Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1*80. július 18.

Csőri Ütvén:

Mercedes

— Látod, pénteken azért mégse mászkálnak itt annyian — mondta a fiú. A lány bólintott. Sűrű, barna haja csaknem eltakarta az arcát.

— •ondolod, hogy fog még a nap?

— kérdezte.

— Nem — mondta a fiú. — Ilyenkor már nem fog.

— De érzem, hogy fog.

— Mind azt hiszitek, de nem fog.

A lány egy kicsit csalódott arcot vágott, de ezt is elrejtette a haja. Nyelve hegyével megérintette a felső ajkát. Lábuk alatt, a bástya tövében a házak teteje látszott, a háztetők felett remegett a levegő.

— Mintha csak nyár lenne! — sóhajtott a lány.

— ősz van — felelte a fiú tárgyilagosan.

— De mégis olyan.

— De hiába olyan.

— Nem vagy valami kedves.

— Az évszakokat nem én rendelem meg és nem te.

— Jó, akkor hagyjuk — kérte a lány.

— Miért beszélünk az évszakokról? Nem vagyunk meteorológusok.

assan mondta azt a szót, hogy meteorológusok, hogy ne tévessze el. A fiú észrevette, de nem tett rá megjegyzést. Kicsit unottan nézte a háztetőket. Szombaton és vasárnap nem jártak ide, mert olyankor a sétány minden padján ült valaki, még akkor is, ha nem volt egészen jó idő. De ide jártak a hét többi napján, és már mind a ketten unták egy kicsit ezt a helyet. Valahol a János-hegy keleti oldalán egy vashordót kalapáltak.

— Megint kezdik — mondta a fiú — és nem fogják befejezni hat óra előtt, majd meglátod.

A lány a háztetőket nézte.

— Ez így megy minden péntek délután.

— Talán építenek valamit — mondta a lány.

— És éppen péntek délután, mi? Egész héten hozzá se nyúlnak, csak péntek délután!

— Lehet, hogy hozzányúlnak — mondta a lány.

— Még eddig sose nyúltak hozzá. Tegnap lent volt nálunk a Vitics, ő mondta, mert ők is hallják.

— A miniszter? — kérdezte a lány.

— Nem, a fia. Évfolyamtársam, de azt mondja, hogy át akar menni pszichológiára.

— Ha egyszer ahhoz van kedve — mondta a lány.

Fenn a hegyen megint kalapáltak.

— Azonkívül hegesztenek is —

Fenn a hegyen megint kalapáltak.

mondta a fiú. — Most hozott a Vitics faterja egy videomagnót Rómából, de be se tudják kapcsolni, mert ugrál.

— Mit csinál? — kérdezte a lány.

— A hegesztéstől — magyarázta a fiú. — össze-vissza fut a kép, és pont hat óra után csinálják.

— Mert addig kalapálnak — mondta a lány.

— A tévé is fut az egész környéken. Minden.

— Nem lehet valami kellemes.

— Azt mondja a Vitics, egy förmed- vény az a ház. Egy igazi ungarische mocsok!

— Hát látta? — kicsit bután hangzott a kérdés, ő is rájött, de nem szívhatta vissza már.

— Nagyon unta, hogy ugrál a kép, átment és megnézte, mit csinálnak. Az építkezés mögött meg a Szász villája van.

— A nagyköveté?

— Azé. Meg a feleségéé. De inkább az asszonyé, mert válnak. Ez a mand- rók szerencséje, hogy nincsenek ott a Szászék. Nyáron járnak oda.

— De addigra meg kész lesz,a ház

— mondta a lány. — Ez a hordós.

— Nyavalyát lesz kész, mondom, hogy egy mocsok, és egy mocsok sokkal lassabban készül el, mint egy normális, ezt jegyezd meg. Mert mindig variálnak rajta valamit.

— De mit?

— Hát mindenfélét. Most így, most úgy. Annyiból kész, hogy már csak ronda lehet.

— Te is láttad?

— Én nem, a Vitics mondta. Mondom, hogy átment a kép miatt, de nem szólt semmit. Már óvodás korában is ilyen volt.

— Mintha emlékeznél rá — mosolygott a lány. Kihúzta lábát a cipőből, és megmozgatta a lábujjait. Vörös cipő volt, és a lába egészen fehérnek látszott mellette.

A

kis

— Hogyne emlékeznék — mondta a fiú. — Egy banyához cipeltek fel bennünket a Rózsadombra, mert kertje volt, és persze német óvoda. Mind utáltuk a németet.

— De legalább ott megtanultad, és akkor még észre se vetted.

— Ugyan, hagyd már! Amit a banyától tanultunk, azt mind elfelejtettük. Alig vártuk, hogy elfelejtsük. Amit tudok, azt én tanultam. Később! Mondom, hogy csak arra vártunk, jöjjenek már értünk délután. Mindig a Viticset vitték el leghamarabb. Az apja sofőrje. Egy ilyen gülüszemű pali volt, ég magázta a Viticset. ö is hozta reggel, Vitics apja mindig nagy esemény volt, hajnalban kelt, és amit akarsz. Az anyja meg már Rómában volt.

— Az asszony? — csodálkozott a lány.

— Hát persze. Ö szervezte meg, hogy a férje is kimenjen.

— Hogy mik vannak — mondta a lány.

— Undok egy asszony volt, néha láttam, akkoriban feljártak még hozzánk a fillér utcába. A hallban volt egy márványoszlop, valami tábornok háza volt azelőtt, nem tudom már a nevét. Viticsné irtóra csípte azt az oszlopot. Akkoriban lehetett vagy száz kiló. Állandóan fűzte a férjét, hogy náluk is csináljanak ilyet a hallba, meg a verandára is. Ölelgette az oszlopot, és ahogy néztem, mindig attól féltem, hogy kidönti, a ház meg összedől. És mindig ilyen selymekben járt, sárga volt a kedvenc színe, nagy francos mintákkal, a minták még sárgábbak.

— Rémes lehetett — mondta a lány. — Figyeld, elhallgattak.

— Mindjárt kezdik, ne félj. Szóval ha ezek most elválnak, és hazajön Viticsné, akkor annak a háznak lőttek.

— A hordósnak?

— Hát igen.

— Miért, most nincs itt az asszony?

— Lengyelben van.

— Akkor meg mi köze van a más házához?

— Nem másé, az isten áldjon meg, az övé előtt épül ez a rondaság! A Vitics apja meg ő elváltak, nem tudtad?

— Nem én.

— Mit gondolsz. Azt nem lehet kibírni sokáig. Az asszony most a Szász felesége, érted, tőle válik el majd a tavasszal. Vitics apja nyolc évig kibírta vefe, de az volt a rekord. Akkor csinálták a Viticset.

— Szegény — mondta a lány.

— A válásra kapott egy amcsi tévét, háromszor kettes képernyője van.

— Azt egyszer megmutathatnátok — kérte a lány.

— Nem érdemes, ugyanis rossz. Valami ciki volt vele, és senki se vállalta a javítását. Ez a hülye kezdte piszkálni, mert azt hiszi, hogy mindenhez ért. Úgyhogy végleg tropára ment. Az apja egy tetű adminisztrátort vett el a minisztériumból, de már attól is elvált. Vitics azt mondja, teljesen tönkrement idegileg amellett a tehén mellett.

— A sárga mellett — mondta a lány.

— Hát igen. A videót meg a másik váláskor kapta.

— Furcsa szokás, de nem rossz.

— A Lacinak nem, az biztos. Megint kezdik, mit mondtam? — intett a hegy felé.

— Hallom — mondta a lány. Óvatosan visszadugta a lábát a cipőbe.

— Ha visszajön a dromedár, egy fi- tyinget nem adnék azért a házért, még akkor se, ha kinézne valahogy. A Vitics mondta, és a muterját csak ismeri az ember, nem igaz? Úgyhogy én nem kalapálnék a helyükben. Már többen szóltak nekik ott a környéken. Vagy ha nem is szóltak, de hallják. A Her- ner lakik még ott, az egy igazán tetű vénember azzal a szőke nővel.

— De az meg énekel — vetette ellen a lány. — Te mondtad.

— De az a Herner nője, te hülye. Azonkívül befutott énekes. A hordó, meg ő azért mégis más tészta, nem gondolod ?

lány belátta, hogy más tészta. Nézte megint a hegyeket, aztán a gesztenyéket, amelyek tömött sorban hevertek az út két lejtős oldalán. Nem lesz könnyű ezt mind megtanulni, gondolta. Rátette a lábát egy gesztenyére és előre-hátra gurította.

— Feltámadt á szél — mondta a fiú.

— Én nem érzem.

— Nézd a bőrömet! Látod?

A lány inkább a gesztenyéket nézte.

— Mennyi van idén, ugye? — kérdezte. — És milyen szépek! Megnéztél már egyet közelebbről ?

— Mit?

— Egy gesztenyét!

— Nem, ez a Vitics témája, mióta felfedezte, hogy biológus.

— Azt mondtad, hogy pszichológus akar lenni.

— Igen, de azóta felfedezte, hogy biológus. Lehet, hogy mégis a biológiára megy.

— Ha egyszer ahhoz van kedve.

gy idősebb és egy fiatalabb nő sétált el mellettük karonfogva. Maguk elé néztek az útra. Óvatos, de szórakozott mozdulatokkal kerülgették a gesztenyéket. Az idősebb valami kiállításról beszélt. Mind a ketten fehér ballont viseltek, és a fiú nagyon unta őket.

— gyújtsunk rá — javasolta.

— Nem, köszönöm — mondta a lány.

— Az előbb azt mondtad, kérsz.

— Nem, ez nekem erős.

— Erős, még a Morrisnál is gyengébb.

— De nekem az is erős, meg ez is — mondta a lány. Hátára simította a haját, de az első mozdulatra ismét az arcába hullt.

— A kocsiban van John Player — ajánlotta a fiú.

— Azt se kérek, köszönöm.

A fiú mégis felállt, a lány pedig hátradőlt a pádon. Most mind a két oldalon a válla mögé szorította a haját. A fiú megigazította fehér farmernadrágját, egy lyukkal beljebb csatolta a puha bőrövet, és átment a kocsihoz, amely a szemközti utca végén állt. Járás közben előre hajolt, és úgy látszott, mintha borzongana egy kicsit. Akkor hát mégis fúj a szél, gondolta a lány. Homlokát ráncolta, és arra gondolt, hogy mindezt elég nehéz lesz majd megtanulni. De hát, istenem.

A Sport Mercedes olyan fehér volt az árnyékban, mintha porcelánból készült volna. A fiú megnézte a hátsó kerekét, majd kivett a kesztyűtartóból egy felbontatlan John Playert. Amint bezárta az ajtót, észrevette, hogy eltűnt a kocsi orráról az embléma. Körbejárta a kocsit, benézett a fal mellé is.

A szemközti kapualjban egy kisfiú állt, kezében rugós szappanbuborékfújó.

— Gyere csak ide — mondta neki a fiatalember. A gyerek eltűnt a kapualjban. A fiatalember odament, lábával benyomta a kaput, és meglátta a kisfiút a kukák mellett.

— Mi is a te neved? — kérdezte. A kisfiú nem válaszolt. — Kérdeztem tőled valamit! A nevedet csak tudod, nem?

A gyerek felszaladt a lépcsőn. Erősen dobogott. A lépcső nagyon régi volt, a súrolástól elvástak a puha farostok. A fiatalember felment a gyerek után. Súlya alatt nyikorgott á lépcső. Piros gyerekautó állt a bal oldali ajtó előtt. Megnyomta a csengőt, hallgatózott. Újra megnyomta kétszer, és csak akkor hallott valami neszt az ajtó mögött.

— Nyisd ki bátran — mondta.

— Nem nyithatom — mondta a gyeG— Nem nyithatod? — Miért nem nyithatod?

— Az anyu mondta.

— Éppen őt keresem, küldd ide.

— De lement a közértbe.

— És az apád?

— Dolgozik. Csak este jön meg, Tokajba ment.

A fiatalember megnézte a névtáblát az ajtón, amelyen az állt fekete betűkkel: Dr. Türlich András.

— Azt ajánlom neked, hogy add vissza, amit levettél a kocsiról mondta. Kicsit lehajolt a kulcslyuk jelé, úgy beszélt.

— Az az én Moszkvicsom, ne nyúlj hozzá!

— Nyisd ki az ajtót, mert baj lesz!

— De nem nyithatom ki — mondta a gyerek.

— De az előbb is lent voltál az utcán, nem?

A gyerek erre nem mondott semmit. Hallani lehetett, amint beszaladt a lakásba.

— A hétszentségit! — káromkodott a fiatalember. Lement a ház elé, várt egy kicsit, jobbra-balra nézegetett, jön-e már az asszony. Vagy öt percet várt, de a fiatal és az idős nőt látta: ugyanolyan óvatosan lépkedtek a gesztenyék között, mint az előbb. Nem néztek sehová, csak a földre. A lány a pádon hátrafordult.

— Mi történt? — kérdezte.

— Az a kis csibész ellopta az emblémámat — mondta a fiú.

— A gyerek?

— Az! — Egyetlen mozdulattal lecsavarta a John Player tetejét, és a lány mellé tette a padra. — Hol van itt közért, nem tudod?

— Sehol — mondta a lány. — Lent van az Attila úton. Nem látod, hogy cipelik az asszonyok a szatyrokat a lépcsőn ?

A fiú homlokráncolva nézte a gesztenyéket. Valóban emlékezett néhány asszonyra, amint a szatyrukat cipelték. A lépcső tetején többnyire megálltak pihenni is.

— Na jól van — mondta végül. Kivette a farzsebéből a noteszét, kettőt lapozott, aztán felírta a lap tetejére: „Dr. Türlich András, ügyvéd, Hajdú uca 2.”

— Maradunk még? — kérdezte a lány.

— Megyünk,

Tandori Dezső:

A Tokio—Montreal öregfiuk-verseny

Közeledik épp egy olimpia, s régi olimpiákra gondolok.

Felkeresem a Vásárcsarnokot, ahol Pézsának kellett vívnia

a karddöntőt. Hogy siettem haza, és mindenütt szóltak a rádiók.

Tizenkét éve. Most felbukkanok e múlt mélyéről; egy kis Omnia,

egy citromszörp lesz; fél kiló kovászos uborka, padlizsán és egy kiló meggy.

Jön az új olimpia. XJjra házhoz

szállít egy vásárlást; jövök, ha jól megy. Legyen megint lemérni, mit haladtam.

Ami volt, részemről, óvás alatt van.