Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
i960, augusztus 24. S20LN0K MEGYEI NÉPLAP 9 ILUH ISTVÁN: Holnaptól kezdve Holnaptól kezdve Mindig holnaptól kezdve Szabadra eresztve S nem kirekesztve Elek Életem hétfője keddje Átvált ünnepekre Síkság-életemre Nem jön Vak-napra vak-este Holnaptól kezdve Péntek jön keddre Hegy-vasárnap Domb-szombat Nap-seregélyek öröm-terebélyek Cmllag-cserepes éjek Holnaptól kezdve Nem kirekesztve Élek Holnaptól kezdve Hétfőm szivárvány S kedden mi vár-rám Szerdán letörnek Csütörtökön gyötörnek pénteken ölnek Szombaton szeretnek Vasárnap temetnek Holnaptól kezdve Péntek jön keddre JENE JÓZSEF. Hordod szíved alatt Nincs más, az időn és térén kívül, csak a mérhetetlen csend. Évszakok, éjsza'zák néma beszéde. A kismamahasad megmaradást jelző feszülése, léptednek fegyelme. Közös eredőként ott állsz középen. Hordod szíved alatt a tüzesfejű királyfit, sarkantyús vitézt, a pörlekedőt. Miközben kifeszített tzárnnyai fejed köré glóriát rajzol egy repülő. SZENTI ERNŐ: Se a kéz se a száj Se a kéz se a száj Ostoba cenzor a muszáj A foncsorozott lélek Hízeleg a kancsal mindenségnek A kétkulacsos test összebékíti egymással A kezdetet és a véget DIENES ESZTER: Látogatás Apám töreket hord. Veti a válykot. Kell a fedél, ha ég szakad. Anyám csipkét ver, kávét főz — akikhez volt és lesz ^szavad. Van hely a szívemben, nyugtatom. Elhiszi. Két csöndes mellén harmatcsepp szárad. Én meg susogósra állítom a fákat, és felhúzott szívvel hazamegyek. Csúcsú, édeseim! Szívemen virágzik a temető,' arcomon Hold búzája: pereg a könnyem. GYŐRI LÁSZLÓ: Velem, veled Nincs ő velem. Nem vagy velem. Mért nincs velem? Mért nélkülem? Velem. Velem. Egy falunév. ,,-talan, -télén” csak megy az év. Velem? Veled! Egy új nevet adjál neki, s én költözöm. Veled. Veled. Két veiledi tyúkot etet, bezárja, töm libát, kacsát, hizlal, nevel, s akad család, egy jobb, amely fogadni fog, a doktorék. Költő vagyok, hát illenék. De addig is veled, velem, mert semmi sincs te-nélkülem. Baksán Mária: TÜCSkÖk, hónuk alá szorított hegedűvel llunk az iskolaudvaron. A Nap vakít, mint Károlyék házfala. Várunk és közben magunk köré rajzoljunk Magyarországot. — Előre! — köszönünk a tanítónak. — Szabadság! — köszön a tanító. A napos kilép. — Tanító úrnak jelentem, hogy ... — Elv-társ-nak! — kocogtatja meg ujja hegyével a tanító a napos fejét. — Jelentem, hogy iskolánk létszáma hatvan. A zászlófelvonásról húsz pajtás hiányzik. — Ének! — int a tanító. A bátrak elkezdik. „Sej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az ...” Károlyné, akinek a kertje belóg az iskola udvarára, az életnél lódított ki egy lavór vizet. Nevetés. Már csak a bátrak énekelnek. A zászló fent lobog, mi meg egy hátraarcos előrét elordítva, átlépve az országon, bevonulunk a tanterembe. Az énekben bátrakat leülteti i tanító, vagy húszunkat meg a falhoz állít. — Itt fogtok állni egész nap! Egész éjszaka! Egész életetekben! — ordít a tanító. — Ez hülye! — súgja Laci Jóska. — Az — bólintok és arra gondolok, hogy a tegnapi földrajz órán kár volt elhinni az őstengerről szóló meséjét. Főleg azt sajnálom, hogy nagyapámnak is elmondtam, persze, ő tegnap se hitte el. „Messziről jött ember, azt mond, amit akar” — dünnyögte és tovább sze- gelte a leszakadt cipőtalpat. Minek cipelnéd innen? Három liter víz hat lesz a kaszálóig. A csordás déltájt a kút körül őgyeleg. A kutyáját Bodzának hívják, szólítsd, ha megugatna. Arra ügyelj, hogy frisset húzzon, az állott víz hamar felbuggyan. Egyél pitét, amit odatettem azt anyád egye meg! Nagy dolog az aratás, próbára tesz kaszást, marokszedőt. Az árpától nincs csúnyább, a szálkájának, mintha szeme lenne. Áldott a kaszáló földje. A konkolyt is megtenni, de a kalászost ember fölibe növeszti. Szedjél bodzavirágot, jó lesz orvosságnak. Megyek az Egyház dűlőn. A dűío partos oldalán tikkadt gyep, tele tücsökkel, itt-ott ürge is felveti a fejét. Egyik oldalon kertek, itt a fű is vastagabb, a dűlő másik oldalán hosszában nyújtózik a téesz-tag. A tagban csenevész tengeri birkózik a pernyefűvel. A címere annak is kint van, amelyik térdig ér, de babával kévésük dicsekedhet. A téesz felőli oldalon Hideglelős legelteti a hasas Virágját. — Előre! — köszönök Hideglelősre. — Ne, te, ne! — rángatja ki a kukoricából a tehenét Hideglelős. — Szabadság! — köszönök újra. — Űgyse lesz ebből tengeri! — legyint Hideglelős, és kezében morzsolni kezd egy koravén címert. — Se nem kapálják, se nem zsírozzák, ha csak a traktor le nem szarja. Virág meg várandós, vigyázni kell rá! — Olyan ez — veregeti meg a tehén oldalát —, mint az egyes gyerek. Borjú korában a konyhába is bejárt. — Megyek — lóbálom meg a cserépkorsót. — Minek cipelném otthonról. A csordás déltájt a kút körül őgyeleg. A kutyáját Bodzának hívják, megszólítom, ha megugatna. Friss vizet kérek, mert az állott víz hamar felbuggyan. Nagy dolog az aratás! Szedek a kaszálón bodzavirágot, jó lesz az télen, jó lesz orvosságnak! Fárad a lábam, közeledik a páskom. A dűlő itt tele van papvirággal, lepkékkel, szitakötőkkel. Bodza, a fekete puli kinéz a szőréből és morogva befekszik a vályú alá. — Előre! — köszönök a csordásnak. — Kit? — kérdezi ültéből a csordás. — Előre! — mondom bátortalanul. A csordás feltápászkodik. — Ha előre, hát előre! — Frisset húzzon! Az állott víz hamar felbuggyan. Viszem a kaszálóra, aratják az árpát. Az árpától nincs csúnyább, a szálkájának, mintha szeme lenne. — A korsót tedd a vályú szélére! Nem pocsékoljuk össze a kút környékét, ide inni jár a jószág. — Miért hívják a kutyáját Bodzának? — Az a neve. — Ha kiskutyája lesz, ad nekem egyet? — Adok. — Mikor lesz? — Soha! Bodza kankutya. Végig a páskomon, tücskök ugrálnak ki hónuk alá szorított hegedűvel. Egyszer már megnéztem őket közelről, a hónuk alját is, nem volt ott semmi. „Meglátod, ha elhiszed, meglátod, akkor a tücsök hegedűjét!” — Ettél? — Ettem. — Tésztát is? — Azt is. — Nem kérsz? — Nem kérek. — Semmit? — Semmit. — Mi újság? — Láttam hegedűs tücsköket. Lépésemtől ijedten repültek messzebb, de egy sem ejtette el a hegedűjét. — Százszor megmondtam, hogy nincs Íreged űj ük! — Akiket én láttam, azoknak volt! — Egyél! Amit odatettem, anyád egye meg. Nagy dolog az aratás. Igaz isten! De meg is szenvedtem! Kötelet magam vetettem, markot magam szedtem, kévét magam kötöttem. A gyerekre ráránéztem, ha sírt, hát megdajkáltam egy kicsit. — Mondja meg nagyanyám igaz szívéből, van-e hegedűjük? — Kiknek, jó gyermek? — ámul nagyanyám a váratlan kérdésen. — Hát a tücsköknek? — Van. Azoknak van! égig a Lubi dűlőn, ki a hármas tagba, ott már a rozst aratják. A Lubi dűlő sötét és keskeny, felette összeborulnak a fák. Se tücsök, se szitakötő, csak az ördöglepkék szálldosnak, vak- tukban ütődnek a testhez, az archoz. Bárcsak lenne itt Hideglelős a hasas Virágjával, Bodza, a csupaszőr feketeség, morgós gazdájával, anyám, a hegedűnélküli tücskökkel, nagyanyám, a hegedűsökkel. „Az úttörő bátor!” — ismétlem a tanítót, akinek elhittem az őstengerről szóló meséjét. Jó, hogy vége az iskolának! A zászló majd csak ellesz vonogatás nélkül is. Fejemnél roppan egy ág, előttem átmegy egy szél, kapkodom a lábam. Távolról megdördül az ég. Jaj, csak a szívem ki ne ugorjon! „Kérünk mint kegyelmes atyát: táplálj sorsunkhoz illőképpen, ne törd el a kenyér botját, ruházz ki-kit közöttünk szépen, nézvén sorsát és állapotát.” — Ettél? — Ettem. — Nem kérsz? — Nem kérek. — Mi újság? — Minden tücsöknek van hegedűje. H otelszobámat ezen az éj - szakán barátommal, Petko Radilov festővel osztottam meg. Petko barna volt, mint egy beduin. A tengerről jött. Mindketten örültünk a váratlan találkozásnak. Délben, amikor visszatértünk szobánkba, hogy kissé lepihenjünk, Petko kinyitot- ta hatalmas mappáját, és megmutatta képeit. Egyik közülük, amely pedig nem tartozott a legszebbek közé, mély benyomást tett rám. Sziklafokot ábrázolt, amelyen megtörnek a hullámok A sziklán fiatalember állt. Fel- ajzott volt, kebléből fájdalmas kiáltás fakadt... — Ez aztán mély átérzés — jegyeztem meg. — Ez a szamár én vagyok — mondta Petko. — Olyan történt velem, amiért mint egy őrült ordítottam. Elbeszélését kommentár nélkül jegyeztem le: „A parton két barakk áUt. Az egyikben én laktam, a másikban idős házaspár az unokájával. Nem ismertem, mert elkerültem őket. Azért jöttem erre az elragadó, vad vidékre, hogy munkába és magányba merüljek. Egyszer azonban, déli pihenésem közben, a vízcsap felől lépések és csobogás zaj a vert fel. Kinéztem az ablakon. Az unoka állt a vízcsapnál, fürdőruhában. — Megmosakodhatom az ön vízcsapjánál? —• kérdezte a lány. — Nálunk nincs víz, ezért bátorkodtam önt zavarni, bocsásson meg. — Kérem — válaszoltam —, mosakodjék nyugodtan. — De valóban nem zavarom? — Nem, a legkevésbé sem. Ügy tűnt, hogy még valamit akart mondani, de én visszahúzódtam az ablaktól, és tovább olvastam. Egyszeresek haHom, hogy ké- nyeskedő hangon hívják. — Mindjárt jövök! Ne zavarj, nagymama! Nem akarok ordítani, mert akkor valóban zavarom az urat. — Majd maga elé: — Oh, ezek IVAJLO PETROV: az unalmas öregek! Az idegeimre mennek az állandó Toni, Toni-jukkal!... Másnap újra megjelent Tóni fürdőruhában, és míg mosakodtam, a homokra panaszkodott. amely rátapadt a bőrre. Ügyetlen kacérság- gal mutogatta vállát és rövid, kerek, feszes combjait. Ügy húszéves lehetett, de nem az a nőtípus, amely érdeklődésemet felkelthette. A feje túl nagy volt, és valahogy férfiasán hatott. miként az arca is kissé erős és durva volt. Alacsony homlok, vastag szemöldök, kissé hajlott, lapos orr, erős, kihívó ajkak. Talán egyhén kancsal, hosszas metszésű szemében volt valami, de Toni ezzel sem tudott élni. Tekintetét úgy meresztette rám, mint egy fiatal állat. Minduntalan belém botlott, és minden alkalmat megragadott, hogy beszélgessen velem. Leginkább az érdekelte, mit festek. Megmutattam képeimet, majd anélkül, hogy lelkes kitöréseit meghallgattam volna, továbbmentem. Később parti sétára hívott, és kérte, hogy tanítsam úszni. Legközelebb két kiló paradicsomot hozott a faluból. Attól kezdve, valahányszor bevásárolt, nekem is hozott ennivalót., Ném engedte, hogy kifizessem. Amikor a pénzt felajánlottam, elkeseredett arcot vágott és elrohant. Közeledési kísérletei meghatottak. Ügy éreztem, belém szeretett. Ezt nem hagyhattam némi viszonzás nélkül. Beleegyeztem hát a sétába. A séta a közeli pataktorkolatig egy órácskát tarKiáltás tott. Toni boldog volt: úgy érezte, győzött. Naponta délidőben kiúsztam a tengerbe, és amikor a hátamra feküdtem, hogy kipihenjem magam, ujjam hegyén éreztem a sötét tengerfenék hidegét. Ilyenkor félelem fogott el, és sietve partra úsztam. Toni már várt. Nem volt számára mondanivalóm. A munkámra gondoltam, és az éggel ölelkező végtelen vizet szemléltem. A távolság nyugalmat adott, és vágyat valami elérhetetlen szépség, iránt. Délutánonként, amikor munkához fogtam. Tani valami ürüggyel rendszeresen megjelent a barakkban, és órákig maradt. Munka közben nem szeretek beszélni, ö csak ült az állvány mellett, . olvasott, vagy rakodott a szobában. Néha hozott egy szendvicset, amit a nagyanyja készített. Lassacskán megszoktam Tónit, anélkül, hogy a bizalmasság érzését felkeltette volna bennem. Ellenkezőleg, gyakran a ter- hemre volt, különösen, amikor gondolkodni szerettem volna, hogy vásznam valamely problémáját megoldjam. Idővel sikerült magamat jelenlétében is egyedül érezni... Egy reggel Toni elment, és többé nem láttam... Kora reggel ki szoktam állni a barakk elé a tengert nézni. Megragadott fenséges nyugalma, a felkelő nap reszkető színeit tükröző hatalmas vízfelület. A sirályok éktelen vijjogással szálltak fel a parti sziklákról, és keringtek a part felett. Hallottam szárnyaik suhogását, láttam felhúzott fekete lábaikat ... Azon a reggelen viharos volt a tenger. A hullámok elborították a strandot, és minden mozgatható tárgyat magukkal ragadtak. Meglepődtem: elsőízben láttam reggel a tengert haragosan. Kimentem a partra, és felálltam egy sziklára. A hullámok iszappal borították a lábam. Felkelt a nap. És akkor megláttam Tanít és az öregeket. Az országúira vezető meredek ösvényen haladtak felfelé, a buszmegállóhoz. Mindhármuk csomagokkal megrakva. Toni bizonyosan a barakkomhoz futott, hogy elbúcsúzzon és elmondja: az öregek váratlanul határozták el az utazást. Ezt persze nem tudtam biztosan, de kívántam, hogy így legyen. Láttam, amikor bőröndjét felcipelte a lejtőn, és egyszerre borzasztó fájdalom fögott éf. A bánat oly váratlan és heves volt, hogy elállt a lélegzetem, a szívem görcsbe szorult. Ügy éreztem, többé nem tudom magam átadni a munkámnak, a nyugodt szemlélődésnek, nem tudok többé örülni a felkelő napnak, lelkesedni alkotó álmaimtól. Egyszóval: Toni nélkül elveszett számomra ennek az elragadó vidéknek a varázsa. — Toni! Gyere vissza! Szeretlek! Hangos kiáltásomat még a hullámok zúgása sem nyomta el. mert Toni hirtelen megfordult. Abban a pillanatban jött az autóbusz. Megállt, majd továbbindult.” Fordította: Gáti István
