Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-12 / 162. szám

1980. július 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 FILM JEGYZET Üj köztéri szobrok, emlékművek Hullám vö így ben Előttem az élet Emile Ajar regénye, az Előttem az élet néhány hó­nappal ezelőtt a magyar könyvpiacon is megkezdte diadala útját, elfogyott az utolsó darabig. A jelentős regények adaptációi általá­ban csalódást okoznak. Mos­he Mizrahi filmje viszont — hogy az egyik főhős, Momo nyelvén fejezzük ki magun­kat — „jobb mint az eredeti”. A történet párizsi nyomor- negyedben játszódik „Rosa mama”, a kivénhedt utcalány és a kis arab fiú viszonyá­ban tárul fel a tragédia, az elhasználás, a magány ret­teneté, két ember egymás­ra utaltságának gyönyörű története. Rosa asszony ugyanis a prostituáltak gye­rekeit gondozza, de beteg már, kicsúsznak kezéből a szálak, a gyerekek utáni tar­tásdíjat nem tudja „behaj­tani”. Kénytelen lemondani a kicsikről, de Momo, a ti­zenéves arab fiúcska nagyon a szívéhez nőtt... A törté­net, ahogy ezt várni lehet, Rosa mama halálával végző­dik. _A téma már eleve magá; ban hordozza az érzelmes­ség veszélyét. A rendező mé­gis elkerülte. Határeset ez a film, furcsa módon azt is kérdezhetjük: mitől nem rossz, mi óvja a giccses szentimentalizmustól, Ügy véljük, elsősorban Simone Signorét személyének vará­zsa. A gettót is megjárt haj­dani utcalány, mai öregasz- szony, minden iszonyatával együtt tisztább, nagyszerűbb ember, mint a konvenciók őrei, kik mindig inkább ta­szítottak rajta, mint segítet­ték volna. Rosa asszonyban a nagy francia színésznő a kiközösített, jobb sorsra ér­demes ember örök érvényű példázatát adja. Simone Sig­norét játékában minden annyira valószínű és élő, hogy hétköznapi tragédiái is természetesnek tűnnek; a kényszerűség tragédiáját ap­ró, hétköznapi eseménysorra bontja, felemelően igaz asz- szonyalakkal gazdagítja a művészetet. A Momot alakító Samy Ben Youb is telitalálat erre a szerepre. — ti — Számos szobor, illetve szo­boregyüttes nyerte el végső formáját az utóbbi hetekben a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat városligeti műter­meiben, hogy még áz idén végleges helyére kerülve dí­szítse köztereinket. Vilt Tibor Kossuth-díjas szobrászművész új alkotása emlékmű: a Vinnyica—Al- bertirsa-i távvezeték magyar „végállomásánál” hirdeti majd a szocialista országok együttműködésének jelentő­ségét. A kő és acéllemez­domborítás kombinációjá­ból született kompozíció két—, hat méter magas — oszlopa az egymásba kapcso­lódó szálak a vezetéket min­tázzák az összefogást szimbo­lizálják. Varga Imre, Kossuth-díjas művész mitológiai alak, Or­feusz alakját formálta meg, műve Tatabánya új város­negyedének egyik terére ke­rül. Nagyméretű szoborkompo­zíciót tervezett a barcsi ha­tárátkelőhelyre Syurcsek Fe­renc, Munkácsy-díjas alkotó. A közeli hetekben állítják fel a hatalmas, süttői mész­kőből faragott együttest, amely a magyar és a horvát nép életét idézi. Sok nyelven — több szólamban Nemzetközi kórusverseny Debrecenben A szolnoki Tiszaparti Gimnázium és Egészségügyi Szakközép- iskola kórusa a versenyen. Vezényel: Bartáné Góhér Edit Bőven akad látnivaló Deb­recenben, az Aranybika Szál­ló előtti téren. A nézelődő, fotózó turistáktól, a sétálga­tó diákoktól, az ücsörgő nyugdíjasoktól „él” igazán a Nagytemplom előtti város- központ. Ezen a héten a szo­kásosnál is nagyobb pezsgés­be csöppenhet a látogató. A Hajdúság fővárosában hét­főn elkezdődtek a Bartók Béláról elnevezett — a világ jövőre ünnepli a zeneszerző születésének 100. évforduló­ját — kilencedik nemzetközi kórusverseny koncertjei. A kétévenkénti rendezvényre az idén 32 magyar és 19 kül­földi együttest hívtak meg. A zsűri hat kategóriában hallgatja meg, bírálja el az együttesek produkcióját. Kedden délután az ifjúsá­gi női karoknak tapsolhattak a versenytársak és a közön­ség. Az Aranybika Bartók- termében fellépő énekkarok műsorát az utcán is hallhat­ták a sétálók a hangszórókon keresztül. A szálló halijában házi televízió közvetítette a koncertterem eseményeit a kívülrekedteknek — ugyanis minden együttes telt ház előtt szerepelt. — Szépen énekelték a Ta- vungát — hangzik az egy­mondatos elismerő kritika a tévén látott produkcióról az egyik karnagy szájából. A jogos dicséretet a szol­noki Tiszaparti Simnázium énekkara érdemelte ki, a nagyszerű iBárdos-mű sike­res előadásáért. A tiszaparti- sokat egy budapesti, majd egy NDK-beli kórus követte, aztán újra Szolnok megyei együttes, a jászberényi Le­hel Vezér Simnázium lányai léptek pódiumra, nagy tap­sot aratva. Másnap a felnőtt énekkarok hangversenyén már „civilben” találkoztunk a kórustagokkal. — Valamennyien megha­tódtunk egy kicsit, boldogok voltunk a siker láttán — mondja Csizi Magdolna, a szolnoki Tiszaparti Simná­zium negyedik osztályos ta­nulója. — Sokat készültünk, gyakoroltunk, rengeteg prog­ramról kellett lemondanunk a próbák miatt, de inost már nem sajnáljuk. — Mikor kezdődött a fel­készülés? — Tavaly októberben kap­tuk a meghívást a Bartók- versenyre. A szabadon vá­lasztott művek közül Bárdos Lajos Tavungáját már de­cemberben énekeltük Szol­nokon, a zeneszerző 80. szü­letésnapját köszöntő koncer­ten. A teljes műsorral a di­áknapokra lettünk kész, s ezután kezdődött a finomí­tás, a csiszolás. A vakáció­ban is bejártunk gyakorolni az iskolába, de Bartáné <Só- hér Edit tanárnő úgy szer­vezte a próbákat, hogy sen­kinek nem volt terhére. — Nem kedvetlenített el, hogy nem értetek el helye­zést? — A sok nagyszerű kórus mellett ez egyáltalán nem szégyen — kapcsolódik be a beszélgetésbe Jákó Anikó, Magdi osztálytársa. — örü­lünk, hogy ilyen remek kó­rusokkal együtt szerepelhet­tünk. Sokat tanultunk, ta­pasztaltunk, persze jó né­hány fiatallal megismerked­tünk. A külföldiekkel jól megértettük egymást. — Nem feszült a verseny­hangulat, inkább zenét ked­velő fiatalok baráti találko­zójának érezzük ezeket a na­pokat — veszi vissza a szót Magdolna. — Fantasztikus élmény volt, amikor ered­ményhirdetésre vártunk, fá­radtan ültünk a székeken, valaki elkezdte énekelni a Viva, viva la musica-t. Pil­lanatok alatt az egész terem felszabadultan énekelte együtt a zenét éltető dalt. A koncertteremben, az elő­térben számos ismerős arcot látni. Énektanárok, karveze­tők, kórustagok Szolnok me­gyéből. A magyarázatot Bu- day Pétertől, a KÓTA megyei titkárától kapjuk meg. — ötvenkét karvezetőt hívtunk meg a kilencedik nemzetközi kórusversenyre. Az itt eltöltött napok, a hangversenyek rengeteg ötler tét adnak, megismerkedhet­nek a kollégák új művekkel, mesterségbeli fogásokkal. A magas színvonalú produkci­ók a felejthetetlen élményen túl növelik a szakmai igé­nyességet. A hét tapasztala­tait ősszel majd a karmes­terek továbbképzésén össze­gezzük. — Szolnok megyéből négy kórus szerepel a versenyen.. — A kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és Szakközépiskola és a szolno­ki Tiszaparti Gimnázium és Egészségügyi Szakközépis­kola kórusa és az Éneklő Ifjúság mozgalomban elért kimagasló eredményével ér­demelte meg, hogy részt ve­gyen a versenyen. A jászbe­rényi Lehel Vezér Gimnázi­um és a szolnoki Kassai úti Általános iskola jelentkezé­sét is örömmel fogadták a rendezők. Ezen kívül több megyei kórus hallgatóként vendégeskedik a fesztiválon. A városi tanács Bartók Béla Kamarakórusa több napra érkezett, míg a Volán és a MÁV Járműjavító férfikara egy-egy napot tölt Debrecen­ben. Ugyancsak idelátogat az olasz Monfalconai Mun­káskórus is, amely szomba­ton Szolnokon, a MÁV Cso­móponti Művelődési Házban szerepel. V. Fekete Sándor Cikksorozatunk el­ső részében az Ál­latifehérje Takar­mányokat Előállí­tó Vállalat szolno­ki üzemének rekonstrukció­járól, s a „fejekben” ezzel egyidejűleg sorra kerülő „re­konstrukcióról” szóltunk, kü­lönös tekintettel az általános iskoláztatásról. Az üzem jó „Elvesztem a bizonyítványomat... ff eredményeket ért el az okta­tásban; minimálisra csökkent a nyolc osztályt nem végzet­tek aránya. Holta után is a listán A Szolnoki Papírgyár is fejlesztésre készül.' Korsze- r űsödnek a termelés tárgyi feltételei, a gyár csaknem ezérkétszáz dolgozójának nem kis örömére. A „másik” re­konstrukció”, legalábbis, ami az általános iskolát nem végzetteket illeti már jóval kevesebb okod ad az örömre. A korábbi években a gyárba kihelyezett osztályokban pó­tolták mulasztásaikat a dol­gozó „diákok”. Igaz az osz­tályok tanulói között voltak a kórházból és a fatelepről is. A kihelyezett „iskola” meg­szűnt. Tavaly egy papír­gyári vállalkozott csak a ta­nulásra, ám a követelmények magasnak bizonyultak szá­mára, lemorzsolódott. A gyár személyzeti és ok­tatási osztályán a „legfris­sebb”, 1978-as adattal tájé­koztatnak. Eszerint az álta­lános iskolát nem végzettek száma kétszázötvennyolc. — Csaknem negyedrésze az össz- létszámnak. Vajon most mennyi lehet? A hosszú névsorból nem igen tudjuk kikalkulálni ki dolgozik még közülük a gyár­ban. Ráadásul számunkra érthetetlen jelek — az osz­tály általános iskolai felnőtt- oktatással foglalkozó munka­társa, aki készítette a listát, gyermekgondozási segélyen van — nehezíti az eligazo­dást. A könnyebbik — vagy talán az egyetlen? — megol­dást választjuk, a névsorral találomra bekopogtatunk a „papírgyártás üzembe”. Báli János, műszakvezető hangosan gondolkodva olvas­sa a neveket: „Óh ez már le­számolt, nincs itt nálunk”, „Jaj, hát ő meg már meg­halt szegény”, „Milyen név­sor ez?” — Az én műszakomban egy dolgozónak nincs meg a nyolc osztálya — fordul fe­lém. — Nem találtam a ne­vét a listán, de nem tudom bemutatni sem; most szabad­ságon van. De nézze csak, éppen itt jön, aki két éve végzett! Negyven körüli, vékony, de annál izmosabb férfi lép oda hozzánk. — Mondd csak el, hogy el­végezted az általános isko­lát! — biztatja a műszakve­zető. — Hát, nehezen adtam rá a fejem, de az asszony és a lányom nem hagytak békén. Meg a brigád is nógatott: nem leszünk így kiválóak ... — Hány éű kihagyás után folytatta a tanulást? — Óh, nagyon sok. Jár­tam én iskolába annak ide­jén, de papírt meg nem kap­tam róla. így aztán az elejé­ről kezdtem. A nevemet azért le tudtam írni. — Hány év alatt végezte el a nyolc osztályt? — Kettő. Az első évben is négyet, meg a másikban is. — Továbbtanul? — Nem. Minek? Ha szak­munkás lennék sem lenne több a fizetésem. — Akkor hát miért tanult? — Most már én is mond­hatom, hogy nyolc osztályom van ... meg aztán mégiscsak jó ha csiszolódik az ember. — Búcsúzóul, bemutatkoz­hatnánk. Leírhatom a nevét? — Persze Ny... i. — „i”-vel, vagy „y”-nal? — „y”-nal, hogyne. Az ele­jén ... A ceruzától a könyvig Az „üzemlátogatásból” többek között az derült ki, hogy a forgalomban lévő névsor már elavult, nem al­kalmas a beiskoláztatásra. — Szinte naponta változ­hatna — mondja Czakó Gyu­la osztályvezető. — Az egyik elmegy, a másik jön. Felvé­telkor „bevallás” alapján je­gyezzük fel az iskolai vég­zettséget, előfordul, hogy ké­sőbb, a szakmatanulásnál de­rül ki, a nyolc osztály való­jában csak hat volt. Egyéb­ként az idősebbek egy ki­sebb része, akik annak ide­jén elemi iskolába jártak, időben megszerezték a szak­munkásbizonyítványt. Most már persze a nyolc osztály elengedhetetlen feltétel. — Mégis be kellett zárni a kihelyezett tagozatot. — Aki el akarta végezni az általános iskolát, adtunk talmat adtunk, s ugyanígy lenne most is. — Az ATEV szolnoki üze­mében a jogszabályokban előírtakon túl semmiféle kedvezményt nem adtak, mégsincs válságban az álta­lános iskolai felnőttoktatás. — Igen. Nem tudom, hogy csinálták. így is lehet és adunk rá lehetőséget. Sok­féle módszerrel próbálkoz­tunk. ígértünk húsz fillér órabéremelést minden elvég­zett osztály után. Tudja mit szóltak a többiek, akik tizen­négy vagy tizenhat éves ko­rukig elvégezték a nyolca­dikat? „Akkor én meg el­vesztem a bizonyítványomat, s újra járok iskolába.” Ez így bukott meg. Akkor úgy határoztunk minden elvégzett év után háromszáz forinttal jutalmazzuk a tanulót. Ezt meg a Papíripari Vállalat buktatta meg mivel a tizen­nyolc gyáregységből sehol- sem „honorálták” így a tanu­lást. Kedvezmény persze így is maradt. A tanulók a ce­ruzától a könyvig mindent ingyen kaptak a gyártól, az oktatás munkaidőben történt, a nyolcadik osztály elvégzé­se után pedig ezer forint ju­D. Kozma Tiborról, a Be­ton- és Vasbetonipari Mű­vek szolnoki gyárának igaz­gatójáról mesélik: „A nyol­cadikosok záróvizsgája után — amelyet egyébként végig- szurkolt — egy pohár bor mellett elbeszélgetett az ál­talános iskolai végbizonyít­vány újdonsült, boldog tu­lajdonosaival. Szóba került a család, a munka, a további tervek. Néhányan azóta már jelentkeztek a szakmunkás- képzőbe.” — Igaz ez? — Az utóbbi feltétlenül. A pohár bor? Bizonyára azzal koccintottunk a sikerre. — Mindig eljár a záróvizs­gákra? — Amikor csak tehetem. Sok mindenre jó egy-egy ilyen alkalom. A vizsgázó talán bátrabb, magabizto­sabb, érzi, hogy számítunk rá. Egyébként nemcsak ilyenkor, hanem évközben is érezhetik; figyelemmel kísér­jük tanulmányaikat. Más­részt nem közömbös, hogy hányán állnak meg a nyolc osztálynál. A személyes kap­csolat, a beszélgetések sokat segítenek abban, hogy minél több, jó szakembert „nevel­jünk”, „tanítsunk” a gyár számára. Korszerű techniká­val dolgozunk, magasak a követelmények. Ám nemcsak ezért tartjuk fontosnak, hogy még a segédmunkások is vé­gezzék el az általános iskolát. — Nem könnyű célkitűzés. — Hat évvel ezelőtt húszán folytatták megszakadt tanul­mányaikat. Akkor azt ter­veztük öt éven belül min­denkivel elvégeztetjük a nyolc osztályt. Három év múlva többen voltak, a ha­todik, hetedik osztályból ki­maradtak, mint az indulás­nál. Sajnos sok fiatal kerül ki úgy az általános iskolából, hogy nem végezte el. Most már nem szabunk határidőt, de a cél az marad, szeptem­berben újra kezdődik a tan­év a kihelyezett osztályok­ban. — Ezek szerint nem okoz gondot a beiskolázás. — Azt nem mondanám. Mindenesetre igyekszünk olyan körülményeket terem­teni, hogy mindenki érezze; a munkájához, az életéhez szüksége van a tanulásra, a több tudásra. Tál Gizella Következik: Nehéz az út felfelé. A Magyar Rádió stúdióiban új műsorokat rögzítenek hangszalagra. Képünkön a „Törd a fe­jed” vetélkedőműsor résztvevői

Next

/
Oldalképek
Tartalom