Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-10 / 160. szám
1980. július 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mikor nincsenek vendégek Bugacon Csikósok „farmerben” A bugaci puszta nádfede- les fogadóházánál diáklányok fogadják a vendégeket. Azt mondja az egyik: — Jókor jöttek, nemsokára kezdődik a lovasbemutató. Van abban valami lenyűgöző szépség amikor a nézők előtt eldübörög a ménes. Nyugatnémet turisták állnak mellettem, őket inkább az hozza tűzbe, amikor a csikós csettintésére fenekükre ülnek a lovak, és patájukat gazdájuk térdére helyezik. Engem jobban leköt a legelésző gulya látványa. A magyar szürke szarvasmarha meglehetősen ritka már hazánkban. A kormos bika ölnyi szarván gomb villog. Feleslegesnek tűnik, nincs nyársaló kedvében. A szelíd csordát mindössze egy szürke szamár kerülgeti. A csordás biztosan ebédel valahol, az istállók környéki szolgálati lakásokban. A homokos puszta szélén pásztorkunyhóra emlékeztető, nálfedeles pásztormúzeum áll. Hazánk első ilyen jellegű épülete. Mértéktartó gazdagsággal mutatja be a környék életét. A lovasbemutató és a múzeum megtekintése után hintókra szállnak a turisták. Odébb, az erdőben meghúzódó csárdánál légkondicionált busz várja őket. Távozásuk után a csikósok levetik a pitykés mellényt, a bő gatyát farmerre váltják. A látogató figyelmét ezernyi szépség köti le. Ez a rész a Kiskunsági Nemzeti Park egyik legváltozatosabb, legnagyobb kiterjedésű területe. Joggal írja róla a „Védett természeti értékeink” című könyv szerzője: „Egyhelyben megtalálhatók itt a Kiskunság természeti kincsei, a homokbuckák, a homoki természetes növénytársulások, zsombó- sok, turjánosok, vadvi rágós rétek, nádasok, szikes tavak, természetes erdőtípusok és a nevezetes homok- puszta.” A pásztármúzeum mögötti zsombékos, vizenyős, árterületi erdővel is borított sávon kanyargás fahíd vezet át. Egyik méterről a másikra változik a talaj. Ez már a homokbuckákat felváltó ősborókás világa, a nemzeti park egyik legféltettebb kincse. Csak külön engedéllyel és kísérővel látogatható. A viperaveszélyre lépten-nyo- mon tábla figyelmeztet a több tíz kilométer hosszú ősborókás szélénél. Abbeli meggyőződésemben erősít az egyik csikós, hogy ezzel nemcsak az embert, az erdőt is védik: — Néhány éve tűz volt a borókásban. Napokig ott volt az egész Bugac, még a katonaságot is kivezényelték. Nagy kerülővel érek ki a homokbuckás erdőből az Lovasprodukció asztallap sima legelőre. Csi- vitelő úttörők csapata húz el mellettem. Szemmel láthatóan felszabadulták, jól érzik magukat. A hazai közönség többsége még nem fedezte fel ezt a tájat. Az idegenforgalmi szakemberek azonban — teljesen megalapozottan — nagy fantáziát látnak benne. Testvérlapunk, a Petőfi Népe adta hírül a közelmúltban, hogy három évig tartó, összesen 26 millió forintba kerülő fejlesztési programot kezdenek hamarosan Bugacpusztán. Űj fogadót építenek, tanyákat vásárolnak és alakítanak át korszerű szállásokká, akadálypályát építenek, lovagló és fogathajtó iskolát létesítenek. Szó van egy lovardáról is. Helyükön most még töretlen a táj. Mélységes csendben, friss szénaillattal övezve tart sima tenyerén a puszta. Simon Béla Delelő gulya VÁLTOZNAK AZ IDŐK KAZINCBARCIKÁN Hangsúly a kifejezésen Országos színjátszó fesztivál A hét végével bezárólag öt napon át tizenhárom magyar és — meghívottként — négy külföldi együttes lépett fel Kazincbarcikán az ötödik ifj. Horváth István országos színjátszó fesztiválon. A magyar amatőr mozgalom nemzeti fesztiválját végig nagy érdeklődés kísérte, a nem egyszer késő éjszakába nyúló előadásokra is csak némi „közelharc” árán lehetett bejutni. A délelőt- tönkénti szakmai elemzések is telt ház előtt zajlottak. A vasárnapi záróünnepségen, amelyen Clark professzor, a Nemzetközi Színjátszó Szövetség elnökségi tagja is szót kért, a zsűri döntése értelmében két együttes, a budapesti Hurka Színpad és az Utcaszínház — kapott első helyezettként jutalmat, további két „fesztivál-újonc” csoport — a debreceni Színjátszó Stúdió és a nyíregyházi főiskola együttese — 4—4000 forint jutalmat kapott. A fesztivál nagydíját egyik produkció sem érdemelte ki. Az élmények frissek, nehéz volna a Kazincbarcikán látottak teljes keresztmetszetű elemzésére vállalkozni. Még nehezebb volna megfcl- lebezhetetlen bizonyosságokat mondani. Megjegyzésre méltó dolog persze bőven akadt. Két középiskolás és három egyetemi (illetve főiskolai) csoport mutatkozott be Kazincbarcikán. Hatalmas vitát kavart a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium csoportjának produkciója. Bethlen Gábor udvarában című szerkesztett műsorral szerepeltek. Szép, tiszta játékot mutattak — hagyományos, oratórikus keretek között. Nem is ők, a játszók. hanem sokkal inkább az oratórikus forma bukott meg — menthetetlenül. Változnak az idők: tizenöt évvel ezelőtt még ez a forma dominált a hazai színjátszásban, mára, úgy tűnik, kifulladt. (Megjegyzésre méltó: a leugtóbbi Szolnok megyei diáknapokon az oratórium még elsöprő fölényben volt más műfajokkal szemben.) A Szegedi Egyetemi Színpad esztendők óta a hazai amatőr színjátszás' élvonalába tartozik. Csupán érdekességként jegyezzük meg: a csoport korábbi vezetője, a Szigligeti Színház főrendezője Paál István volt, mostani vezetője, Árkosi Árpád pedig a jövő évadtól ugyancsak Szolnokon rendez majd. A szegedi egyetemisták előadása nem aratott osztatlan szakmai sikert. Közönségsikert igen. S egy minden ízében korszerű színházi hatásokra törekvő előadásokról lévén szó, a közönségsiker a meggyőzőbb. Egy tornateremben, köralakú ketrecben (amilyenben a cirkuszban a vadállat-számokat játszák) társadalmi, közéleti, politikai példázatokat játszottak — mintegy a rögtönzés benyomását keltve a nézőben, ugyanakkor minden jelenet nemcsak szellemes, de expresszív is volt. Azok az együttesek, amelyek epikus művek színpadra plántálásával próbálkoztak, halványan szerepeltek, kivéve a Hurka Színpadot, dehát számukra Le Clezió Terra Amata című regénye, csak „ürügyül” szolgált. A tatabányai Bányász, a budapesti Nyílt Színház, a szegedi Medikus Színpad produkciói alkották a fesztivál „epikus vonulatát”. A Nyílt Színház előadása különösképp zsákutcát jelzett. Weöres Sándor remekművét, a Psychét adaptálták — „lírai emléklap” alcímmel — színpadra. S noha a fesztivál talán legszebben beszélő két szereplőjét láttuk a Psyché- ben, az előadás nem válhatott — mindenféle látványos és öncélú teátrális külsősége ellenére sem — élménnyé. Színház helyett szép (és unalmas) szövegfelmondást kaptunk, az alapműből ráadásul nem a legszerecséseb- ben metszette ki a részleteket a rendező. Psyche belső „hasadtságára” talán ha egykét mondat utalt. A két első díjat kapott együttes, a Hurka és az Utcaszínház — színpadképben, mozgásban, beszédben teljességre törekvő, komplex előadásokat mutatott be. Különösen figyelemre méltó volt — mindkét együttes esetében — a látványosságra való törekvés, amit ugyanakkor mértéktartás is jellemzett. A Hurka színpad — ráadásként és meglepetésként a fesztivál résztvevői számára — vosárnap hajnalban (!) a Hobo Blues Band-del együtt mutatta be „Fejezetek a csavargók könyvéből” című műsorát. A pop-együttes és a színjátszók közös próbálkozása — érzésem szerint — nagyon fontos, gyümölcsöző lehet, alapvetően „színházellenes” rétegek számára teremtett színházat. A leggyengébb produkciót — egy rosszul megírt, rosz- szul játszott, rosszul megrendezett magyar abszurd komédiát — a KISZ Központi Művészegyüttes mutatta be, a fesztiválra való meghívásuk félreértés volt, s egyben jelzi a magyar színjátszók minősítésének, rangsorolásának intézményesült gyengeségeit is. Mit láttunk- még? Láttunk hagyományos színházat — a debreceniek Csehov Leánykérését játszották kifogástalanul, profi színvonalon; láttunk epikus ömlengésssé sl- lányított sikerdrámát — a győri Theátrum együttes Equus előadását; a Gentből érkezett belga csoporttól egy nagyszerű Bernarda Álba háza előadást; vérbő komédiá- zást a csehszlovák csoporttól; itthon is elterjedt kliséket a lengyel és a bolgár csoporttól. * * * Mindent összevetve: a magyar amatőr színjátzsás nem méretett meg különösebben súlyosnak ezen a fesztiválon, így méginkább sajnálatos, hogy a Szolnok megyei együttesek ettől a nem túl magas színvonaltól is távol vannak — ezt a közelmúltban látott produkcióik alapján állíthatjuk. A fesztiválon a számottevő megyei együttesek tagjai, rendezői ott voltak, látták az előadásokat, hallgatták a nagyon objektív szakmai elemzéseket. Nincs más hátra: az eddiginél több és igényesebb műhelymunkával hasznosítani a fesztivál tapasztalatait. . Szabó János ...Sárkány bácsit keresse Akkor láttam, először az öregembert, a parkban. Botjára támaszkodva, bizonytalan léptekkel jött a pádhoz, ahol ültem. — Tetszik várni valakit? — kérdezte. — Nem, — válaszoltam. — Akkor jövök egy kicsit beszélgetni, — mondta, és lassú, fáradt mozdulatokkal leült mellém. Térdére rakta reklámtáskáját. — Vettem egy üveg bort vasárnapra — kezdte minden bevezető nélkül, és megemelte a táskát. — Elviszem az öcsémékhez, ők szeretik. Én nemigen iszom. Nem szoktam. A park túlsó vége felé mutatott. — Onnan jövök, az otthonból ... — Az öregek otthonából? — Igen. Onnan ... Ott vagyok már egy éve ... Vannak programok, de öreg vagyok én már mindenhez... Tetszik tudni, azelőtt mozdony- vezető voltam... az első világháborútól negyvenhatig. Azután meg a Tiszamenti Vegyiművekben dolgoztam. Félénk, bizonytalan. Ülés közben is botjára támaszkodik, mintha számára az lenne az egyetlen biztos pont a világban. — Szép nagy házban laktunk a feleségemmel, a fut- ballpálya mellett, gyönyörű bútorok voltak... diófából mind. — Miért választotta az otthont? Elnéz valahova, messze. — Meghalt a feleségem ... Egyedül legyek a házban? Valami vezetéképítés miatt el kellett adni a lakást, megkaptam érte a pénzt, de nem vettem újat. Minek? Nincs senkim... A testvéreim élnek, de... nekik családjuk van. Bejövök a városba, elbeszélgetek az emberekkel. — A házat eladta. Mi lett a bútorokkal? Meg kell ismételnem a kérdést, mert rosszul hall. — Ja... a bútorokkal? Nem tudom. Eladták ide-oda. Nem tudom... úgyis mindegy ... Senkim sincs. Ott benn, az otthonban sokat sírok, mert magam vagyok. — Ott is lehet beszélgetni a többiekkel... A fejét rázza. — Nem nagyon beszélek senkivel. Csak az Icával szoktam ... Ica nővérrel. — Mivel telik az idő az otthonban? — Fekszünk meg ülünk. De én nem szeretek ülni sem ... Beszélgetni szeretek arról, hogy mi volt... — gondolom, lehet tévét nézni. — Azt lehet. Szoktunk is. Csak én mindig elalszom rajta. Nyugtatót veszek be, és elalszom. Kirándulni is elmegyünk. Nemrég voltunk tizenegy napig... hol is? Nem tudom, hol. Én nem akartam menni, de a főnővér felöltöztetett. Nem tudom, hol voltunk ... Ott arra, túl a Dunán ... Ott valami fürdő ... Bólogat. Körbenéz, mintha először látná ezt a parkot. — Tizenöt éve ... tizenöt éve ... halt meg a feleségem. — Nem nősült meg újra? — kérdem óvatosan. — Nem. Nem kellett senki sem ... Nagyon jó feleségem volt. — A gyerekek? Fejét rázza megint, s egy ideig csak ez a mozdulat a válasza. Sokára szólal meg. — Nincsenek. Nem akartunk gyereket. Nem akartunk. Talán, ha megint fiatal lenne, ha újra kezdené... De nincs „talán” és nincs „ha”. Elrepült az élet. Fölállok, mennem kell. — Jól elbeszélgettünk — mondja. — Örülök, hogy épp ide ültem le és meg tetszett hallgatni. Aztán tessék majd meglátogatni az otthonban! Sárkány bácsit keresse! Paulina Éva Versenylovak istállója I A Herényi József Vbl-díjas által tervezett *■pásztormúzeum
