meg. — Hiszen még csak te­lőben van a hold, ilyenkor híg a kancatej. Teliholdnál azonbah jó messzire csatan­golnak a kancák a legelőn, a legzamatosabb füveket és virágokat választják ki, olyankor a tejük is sűrű. A hónap vége felé megint rosz- szabb a tej, a belőle készült kumisz meg bócító, mint az arak. így . mondta volt az apám . .. Kiszürcsöltem a könnyű, édeskés kumiszt, s éreztem, hogy egy pillanat, és máris gyöngyözik a homlokom. Kürtös Annamária (fordítása Dükenbaj Doszzsanov; KUMISZ (RÉSZLET) hőbe burkolnak. Haj, de fel­bőszült akkor ,a bácsikám! Teljes vágtába eresztette a lovát, két legényt fellökött, erős rántás'sal magához ra­gadta a tetemet, és elvihar- zotl lefelé, neki a szörnyű meredélynek... síksági dzsigiteknek elállt a lélegze­tük, visszafogták a lovaikat. A bácsikám pedig egészen a hegy lábáig száguldott a meredek lejtőn, onnan pedig egyenest az akkor még ifjú Aktete jurtájához. Kerülő úton nemsokára a többiek is odavágtattak. Aktete köszön­tötte a játék bátor győztese­it. és fogadta áldásukat. A síksági legények is igyekez­tek, nehogy elmaradjanak a többiektől. Nagyon helyesen úgy gondolták, jobb kumiszt inni, mint a hegyek között barangolni, ahol még nya­kukat is törhetik. Mesélik, hogy a derék sík­sági legények egész éjjel a hódító kumisz adta gyönyö­röket élvezték. Aztán különféle hírek ter­jedtek el az aulokban. Az én akkor már nős nagybátyám­ról és Aktetéről. Bennünket, kisfiúkat ez nem érdekelt. 0.7. a kökpár úgy öt évvel a há­ború után lehetett. Hajnalban érkeztem a csi­kósok auljába. Mintha még mindenki aludt volna. Még a fejőskancákat sem hajtot­ták be a legelőről. A fű kö­rös-körül kitaposva, a föld felvágva, a levegőben szára­dó trágya szaga érzett. Egy fekete farkasölő kutya hatal­mas csontot ropogtatott. Mi­kor meglátott, rekedten föl- ugatott. Félrehúzva az ajtó­függönyt, nyomban kijött. Aktete. Hát őrá aztán igazán illik a neve! Aktete! Fehér néni! Arcbőre világos, s bár már hatvan felé jár, karcsú termetével, feje köré csavart fehér kendőjével, zsaulikjá- val még mindig nagyon csi­nos ... A kazahok azt mond­ják: „a szép csésze, ha szí­nét veszti is, szép marad”. Ezt az olyanokról mondták, mint Aktete. Tenyerét a homlokához emelte, hunyo­rított, és azonnal rám ismert. — Ö, Allah! Hiszen ez az én írástudó kisöcsém! Megölelt, én pedig tiszte­aranyoskám .. . Eljöttél, hogy meglátogasd a nénédet. Az uram a tóra ment. De jobb lenne, ha nem is találkoznál vele. Pihenj csak. Tudtam, hallottam, hogy Aktetének nem volt szeren­cséje a férjével. Beszélik, hogy ez az ember, ahogy a szólásmondás tartja, egy ka­nál vízben megfojtaná az egész világot. Aktete fölnyította a szel­lőzőnyílást, az ajtófüggönyt a merevítőkötélhez erősítette, és a jurtában egészen vilá­gos lett. A csikósok szerényen, egy­szerűen élnek a nyári szállá­son, úgyhogy a jurtában szinte az ágy az egyetlen bú­tordarab. A jurta vázán, a kéregén, oldalát düllesztve, két öblös szaba lógott; az egyik kétéves, a másik há­romesztendős csikó bőréből készült. Kívülről csillogtak, ragyogtak, mint a vidra ősz­szel. Ilyen szabókat csak a turkesztáni mesterek varr­nak. A friss bőrt először ár­nyékban szárítják, hűvösön, aztán másfél hétig áztatják öreg. savanyú és keserű kur miszban. majd belső oldalát kaparóval gondosan letisztít­ják. sokáig .puhítják a lágy, zöldes színű bőrt, ,és csak azután varrnak belőle sza­bót. Aztán gyöngyvessző ágaiból gyenge tüzet raknak, és a sűrű, maró füstben be­lülről megfüstölik. Füstölés után megtöltik friss kumisz- szál, amit sokáig keverget- nek, öblögetnek benne, majd szott. de csúcsa síma volt, mintha leborot­válták volna. Se egy bokor, se egy kő nincs rajta, s ha az ember nem vigyáz, könnyen legurul róla. Már a csikó is elérte a gerin­cet. A farkas ott húzott el a közelben. Elől egészen a horizontig húzódott az üszürt, a rekkenő hőségtől felperzselt fennsík, tá­volabb pedig meredek sziklák, kiugró szír­iek támasztották alá az eget. A magas, vaskos hegylánc fenséges némaságba der­medt, távolról, a világ végéről fehérlett csalókán. Ügy látszott, mintha a farkas ha­son csúszna a földön. Elnyúlva rohant, ahogy csak a lába bírta. A pej csikó sem vágtatott még életében ilyen tüzesen, lel­kesen. Látva az orra előtt elnyúlva futó farkast, még inkább nekihevült. A mere­dek gerincen állandóan furcsa szélhullá­mon jöttek szembe. Most is ott süvöltöttek a patái alatt. A csikó már világosan ki tudta venni a fenevad szürke, gyapjas ge­rincét. Bár fürgén futott, akárcsak eddig, érezte, hogy kezd szúrni az oldala. Kis hí­ján lezuhant a meredek gerincről. \ ju­hász erősebben megszorította combjával. A pej füle tövén hideg verejték ütött ki. Már fent is voltak a gerinc legtetején. Sötétlő hajlataikkal* már látszottak a dombok. A farkas a halálraítélt kétségbeesésével ló­dult neki. A csikó azonban érezte: most már nem menekülhet. Beérte a vadat, és úgy látszott, már-már széttiporja a patá- * jával. A farkas elkínzottan fordult vissza, száját kitátotta, fogát*csattogtatta. Ólom­nehéz bunkó zuhant a fejére. Az állati bukfencezve oldalra repült, tompa puffa­nással leesett, hátsó lábait maga alá húzta. A nekihevült pej elugrott mellette, majd hirtelen megállt, s visszafordult. A juhász lendületből még egyszer lesújtott. A farkas megvonaglott. s élettelenül terült el. A ju­hász leugrott a nyeregből, s előrántotta hosszú vadászkését. A felaljzott pej pedig nem tudott megnyugodni, körbe-körbe tán­colta gazdáját, aki a farkastetemen térdelt. A világos pej messze lemaradt, s a csikó csak akkor találkozott vele, amikor gaz­dája a lenyúzott bőrt keresztbe vetve a nyergen, visszafelé indult. A vörösképű pillantásra sem méltatta a farkasbőrt. de elragadtatva mustrálta a pejt hol elölről, hol hátulról, s aTníg csak az aulba nem értek, be nem állt a szája. De a legcsodá­latosabb az volt, hogy most a mindig ko­mor. hallgatag juhász is felvidult, beszé­des lett. Az. aulban pedig még az asszonyok és gyerekek sem tágítottak a pej mellől. Még a közeli aulokból is odanyargaltak a juhászok. Másnap a kútnál is egyre csak a pej csikóról beszéltek. A kis vörösképű. aki bejárta a juhászok auljait, a pej után indult az itatóhoz, és sokáig beszélgetett valamiről a gazdával. Mielőtt elment, meg- símogatta a pej pofáját, ujjával belefésült a sörényébe. A farkashajsza után néhány napig alig vonszolta magát a csikó, úgy látszik, megerőltette magát. Fájt minden porcikája. Egyszer, estefelé a juhász kisfia a kúthoz hajtotta a csikót, megitatta, majd legel­tette egy kicsit a réten. Mikor hazamen­tek, a pej ismeretlen lovat vett észre a cö- vekhez kötve. A gazda egy idegennel lé­pett ki a jurtából. Az idegen egyenest oda­ment hozzá. Körbejárta, alaposan szem­ügyre vette előlről-hátulról. Megtapogatta a csüdjét, bokaszőrét, lábszárát. Tenyeré­vel megveregette a száját. Kezéből isme­rős, kellemes illat áradt, amit már csak­nem elfelejtett. Gyönyörűséggel szagolta az idegen tenyerét. Megismerte! Amikor még szopós kiscsikó volt. s előfordult, hogy elsötétült előtte a világ, az anyja hasához bújt. a lányékához. akkoriban mindig örömmel szívta magába ezt a jóságos, ál­dott illatot. Senki keze nem illatozott úgy, mint ezé az idegené. Persze, az anyja lá­gyékánál ez az illat sokszorta erősebb, fa­nyarabb volt, rögtön az orrába csapott, s elhódította. Az idegen mondott valamit a juhásznak, az elnevette magát. A hangja is ismerős volt. Kicsit rekedt, recsegés. De ... Ez az ember volt az is. aki folyton ráncigálta csecsszopó korában, mert nem tudott nyugodtan maradni a helyén. Ez a rekedt, kiabáló hang csattant föl mögötte. Ez az idegen volt hát az első ember, aki­vel életében összeütközött, de ő jelentette az első illatot is, amely tudatába hatolt. Újra ott találta magát az idomítónál, aki a lovakat a versenyekre felkészíti. Kantá­ron vezetve a pejt, másnap korán elindult a juhászok auljából. A hegyek közt meg­búvó két jurta minden lakója kijött, hogy elkísérje. Mindenki szomorú volt, hogy el kellett válni a pejtől. A jurták melletti ka­lyibában ott maradt az izzadság átjárta öreg nyereg. A két kutya messze, az aulon túlra elkísérte. A nyugati szorosnál lema­radtak, az út szélén hátsó lábukra ültek. A pej minduntalan hátrafordult. Mögötte, messze-messze. homályosan sötétlett a két kicsi jurta ... Antal Miklós fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom