Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. augusztus 3. A gyári létszám több mint (ele nő. A felsőrészkészítő futószalagokon, a tűzödékben csak nők lát­hatók mint, az A-gyár futószalagjain is r öbb mint hatezer em­ber keresi kenyerét az or­szág legnagyobb cipőgyárában, a martfűi Tisza Ci­pőgyárban. A központi. nagy gyáron kívül két telephely is dol­gozik ia megyében — Mezőtúron és Kunszentmár- tonban — a har­madik pedig a Hajdúság főváro­sában, Debrecen­ben. A martfűi gyárban — ahol a munkáshétköz­napokat megörö­kítettük, több szá­Gyártanak évente 12 millió pár ci­pőt, s ellátják talpakkal az or­szág gyárait és szövetkezeteit. A rtflgy számok is­meretében érthe­tő. hogy a gyár­ban sosincs csend, gépek, futószala­gok járnak állan­dóan, emberek százai szorgos- kodnak a műhe­lyekben. Bár a cipőgyártás <köny- nyűipar, vannak olyan munkahe­lyek, amelyek té- len-nyáron egy­aránt sok erőt igényelnek. z an három, több ezren két műszak­ban dolgoznak. Raktári csendélet — nincs. Az áru szakadatlanul érkezik, hogy va­gonokban és teherautókon, úton és vízen gyorsan tovább induljon. Ki tudja, melyik rakomány merre kerül a világba? Jó tíz éve megszokott a délelőtti, testet, lelket frissítő munkahe­lyi torna. A gumigyári tűzönök láthatóan jó kedvvel mozgatják meg ülőmunkában elfáradt tag­jaikat A présgépek mellett mindig nagy a meleg. Bodnár János azonban nem panaszkodik. Meg­szokta már, 28 éve dolgozik a gyárban. Most bakancstalpakat présel A szabászat viszont — nehéz bőrökkel, nagy köteg műbőrökkel kell bánni — inkább férfi- munka. A szabászok igen jól keresnek, hiszen rajtuk nemcsak a pontos méret, de a takaré­kosság is múlhat Néhány perc mindössze, de pihentet is. Ciga­rettaszüneten a. mosdóban Tarpai Zoltán képriportja FEKETE-FEHÉRBEN, CSOKORNYAKKENDŐVEL Pincér ismerősöm félig telt korsót tesz az asztalra. A sör sárga csíkja három-négy centivel a jel alatt futja körbe az üvegfalat. Értetlen­ségemet látva magyarázza: „A főnökre rájött a dolgoz­hatnék. Beállt csapolni. Már háromszor szóltam, hogy rövid a sör. Azóta még rö- videbb. A vendég a pincért szidja. Nekem ég a képem, mikor visszaküldik a fél korsókat, s „tiszteltetik” a csapost...” Gyakran szidjuk a pincé­reket. Bosszankodunk a szűkre szabott ételeik, italok miatt, mérgesek vagyunk a modortalanságért. az udva­riatlan kiszolgálás láttán, s dühösen csapunk az asztal­ra. ha ezek után még vas­tagon is fogott a ceruza, s felkerült a számlára az a _ kávé, amit le sem főztek. Sajnos, sokszor jogos a fel­háborodás. A rosszmájúak szerint manapság tíz pincér­ből ha akad egy, aki tudja, mi a vendéglátás. „Hol van­nak már kérem, azok a pin­cérek, akik hivatásnak te­kintették. amit csinálnak, s ha kellett, pillanatok alatt előteremtették a kívánt le­vélpapírt. borítékot: a há­zikacsát körbezavarták az udvaron, ha a vendég ép­pen „vadsültet” kívánt. Ha valaki kicsit elázott, a fel­szolgáló a hátán vitte haza. Ma meg már egy órával a zárás előtt kapcsolgatják a villanvt.” Hiába próbálom a nyugdíjas felszolgálót meg­győzni, hogy azért vannak mai is igazi „főurak”, akik szívvel végzik a munkáju­kat.. s örömet is találnak benne. Harminc éve a Tiszában Kissé behúzott vállal, für­ge mozgással siklik az asz­talok között. Udvarias, a tolakodást távolról elkerülő hangon veszi fel a rendelést, s begyakorolt, könnyed moz­dulattal helyezi az abrosz­ra a kívántakat. Sárközi István 38 éve pin­cér. amelyből 30 évet a szol­noki Tisza Szállóban töltött. — Nem sokan mondhatják el ebben a szakmában, hogy majd négy évtizede dolgoz­nak. —. Az biztos, hogy sok szakács ételét szolgáltam már fel. Akikkel együtt kezdtem, nyugdíjasok, üz­letet vezetnek, vagy más te­rületen dolgoznak, de egyi­kük sem felszolgáló már. — Mi tartotta ezen a pá­lyán? — Elég jól keresek, de a pénzért nem lehet" csinálni. Én szeretem a szakmám. Tu­dom, hogy a vendégnek jól esik a figyelmesség, igyek­szem minél gyorsabban ki­szolgálni. Szívesen segítek az étel kiválasztásánál. Ha a vendég vendégnek érzi ma­gát, akkor soha nincs prob­léma. Azt szeretem, amikor látom a távozókon az elé­gedettséget, hogy ide más­kor is szívesen visszajönnek. Lehet, hogy kevésnek tűnik, de számomra egy kézfogás, hálás tekintet adja az örö­met. A legrosszabb a türel­metlen látogató. Márpedig aki éhes, szomjas, az türel­metlen. — Az órásnak jó szemre van szüksége. Mi a „jó szem” a pincéreknél? — Aki ideges, ezt a szak­mát nem tudja sokáig csi­nálni. Mi nem engedhetjük meg a türelmetlenséget. olyankor is kedvesnek kell lenni, .amikor fáradt az em- bpr, vagy bántja valami. A másik a láb. Jól bírja a stra­pát. Nyolc óra alatt 25—30 kilométert gyalogolunk, s nem üres kézzel. , — Ez harmincnyolc év dlaVt - körülbelülii 250 ezer kilométer? — Néhányszor már „kor- begyalogoltam a Földet”, tál­cával. Nyolc éve műtötték a lábam, azóta nincs baj. Az éjszaikázás viszont nagyon fárasztó. A vendégek is aka­ratosabbak, akik ittak, köte­kednek. nehéz velük zöld ág­ra vergődni. Az osztott mű­szak összekeveri az ember idejét. Van, amikor egész nap csupán percekre talál­kozom a családommal. Jó lenne állandó műszakban dolgozni, de a szakma nem engedi meg. Éttermi „fapados” Kiss István, a szolnoki áfész „Netovább” presszójá­ban dolgozik. A pincérka­bátba hat évvel ezelőtt bújt először. Dolgozott a Balaton­nál, miajd, Szolnokon a Mú­zeum és Szolnok étterem után került jelenlegi munka­helyére. A szakmában nyu­godt. elegáns munkájáról is­mert. Otthon kerestük meg, éppen szabadnapos volt Az albérleti előszoba-konyjia- szofoás lakást négyen lakják. A kisfiú három, a húga más­fél éves. — Az emberek úgy tart­ják, hogy a pincérek sokat keresnek, kényelmes lakás­ban élnek, s évente váltogat­ják a kocsit. — Már négy éve spóro­lunk lakásra. Jóformán csak a beugrót tudtuk összehoz­ni. Talán jövőre megkapjuk a kiutalást. Ami a kerese­tet illeti, kétségtelen, hogy a jól jövedelmező szakmák kö­zé tartozik. Ha van forgalom, havonként összejöhet nyolc­ezer is. De ha ezt négyfelé osztjuk, szó sincs kocsicse­réről. — Dolgozott különböző, úgynevezett osztályos helye­ken. Van-e különbség a pin­cérek megbecsülésében? El­sősorban nem az anyagiak­ra gondolok. Egyáltalán, van-e még tekintélye a szak­mának? — Az elitebb helyeken . .. Ha csak egy órára, vagy húsz percre is. de ki kell alakí­tanunk valamiféle partneri kapcsolatot. Első osztályú he­lyen ez könnyen megy, a vendég nem a felső'„c”-n kezdi, ha néhány percet vár­nia kell. A másodosztályú hely látogatói már másként viselkednek, tisztelet a kivé­telnek. Gyakran akad olyan, aki nem vendégeskedni, ha­nem uralkodni szeretne. Min­denbe beleköt, s alsóbbren- dűnek képzeli a felszolgálót. Ezeket a „falatokat” nehéz lenyelni, de nekünk kell al­kalmazkodnunk. Harmadosz­tályon több a törzsvendég. Szinte már fejből tudja az ember, ki mit kér. Baráti mosolyokkal viszonozzák a figyelmességet. Ez olyasfajta sikerélmény, mint amikor valaki elkészít égy munka­darabot. —■ Gondolt-e arra. hogy később esetleg más pályán dolgozzék? — Ebben a szakmában naav a lekötöttség, kevés a szabad idő. Általában 12 órát dolgozunk egy nao. s ezt vé­gig kell talpalni. Egy év alatt három cipőm ment szét. Egyelőre még van türelmem az akadékoskodó vendégek­hez is. Kedvem van ehhez a szakmához, s míg ez megvan, addig csinálom." Azt mond­ják, nem lehet a nyugdíjig „kihúzni”. Én azonban meg­próbálom. A fiatalok figyelmébe Az idei nyár eddig nem kedvezett igazán a kerthelyi­ségeknek. A strandokon is kevesen vannak. A tiszaligeti Napfény Étteremben is pang az élet. Amíg beszélgetünk Boros Tiborral, csupán egy asztalhoz telepednek le. A Pelikán pincére a nyári hó­napban vezeti a strand mel­letti éttermet. — Tíz éve dolgozik a szakmában, szeretheti, hiszen jó pincér hírében áll. — Élvezem a munkám. Az étlap összállításától a szervi- rozásig, az italkeverésig min­den érdekel. A vendégek megismerése az egyik legiz­galmasabb része a felada­tunknak. Mozdulatokból, két-három szóból „beléjük kell látni”, s ehhez alkal­mazkodni. Minden felszolgá­lás egy kis csata. Sikerül-e megnyernünk a vendéget, elégedett lesz-e? Ez biztosít­ja a változatosságot, nem­igen van olyan terület, ahol ilyen sok emberrel megis­merkedhetnek. — Gondolom, ebben a szakmában sem lehet meg­állni a tanulással szakvizsga után. — Állandóan új ételeket, italokat találnak ki, amelye­ket meg kell ismernünk. A szakkónyvekben sok recept található, de a különböző versenyek is nagyszerű le­hetőséget biztosítanak a ta­nuláshoz. A nyelvtanulásra is rá vagyunk kényszerítve. A Pelikánban rengeteg kül­földi fordul meg, s számuk­ra természetes, el is vár­ják!!), hogy a pincér az ő nyelvükön ajánlja az étele­ket. — „Jogosítványa” van az üzletvezetésre. Távolabbi célja? — Szeretem a felszolgá­lást, de nem szabad ebben megöregedni. Keveseknek si­kerül megérni a hatvanévet a napi 12 órás munka mel­lett. Vagy üzletvezető le­szek, vagy ha sikerül, taní­tani szeretnék vendéglátó­ipari szakközépiskolában. Ezt a pályát nem a borrava­lóért kell választani. Jobb, ha már az elején tudják a fiatalok. Mennyi a „korom"? A vendéglőben ebéd előtt áll a forgalom. Ott is éppen egy pincérrel próbálok szó- baelegyedni, de az int: „Én is a piacról élek, uram. Na­ná, hogy nem nyilatkozom. Minek adjam ki a szakmai fortélyokat. Aki . nem svind­lizik, "nem is keres.” Ennyi­ben maradtunk. Megebédel­vén szórakozottan zsebbe gyűröm a számlát. Később nézem át. Csak három fo­rint a „korom”. Utólag magunk is számlát készítettünk. Riportalanyo­kat keresve, s rájuk várva hét vendéglőben fordultunk meg. Csupán egy helyen fo­gott vastagon a „főúr” tol­la. De azt túlzás lenne állí­tani, hogy mindenütt olyan figyelmes, udvarias felszol­gálásban volt részünk, mint riportalanyaink vendégeinek. V. Fekete Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom