Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I960, augusztus 3­Irodalmi mellékletünkben a Szovjetunió­ban élő türk népek kultúrájából szeret­nénk ízelítőt adni. Átnyújtunk egy cso- j. kornyit a tatár népköltészetből, mai ka- zah novellákból. Mindkét nép közeli ro­kona a megyénkben élő kunoknak. Illusztráció­ként a türk népek ősi kultúrájának egyes emlékei­ről készült rajzokat közöljük. Magam vagyok árvaságra Fehér vászonból az ingem, Bánatomra viselem. Nyugvásomnak vége szakadt, Mert járásod figyelem Gazdag kapu szépre festve. Mind fekete az enyém. Kezdet óta rád jár szemem, Mégsem lettél az enyém. Páros hattyú szépen repül, Erdő menti vízre jár. Magam vagyok árvaságra, Énrám csak a bánat jár. Házad fala ja) de fehér. Küszöbödön didergek. Meleg takarót ha adsz rám, 'Estcsilíaggal elmegyek. Baksán Mária fordítása Udvaromon gyönge a fű Holdközeli csillagocskám, Vízben bujkáló hódocskám. Arcod éjjel hogy láthatnám! Jöjj el fényes nappalocskám. Udvaromon gyönge a fű, Jaj, ne jöjj be, kedvesem. Járó is van, kelő is van, Megszólják ifjú fejem. Fehér ingre piros mintát Hímezni már nincs kedvem. Búsutok, de azt a régit Szeretni már nincs kedvem. £ « Fehér inget hordok én is, mint a falubeliek. Pitymallatkor madár mondja: Mást szeret a kedvesed. Korán keltem hajnalban, A tengerre kiúsztam. Kicsi koromtól szeretlek, Nálad nélkül hogy bírtam? Égő gyertya kialszik-e, mondd! Legény datol, mért lenne bolond? Míg szívéből ki nem dalolhatja , Búját-baját, meghalhat-e, mondd! Aj, a jó szénát mi adja? Magas hegyi füvecske. Behunyt szememben ragyogsz, Látlak vaksötétben is. Patyolatot, aj, be vennék, Tiszta szövetet szeretnék. Almácskám, szép kedvesem, Leginkább csak veled lennék. Ratkó József fordítása mikor felébredtem, a kisáblakon át már a hajnali szürküle­tet láttam. Fel­emeltem a fejem, és a nyitott szemmel fekvő Kamart néztem. Nem sejtet­te, hogy figyelik, magasra emelte a kezét, majd behaj­lította. Ízületei pattogtak, ropogtak. Kamar zsengej el­csodálkozott a dolgon, újból és újból megismételte a mozdulatot. Aztán tenyerét a szeme elé emelte, és hosz- szasan vizsgálta. Azt gondol­tam. hogy így viselkedik egy ember, akibe újra visz- szatért az élet, és szólítani akartam, de valami vissza­tartott. Az asszony közben ruhája után nyúlt, és lát­tam, hogy kezébe veszi fér­je fényképét. Kisimította az átnedvesedett képet, és gyen­géden dorgálni kezdte: — Látod, látod, miattad kerültem tűzbe is, vízbe is... A reggeli tea után Tilep- bergen felé fordult, és igye­kezett úgy beszélni hozzá, hogy meg ne bántsa: — Agaj, kérted, hogy vá­laszt adjak. Nem tudok férjhez menni. Szalika anyó most is font. Kamar zsengej szavát hall­va elszakította a fonalat. De azért nem mutatta, hogy iz­gatott, leengedte orsót tartó kezét, és kimért hangon ennyit mondott: — öcsém, jobb lenne, ha elmennél. Ha egyszer így határozott, akkor így is lesz. Tilepbergen tiltakozni akart, de arca keserűen el­torzult, magára rántotta a bundát meg a rókaibőr sü­veget, és szó nélkül elment. Hallottuk, milyen sokáig bajlódik a lovával. Biztos nem talált bele a kengyel­be. Aztán rajtam volt az in­dulás sora. Lefelé fordítot­tam a pialámat. jó melegen felöltöztem, és kihajtottam a nyájat a legelőre. Este, mire visszajöttem, megint a küszöb mellett sípolt a réz­szamovár. csak éppen ez al­kalommal Szalika apaj tett­vett körülötte. Karámba zár­tam a juhokat, a jurtába mentem, és az ajtóból kö­rülnéztem a jurtában. Sem­mi sem változott rövid tá­vollétem alatt. Az öreg Mákszut, mint mindig, most is csordultig teletöltött csé­szével ül. és várja, mikor foglalom el a helyemet, hogy hozzákezdhessünk a teaivás szertartásához. Kamar né- ném erőtlenül rám moso­lyog. még elég sápadt, ujjai is remegnek. Amikor Sza­lika anyóra pillantottam, majd hanyatt estem a meg­lepetéstől. Tejszínnel ízesí­tett, sötét aranyszínű tea gőzölgött csészéjében. — Mire vársz. Sojkara? Vigyázz, kihűl a teád! — szólt rám. és a szemöldöke meg se rebbent. Életünk újra a régi ke­rékvágásba zökkent. Mak­szuttal felváltva hajtottuk ki a nyájat a legelőre, úgy mint régen. Amikor haza­jöttünk. Makszut. csakúgy, mint azelőtt, először komo­ran üldögélt, a második Száj in Muratbekov: A meleg­forrásnál (RÉSZLET) vagy harmadik csésze után felengedett, és kedves emlé­keit mesélte. — Igen, .és akkor találtam egy horpadást a nagy höm- pölykövön, és fölötte fejtem meg a juhokat — mondta szép nyugodtan, és nagy iz- zadságcseppek gördültek vé­gig boldog megelégedettsé­get sugárzó arcán, ráncain és a szakái Ián. — Ejnye, öreg! Miféle badarságokat beszélsz össze­vissza! — emelte fel hang­ját Szalika néni, mert mint mindig, most is felháboro­dott, ha az öreg nagyokat mondott. Az öreg Makszut persze így válaszolt: — Ne törődj vele, asz- szony. A fiataloknak mesé­lem. Hadd tudják meg. mi­lyen kínokat álltunk ki mi. öregek. Kamar és Sojkara számára mindez csak rém­történet, semmi több, hogy vinné el az ördög! Van bol­dogabb ember náluk? Na? Ugye, asszony, nincs náluk bol dogabb ember ? Kamar, miután teljesen felgyógyult, ismét beállt őr­ködni éjszakánként. Az első szolgálata alatt mellette ül­tem éjfélig. A ragyogó csil­lagos égbolt mintha Kamar visszatértét üdvözölné. Tél­hez képest meleg volt és nagy csönd. — Emlékszel — mondta Kamar néném. — Persze hogy emlékszem. Énekelj hát valamit. Most is „Marzsan-kiz”-Zel kezdtem. Kamar zsengej is bekapcsolódott, és együtt énekeltünk még néhány dalt. Mint azon az estén, a szomszédok most is átvették énekünk, és szállt a dal az egész «környéken. Amikor egy erős lányhang kapcso­lódott be a csodálatos éjsza­kai kórusba, Kamar' zsen­gej elnevette magát, és így szólt: — És én még azt hittem, hogy a hangoddal elijeszted a lányokat! Pedig épp for­dítva történt, csatlakoznak a dalodhoz! — Nem sértődsz meg, ha kérdezek valamit? — ru­gaszkodtam neki. — Kérdezz — válaszolt, és a csillag fényénél láttam, hogy mosolyog. — Miért nem mentél Ti- lepbergenhez? Nem lettél volna egyedül, és nem kel­lett volna éjszakánként pus­kával a kézben őrködnöd. — Hát kedves barátom, kényszeríthet engem valaki erre? kérdezte gyengé­den. — Nekem így köny- nyebb. Jobb járkálni, mint álmatlanul forgolódni egész éjjel. Azt mondod, hogy hi­deg az éjszaka? Hát aztán, ha hideg van, nincs kedvem szomorkodni. Felsóhajtott és hozzátette: — Így alakult: nem sike­rült az életem. Máshoz meg nem. megyek. A te életed, Sojkara, sokkal boldogabb. Nem tudod, mi a bánat, sem a szomorúság. Eszembe jutott, hogy az öreg Makszut is ugyanezt szokta ismételgetni Kamar- rol és rólam. De Kamar zsegej szerencséjének befel- legezett, és úgy alakult, hogy most már minden re­ményük én vagyok. Nekem kell boldogabbnak lennem! El akartam ezt mondani Kamar nénémnek, de szé­gyelltem magam. Kegyetlen­ség olyan ember előtt fej­tegetni a jövendő boldogsá­got. akinek nehéz sora volt. És azt gondoltam, hogy más irányba terelem a beszélge­tést. Lábunk alatt megreme­gett a homok, mintha föld­rengés lenne. Távoli dörgést hallottunk. Egy kutya ijed­ten felvonított. — Mi ez? Nézd csak, Sojkara, ott ni!... — nyug­talankodott Kamar. Nyugat felé néztem, és egy vörös csóvát pillantot­tam meg, amely kettészelte a sötétséget. Felfelé szállt, egyre feljebb. — Mi az, Sojkara? —kér­dezte Kamar néném. rcán rémület és csodálkozás tükrö­ződött. De jóma­gam is sóbálvánnyá meredtem a megle­petéstől, és követtem a tűz- csóvát. A csillagok felé tá­volodott, egyre kisebb és ki­sebb lett, míg ponttá nem zsugorodott, és el nem tűnt a csillagok közt. Riadt kutyák ugattak a szállásokon. Gazdáik buzdí­tó „ajtpfu, ajtpfu”-val szó- lítgatták őket, majd hama­rosan minden elcsendese­dett. Hideg téli szél fújt a dom­bok mögül. Mérei Vera fordítása Piros kendőben titok Lovam reggel eleresztvén rétnek selyem füvein, láttam, csodák történhetnek velünk, édes fiaim. Kedved és a kerti fákat babonázza énekem: legyen piros minden alma, s fehér magad add nekem ... Hószín, hószín-szép sirály vizek mellett rejtezik; de hiába, mindhiába: a világ vészre vétkezik. Piros kendődben titok: korom-süemöldökű fecském, magad nehogy másnak add! Etetlek nyitott ablakomból te hótiszta madárka; szerelmem bátorítsd. ne hagyd veszni örök titokba. Bármely napra kél a reggel, havakba fúlva fönn a hegy. Gyötrelmében az ifjúság és a vénség egyremegy. Kedvesem, a széptevés nem volt soha kenyerem, de ruhában és anélkül szívedet tán megnyerem ... Mogyorósi Erika fordítása Ebis Kekilbajev: A díjnyertes IÓ (RÉSZLET) Nem is tudta, mennyi időt töltött a juhá­szok auljában. Már megszokta az apró lép­tű juhok ügyetlen járását. A végtelen le­gelőkön ritkán találkozik lófélével; nem kell attól tartania, hogy valamelyik meg­harapja, megrúgja, üldözi. Csöndes, nyu­godt az élete. Nyáron fű is, víz is bőven akad. Télen belefúrja pofáját a juhakol melletti kazalba, és zabái, zabái éjjel-nap­pal. Micsoda boldogság. Mennyire szíve szerint való a juhászok auljának egyhan­gú, unalmas élete. Most már jól ismerte az örökké mogorva, komor hallgatásba burkolózó, sötét szemüveges juhászt, aki fél szemén fehér kötést hord; sovány, vö­rös képű kisegítőjét, aki örökké és erősen köhög, a két jurta gazdasszonyát s a jur­ták népes gyerekseregét. Még a két juhász­kutyával — a fekete-tarka kannal és a vö­rös, nyurga szukával — is sikerült meg­barátkoznia. Amikor a juhász éjjel legelte­tésre megy, ő reggelig legelészik, nagy sáv­ban körbelegeli a nyerget. Akárcsak a kur­ta farkú almásszürke, ő is megtanulta, hogy ne nézelődjön, ne bámészkodjon min­denfelé, még ha ménesek vágtatnak is el mellette; de ha kóbor kutyát vagy raga­dozó madarat lát a juhakol mellett, riad­tan felnyerít, kapál, a jurtához dörgölő- zik. De hogy mit jelent teljes erőből vág­tatni, szügyét odatartani a fütyülő szél sí- mogatásának — azt már rég elfelejtette. Legfeljebb a gazda kisfia nógatja kutyafu­tásra, kis vesszővel csapkodva a farát. Nem is szereti a kislegényt. Egyszer nyáron a juhászok aulja egy egészen új zsajlaura költözött. Körös-kö­rül, ameddig a szem ellát, a végtelen pusz­ta. Füve sűrű, kövér. Egy nap nyáját meg­itatva, a juhász hazaindult teázni. A bok­rok felől egy heves szélroham kellemetlen szagot hozott, amely felkavarta a pejt. Mozgatni kezdte a fülét, riadtan felhor­kant, igyekezett mielőbb elmenni erről a helyről. De a gazda makacsul hajtotta a bokrok felé. Fekete, ágas-bogas bajalis- bokrok nőttek arra. Ügy hasították a bőrt, mint a borotva. A pej elfordította a pofá­ját. felvágta a fejét, s oldalra lépegetve próbált távolodni. Mennél közelebb értek, annál erősebben érezte ezt az ocsománv bűzt, amelytől émelyegni kezdett. A baja- lis helyes, girbegurba tüskéin juhgyapjú lógott csomókban. A gazda hirtelen az aul felé fordult. Idegen jött az aulba. Vállán lenvászon tarisznya lógott, valamivel ki­sebb. mint egy abrakostarisznya. A cövek- hez kötve egy nyúrga lábú világos pej ló állt. A gazda a szokottnál valamivel gyor­sabban beszélt az el<>be siető alacsony, vö­rös képű embernek, rakinek az oldalán a lenvászon tarisznya lógott. Beszéd közben folyton a bokrok felé mutogatott. A vörös szájtátva hallgatta. Aztán bementek a jur­tába, s hamarosan szojullal a kezükben léptek ki. Lóra pattantak mindketten, s á bokrok felé igyekeztek. Alighogy a bozót­hoz értek, észrevették, hogy a túloldalról hatalmas szürke fenevad lopakodik a bok­rokhoz. Hason csúszott, nyilván arra gon­dolt, hogy így elrejti a sűrű csalit, de most, hogy meghallotta a közeledő heves lódobo­gást, nem bírta tovább, kikúszott a bokrok közül, s futásnak eredt a síma, nyílt pusz­tán. A világos pej egy csapásra megélén­kült, felvidult. A kis vörös suhintott egyet az ostorával, s a világos pej megugrott. A pej csikó egy helyben táncolt, nem jött rá azonnal, mit is kell tennie. Érre a ju­hász végigvágott rajta az ostorral. A vi­lágos pej száguldott, mint a vihar. Kicsit arrább. a magasra nőtt. kövér üröm kö­zött fel-fel villant a gyorsan távolodó szür­ke vad vörhenves gerince. A gyors futástól elszokott pej csikó legyőzhetetlen terhet érzett a testében. Még patájának durva csattogása is. amely úgy kongott a kemény talajon, mint mozsárütő a mozsárban, szo­katlannak és valahogy illetlennek tűnt. A világos pej ezalatt mái- a látóhatár pere­mén száguldott, néhány lépésre a szürke fenevadtól. Előttük újra bajalisbokrok tűntek fel. A világos pej nem szándéko­zott betörni a tüskés csalitba, inkább meg­kerülte. A juhász megsarkantyúzta a csi­kót. Most már az is hátracsapta a fülét. A szél, amely reggel óta mintha a szügyének feszült volna, most a hasát cirógatta, alul­ról fújt. Az imént még úgy érezte, mint­ha hasig süppedő hóban járna — most el­tűnt lábából az ólmos fáradtság. Lassan­ként szeme fölött is megszűnt az elviselhe­tetlen nyomás. Már ő is a bajaliscsalithoz ért. Mintha erdő nőtt volna bokrokból a széles fennsíkra. A csalit egyik vége oldalt nyúlt, mint a vakbél. S a hatalmas, ocs- mány toportyánnak csak át kell vágnia ezen az erdősávon, hogy egérutat nyerjen. Ha beveszi magát a bokrok közé, nem le­het lóháton követni. A világos pej az er­dősáv túloldaláról került elébe. A farkas fejvesztetten kockázatos dologra szánta el magát. Előrugrott a bokrok közül, egyenes irányban futott, igyekezett mielőbb kijutni a szoros csúcsára, ahol oldalt egy szikla emelkedett. Csak egy gyors versenyló tud­ja megakadályozni, hogy a farkas feljus­son á meredek sziklára. Ha feljut, biztosan megmenekül. Bebújik a sziklahasadékba, ahová lóval nem mehetnek utána, aztán besurran a dombhajlaton levő sűrű erdő­be, vagy elrejtőzik valamelyik barlangban, mert ezekből jócskán akad a meredek ge­rinc mentén. A világos pej, meg akarván kerülni a csalitot, messze oldalt maradt. A juhász, nehogy a csikó tüdejének valami baja legyen, nem sarkantyúzta, csak láb­szárral biztatta egy kicsit az állatot. A csi­kó még jobban hátracsapta a fülét. A far­kas is fokozta az iramot: még a gerince is behajlott. Elsőnek érkezett a meredek ge­rinchez, amely keresztben húzódott, s tá­volról meredeknek és szakadékosnak lát-

Next

/
Oldalképek
Tartalom