Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
1980. auqusztus 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Ne dalolj, fülemüle Ne dalolj, fiitemüle, jaj, ne bánts, Szívem tzokog a te hangodra. Mégis dalolsz s ide-oda szállsz, Nem örömre, de bánatomra. Na dalolj fülemüle, te drága. Dalolj amott, szállj másik fára. Jaj, én tudom ha te nem is dalolsz A bánatom mennyire fáj ma. Ne dalolj, fülemüle. mit dalolsz, Miért szálltát letörött ágra? Talán te is, miként én, búslakodsz. Boldogtalan vagy és nagyon árva? Két szép leány * vízért megyen Két szép leány vízért megyen, Nap csillantja vedrüket. Szél búvik az ingük |alá Csiklandozni keblüket. A gyors Ak-idelkén átkeltem. Tűz égett a túlsó parton. Most nem búsulna szegény fejem. Ha gyermekként ér az alkony. A kabátod ötgombos, Gombolnád csak egyszer be! Lakom hozzád nem messze, Mégsem jössz el egyszer se. Kedvesem, a te hajad Eltakarja selyemsál. Kedvesem, megbántottál, Vetem szóba nem álltái. Reggel kifutok a házból. Hold sincs, Nap sincs, semmi sincs Jer, kedvesem, találkozzunk, Légy enyém, te drága kincs. Ak-idelkén átkeltem, A tűz mellett rádleltem. Más karjában aludtál, Meghalok, mert hazudtál. Pej a lovam, nem sárga, Belesüppedt a sárba. Viselni kell sorsodat, Ezüst nyárfa bólogat. Rózsám fején sapka volt. Orcáján égett a Hold Haragudott kedvesem. Nem méltatott szóra sem. Huh István fordításai Hosszú útra úgy indultam Befogott tó úgy elvínne, Ha gyökerem nem kötözne. Itt vagyok én egy nagy könyvbe, Mindörökre bejegyezve. Hosszú útra úgy indultam, Hová jutok azt sem tudtam, ösvényt, bokrot mind elhagytam, Jaj de magamra maradtam. Vászon inget ha megvarrják. Valakire rá is adják. Hogyha egyszer nékem varrják. Két szememet betakarják. t Baksán Mária fordítása D alabaj ... kedves íi- am ... — szólt csöndesen az öreg. Már két hónapja föl se kelt az ágyból. A keze kiszáradt, megfeketedett. Csuklóján a kis kék ütőér alig észrevehetően lüktetett. Nevelőapám szeme mélyen beesett, de most tiszta volt, és furcsán csillogott. Megörültem: biztosan jobban lett. — Menj el Aktetéhez. . . hozzál egy kis kiímiszt! Elgondolkodtam. Az ágy fejénél áll egy érintetlen, teli csésze kumisz, ő meg egynapi járóföldre küld, a Ku- lansí torkolatához, a Karatau vidékére, hogy a csikósok auljából hozzak kumiszt. Tudtam, persze, hogy más a városi és más a pusztai kumisz. Melyik kazah ne tudná?! A bácsinak igazira támadt kedve —■ ez jó jel. Hátha a pusztai kumisz valóban segítene rajta. — Jó — mondtam. ... A csikó sebesen ügetett a sekély vízmosásban, s már érződött a közeli hegyek hűvös lehelete. Nemcsak én vágyakoztam már a tágas nyári legelő után. Lovam prüszkölt a gyönyörűségtől. rángatta a kantárszárat. Az ösvény egyre magasabbra vezetett. A homok sercegett, csikorgott a patkók alatt. Alkonyodott. de a gernicről még láttam a lebukó napot. Aktanker nyaka megizzadt, sörényét a másik oldalra hajtottam. Hamarosan megjelent az égen az újhold, mely olyan volt, mint egy ezüstpatkó. Enyhén megvilágította a vöröses ösvényt, amely ostorként tekergeti a meredek kaptatón. Aztán sötét lett, mindkét oldalról sziklák vettek körül. A távolban megdördült az ég, és amint a hágóra értem, már láttam is néhány távoli, fehér villámot. Az ösvény most már ereszkedett, jobboldalt szakadék tátongott. A ló mellső lábaival támaszkodott, a nyereg előrecsúszott, én pedig hátradőltem, hogy segítsek Aktankernek. Lentről, a homályból, halk vízcsobogás hallatszott. Ott, a sziklás partok között az én kedves kis Kulansim siet. Itt születtem a régi téli szálláson, a folyóparton, ebben a völgybén töltöttem a gyermekkoromat. Minden kő drága nekem errefelé. Az ég még morgott, dohogott utánam egy kicsit útravalóul. Mégis megörültem, hogy sikerült elszöknöm az éjszakai vihar elől. Emlékszem, hogyan rendeztek itt fönn egyszer kök- párt. A nagybátyám akkor egy méntelepet vezetett. A felhevült lovasok örvényként forogtak a szűk völgyben. A nagybátyámnak sehogy sem sikerült elérnie a kecsketetemet. A küzdelemtől és az italtól felhevült síkföldi legények, hangos kurjantások közepette, ügyesen dobálták egymásnak a leiemet, és mind messzebbre távolodtak a pusztában. A hegyilakók elvesztették a fejüket. A sztyeppen bizony már aligha éred utói az ott született legényeket. Fojtogató porfelleltudóan megcsókoltam kendője csücskét. Bementünk a jurtába. Ak- tete egy tűzött takarói terített le nekem, párnát is adott. — Pihenj csak, pihenj le — ismételgette. — Lelkem . . . kiöntik. Azután ismét füstölik és ismét öblögetik, kancatejjel mossák ki. így születnek az öblös, erős szabák, amelyekben oly sokáig tartják az ízletes kumiszt. Ugyanott, csak egy kicsit lejjebb lógott egy torszuk is. Ez is lömlőféle, szintén lóbőrből varrják, de a nyaki részből. Készítési módja majdnem ugyanolyan mint a szabáé. Csak a tüzet nem gyöngy vesszőből. hanem szilvafa és fehérfűz ágaiból rakják. A forszukban a kumisz három évig sem romlik meg. Ha messzi útra vagy veszélyes vállalkozásra mentek. a harcosok mindig vittek magukkal egy torszuk kumiszt. A kijárathoz közel, egy deszkán észrevettem egy kerek. aranyló. fokozatosan szűkülő nyakú kavakot — magas kabaktököt, amilyet a Szír-Darja mentén termesztenek a parasztok. A tököt zör- gősre szárítják a napon, utána eev kis időre forró hamuba teszik. Az .ilyen edénynek a tetejét is a kábátokból vágják ki. — Hallottam, hogy a bácsikád beteg, és látod, sehogy sem tudtam meglátogatni. Még alig hasadt a hajnal, mikor megjöttél kedves. Ez jót jelent. Majd együtt megyünk vissza. — Éppen a bácsiként küldött. Kért. hogy vigyek neki egy torszuk kumiszt. Ezekre a szavakra Aktete összerezzent, leejtette a nagy fakanalat, és kendője sarkával sietősen letörölte a szemébe toluló könnyeket. Ekkor vettem észre, hogy kerek, telt arcát ráncok pókhálózzák. összeszorult a szívem. Igen, megöregedett az én fehér nénikém. Hol van már hajdani csengő kacagása, jóindulatú tréfálkozása, vagy csintalan, incselkedő tekintete! A távolból hangok hallatszottak. Biztosan a csikósok jönnek. Aktete kumiszt hozott egy kis facsészében, melynek a széleit fényes szaru díszítette. — Milyen kár — szólalt meg. — Hiszen még csak telőben van a hold, ilyenkor híg a kancatej. Teliholdnál azonbah jó messzire csatangolnak a kancák a legelőn, a legzamatosabb füveket és virágokat választják ki, olyankor a tejük is sűrű. A hónap vége felé megint rosz- szabb a tej, a belőle készült kumisz meg bócító, mint az arak. így . mondta volt az apám . .. Kiszürcsöltem a könnyű, édeskés kumiszt, s éreztem, hogy egy pillanat, és máris gyöngyözik a homlokom. Kürtös Annamária (fordítása Dükenbaj Doszzsanov; KUMISZ (RÉSZLET) hőbe burkolnak. Haj, de felbőszült akkor ,a bácsikám! Teljes vágtába eresztette a lovát, két legényt fellökött, erős rántás'sal magához ragadta a tetemet, és elvihar- zotl lefelé, neki a szörnyű meredélynek... síksági dzsigiteknek elállt a lélegzetük, visszafogták a lovaikat. A bácsikám pedig egészen a hegy lábáig száguldott a meredek lejtőn, onnan pedig egyenest az akkor még ifjú Aktete jurtájához. Kerülő úton nemsokára a többiek is odavágtattak. Aktete köszöntötte a játék bátor győzteseit. és fogadta áldásukat. A síksági legények is igyekeztek, nehogy elmaradjanak a többiektől. Nagyon helyesen úgy gondolták, jobb kumiszt inni, mint a hegyek között barangolni, ahol még nyakukat is törhetik. Mesélik, hogy a derék síksági legények egész éjjel a hódító kumisz adta gyönyöröket élvezték. Aztán különféle hírek terjedtek el az aulokban. Az én akkor már nős nagybátyámról és Aktetéről. Bennünket, kisfiúkat ez nem érdekelt. 0.7. a kökpár úgy öt évvel a háború után lehetett. Hajnalban érkeztem a csikósok auljába. Mintha még mindenki aludt volna. Még a fejőskancákat sem hajtották be a legelőről. A fű körös-körül kitaposva, a föld felvágva, a levegőben száradó trágya szaga érzett. Egy fekete farkasölő kutya hatalmas csontot ropogtatott. Mikor meglátott, rekedten föl- ugatott. Félrehúzva az ajtófüggönyt, nyomban kijött. Aktete. Hát őrá aztán igazán illik a neve! Aktete! Fehér néni! Arcbőre világos, s bár már hatvan felé jár, karcsú termetével, feje köré csavart fehér kendőjével, zsaulikjá- val még mindig nagyon csinos ... A kazahok azt mondják: „a szép csésze, ha színét veszti is, szép marad”. Ezt az olyanokról mondták, mint Aktete. Tenyerét a homlokához emelte, hunyorított, és azonnal rám ismert. — Ö, Allah! Hiszen ez az én írástudó kisöcsém! Megölelt, én pedig tisztearanyoskám .. . Eljöttél, hogy meglátogasd a nénédet. Az uram a tóra ment. De jobb lenne, ha nem is találkoznál vele. Pihenj csak. Tudtam, hallottam, hogy Aktetének nem volt szerencséje a férjével. Beszélik, hogy ez az ember, ahogy a szólásmondás tartja, egy kanál vízben megfojtaná az egész világot. Aktete fölnyította a szellőzőnyílást, az ajtófüggönyt a merevítőkötélhez erősítette, és a jurtában egészen világos lett. A csikósok szerényen, egyszerűen élnek a nyári szálláson, úgyhogy a jurtában szinte az ágy az egyetlen bútordarab. A jurta vázán, a kéregén, oldalát düllesztve, két öblös szaba lógott; az egyik kétéves, a másik háromesztendős csikó bőréből készült. Kívülről csillogtak, ragyogtak, mint a vidra őszszel. Ilyen szabókat csak a turkesztáni mesterek varrnak. A friss bőrt először árnyékban szárítják, hűvösön, aztán másfél hétig áztatják öreg. savanyú és keserű kur miszban. majd belső oldalát kaparóval gondosan letisztítják. sokáig .puhítják a lágy, zöldes színű bőrt, ,és csak azután varrnak belőle szabót. Aztán gyöngyvessző ágaiból gyenge tüzet raknak, és a sűrű, maró füstben belülről megfüstölik. Füstölés után megtöltik friss kumisz- szál, amit sokáig keverget- nek, öblögetnek benne, majd szott. de csúcsa síma volt, mintha leborotválták volna. Se egy bokor, se egy kő nincs rajta, s ha az ember nem vigyáz, könnyen legurul róla. Már a csikó is elérte a gerincet. A farkas ott húzott el a közelben. Elől egészen a horizontig húzódott az üszürt, a rekkenő hőségtől felperzselt fennsík, távolabb pedig meredek sziklák, kiugró szíriek támasztották alá az eget. A magas, vaskos hegylánc fenséges némaságba dermedt, távolról, a világ végéről fehérlett csalókán. Ügy látszott, mintha a farkas hason csúszna a földön. Elnyúlva rohant, ahogy csak a lába bírta. A pej csikó sem vágtatott még életében ilyen tüzesen, lelkesen. Látva az orra előtt elnyúlva futó farkast, még inkább nekihevült. A meredek gerincen állandóan furcsa szélhullámon jöttek szembe. Most is ott süvöltöttek a patái alatt. A csikó már világosan ki tudta venni a fenevad szürke, gyapjas gerincét. Bár fürgén futott, akárcsak eddig, érezte, hogy kezd szúrni az oldala. Kis híján lezuhant a meredek gerincről. \ juhász erősebben megszorította combjával. A pej füle tövén hideg verejték ütött ki. Már fent is voltak a gerinc legtetején. Sötétlő hajlataikkal* már látszottak a dombok. A farkas a halálraítélt kétségbeesésével lódult neki. A csikó azonban érezte: most már nem menekülhet. Beérte a vadat, és úgy látszott, már-már széttiporja a patá- * jával. A farkas elkínzottan fordult vissza, száját kitátotta, fogát*csattogtatta. Ólomnehéz bunkó zuhant a fejére. Az állati bukfencezve oldalra repült, tompa puffanással leesett, hátsó lábait maga alá húzta. A nekihevült pej elugrott mellette, majd hirtelen megállt, s visszafordult. A juhász lendületből még egyszer lesújtott. A farkas megvonaglott. s élettelenül terült el. A juhász leugrott a nyeregből, s előrántotta hosszú vadászkését. A felaljzott pej pedig nem tudott megnyugodni, körbe-körbe táncolta gazdáját, aki a farkastetemen térdelt. A világos pej messze lemaradt, s a csikó csak akkor találkozott vele, amikor gazdája a lenyúzott bőrt keresztbe vetve a nyergen, visszafelé indult. A vörösképű pillantásra sem méltatta a farkasbőrt. de elragadtatva mustrálta a pejt hol elölről, hol hátulról, s aTníg csak az aulba nem értek, be nem állt a szája. De a legcsodálatosabb az volt, hogy most a mindig komor. hallgatag juhász is felvidult, beszédes lett. Az. aulban pedig még az asszonyok és gyerekek sem tágítottak a pej mellől. Még a közeli aulokból is odanyargaltak a juhászok. Másnap a kútnál is egyre csak a pej csikóról beszéltek. A kis vörösképű. aki bejárta a juhászok auljait, a pej után indult az itatóhoz, és sokáig beszélgetett valamiről a gazdával. Mielőtt elment, meg- símogatta a pej pofáját, ujjával belefésült a sörényébe. A farkashajsza után néhány napig alig vonszolta magát a csikó, úgy látszik, megerőltette magát. Fájt minden porcikája. Egyszer, estefelé a juhász kisfia a kúthoz hajtotta a csikót, megitatta, majd legeltette egy kicsit a réten. Mikor hazamentek, a pej ismeretlen lovat vett észre a cö- vekhez kötve. A gazda egy idegennel lépett ki a jurtából. Az idegen egyenest odament hozzá. Körbejárta, alaposan szemügyre vette előlről-hátulról. Megtapogatta a csüdjét, bokaszőrét, lábszárát. Tenyerével megveregette a száját. Kezéből ismerős, kellemes illat áradt, amit már csaknem elfelejtett. Gyönyörűséggel szagolta az idegen tenyerét. Megismerte! Amikor még szopós kiscsikó volt. s előfordult, hogy elsötétült előtte a világ, az anyja hasához bújt. a lányékához. akkoriban mindig örömmel szívta magába ezt a jóságos, áldott illatot. Senki keze nem illatozott úgy, mint ezé az idegené. Persze, az anyja lágyékánál ez az illat sokszorta erősebb, fanyarabb volt, rögtön az orrába csapott, s elhódította. Az idegen mondott valamit a juhásznak, az elnevette magát. A hangja is ismerős volt. Kicsit rekedt, recsegés. De ... Ez az ember volt az is. aki folyton ráncigálta csecsszopó korában, mert nem tudott nyugodtan maradni a helyén. Ez a rekedt, kiabáló hang csattant föl mögötte. Ez az idegen volt hát az első ember, akivel életében összeütközött, de ő jelentette az első illatot is, amely tudatába hatolt. Újra ott találta magát az idomítónál, aki a lovakat a versenyekre felkészíti. Kantáron vezetve a pejt, másnap korán elindult a juhászok auljából. A hegyek közt megbúvó két jurta minden lakója kijött, hogy elkísérje. Mindenki szomorú volt, hogy el kellett válni a pejtől. A jurták melletti kalyibában ott maradt az izzadság átjárta öreg nyereg. A két kutya messze, az aulon túlra elkísérte. A nyugati szorosnál lemaradtak, az út szélén hátsó lábukra ültek. A pej minduntalan hátrafordult. Mögötte, messze-messze. homályosan sötétlett a két kicsi jurta ... Antal Miklós fordítása