Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-08 / 133. szám

1M0. június B. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 zülémhez uta­S zam a faluba. önmagámtól ön­magamhoz érek, ez a legtisztább boldogság, meg a legnagyobb kín. Zötykölő- dök a buszon, és szeretném megtalálni azt a házat, ahol megszülette«*, az árendás hajlékot a falu szélén, a nagytőgyű kecskét, a Por- csíny utcán végigszaladni, nő-e még a fű, megvan-e még a nagyanyám háza, s a kölykök boldogabbak-e, mint én voltam valaha? Hagyom magamat az eíhlékeknék, a múltam mindig erőt adott, kisegített sorsfordulóimon. Szülém ráncos, sárga ar­cát látom, puff sitit hasátí vérrögös lábát, tudom, hogy vár, nincs már nyugodalma, szaladgál a kapuhoz és visz- sza, kitekint a Zádor utcá­ra. jövök-e már? Anyáin, mindig meséltél. Gyalogoltál más földjein, kapálni vittél, markot szed­ni. FöJdutakon csaptuk a port, kiszikkadt a torkunk, és nem jutott levegő. A gereblyézett tarlókon szedegettünk, kalászt ka-, lászhoz gyűjtöttünk. Hátadra kötöztük kenyénnakvglónkat, hajlott gerincedre. A törzs véresre sebezte talpunkat. Másztunk a Porcsiny utcá­ba, lúdtalpasan cipeltük az életünket. Csaltál hazudtál; nem kell, nem szereted, nélkü­lözheted. Az emlékeidet is felparcelláztad. Elhitetted velem, hbgy eljön a mesebe­li vonat, és az ígéretek föld­jére repít Kopár udvarunkon fű sem virított fényeslevelű nyár- iákat', görbe akácokat ter­mett a táj. Lovas sikerün­kön Szent-Istvánkor fürdő­be kocsi zhattunk, urizáltunk a forró • víziben, kimosta csontjainkból a reumát, isi- ászt, öröklődött és szerzett bajunkat Az egynapi .bol­dogságban lubickoltunk, s nem gondoltunk a kenyér­rel. PiRentünk.. Néked az volt a gyógyí­tás a tiszaörsi meleg-me­dence. A hűvös és dicső kiskocsmában a hideg szóda­víz. Egy nyár^ egy fürdés. Amikor elváltatok, és a nádas, öreg házba költöz­tünk hárman, még vidám lehettél, jól és szerencsével forgolódtál az üzletelések között, jutott méz, * hús, ke­nyér ' az asztalunkra, nóta- szős névnapokat csináltál, néha rám is jutott a szere­tet edből. Azt hajtogattad; — értetek dolgozok, kisfi­am —i, el is hitted, de in­kább dacból kivagyiságból mutogattad, megállaz a ma­gad lábán, apám volt a rossz, a hibás, • a részeges, de mi ő neked mikor min­den ujjadra jut férfi, még legényembert is kaphatsz. Elvittél engem a piacok­ra, hajtottad a biciklit, a csomagtartóra tyúkketrecet kötöztél, s» belebújtam az úton. Örömmel utaztam a tyúkok között, ügyetlenül téblábolta* az üzletelések­. Kimé Benedek: . Mágam-nev.éért Napolajtól fénylő \köldök-hold alatt messzire nyúlik a macska-nyivákolás az udvarokban, hol jácintos-petúniás virágágyakon ordítva bagzanak. S leng zászló diadallal penetráns-buja szag mindenfelé, rügyek ragacsa rögzít * a derengésre konok-friss memorandumokat, temetve-fedve magával minden ó memento mori!-t. Tenyészet bibliája, te, folmérhetetlen évgyűrű-rétegű sejtelem-hirdetőoszlop: téged betűzlek én, betű, ki le rólad ugrott, téged fürkészlek magam-nevéért, nevezhetetlen! ■ j. nél de a szemed előtt vol­tam. vigyáztam az árura, még hasznomat is yetted, csak a magányomat nem is­merted fel sohasem, pedig magamon hordoztam, akkor készült az a kiskutyás fénykép mintha ott álltam, volna a tyúkketrecek és to- jáshabnok mögött, mások hányán megkérdezték; — Bözsikém, miért szomorú ez a gyerek? Mindig ilyen? — Biztosan nem aludta ki magát — fordultál gyor­san az üzlet után. — Gyere csak, kicsikém — mondták nekem —, hadd csókoljalak meg! órák óta úton vannak, de a kölcsönkért biciklin Krisz­tián egyáltalán nem halad. Egyből a nyakamba ugrik, csókolgat; — édes apuci­kéin. de jó, hogy jöttél! Ügy vártalak! — Jól vagy? — kérdem és nézem az arcát, amin fo­gott a nap, s azonnal lá­tom az orrán, hogy taknyos volt. — Szeretnék már haza­menni — hallom, s arra gondolok, fáradt, fürödni akar, tévé-macit nézni. — Megyünk — bólintok. — Haza akarok menni a városbal o Sz. Lukács Imre: Szülémhez utazom... Szégyenlősen elfordultam, pirosodott a képem, össze- szorítoititam a számat, és a fényképész mester kutyá­jára gondoltam, meleg tes­tére, apró, fényes szőrére, piros hosszú nyelvére, ami­vel végignyalta a kezemet, az arcomat, de nem hara­gudtam érte. . — Kapsz tőlem valamit hallottam az ajánlatot. — Én csak tíz . fillérért csókolózom — szóltam ko­nokul1, s nem mozdultam. — Adok azt is — hallot­tam a bugyborékoló neve­tést, láttam a zsebbe nyúló kezét, közelebb léptem. . —. Belőled lesz valaki, ha már most pénzért csókolózol. — Kutyát veszek érte. • « összecsókolóztam a Pajtás kutyám árát. Komáim is- akadtak. A nagy udvaron, az elvadult elgazosodott kertben jókat játszottunk, aztán a szom­széd házból, á postástól* el­loptunk néhány . angóra nyulat. Honnan indultam, s hova térek most vissza? Ki vár rám? . A ibusz ibeér a faluba. Még meg sem áll; látom, hogy a nagytemplomot javítják, or­romban érzem a kemény, poros levegőt, esteledik, s a Főtéren áll Imike, elegán­san az új öltönyében igyek­szik a buszhoz. mellette Gyurka öcsém. A fiam ki­magaslik innen. Elveszi a táskámat, s már indulunk az öreg házba. Gyurka egy láda sört tol. Megyünk a Zádor utcá­ban. Ismerős minden, de nem dobog hevesebben a szívem. Elérünk a Selyem- kúthoz. A sarkon Krisztián­ba* és a feleségembe ütkö­zünk.* Jönnek elébem. már —Ne félj, haza megyünk! — Egyet alszunk és in­dulunk? — Annyira akarod? — lepődök meg, de már hajlok is a kívánságára —, mi ütött beléd; Krisztián? — Várnak már a játéka­im, a lakásom. Nem teszem le az ölem­ből, kedves vagyok most ne­ki. 'Haladunk lassan az öreg ljázhoz. Köriben a gyerek csókolja kezemét, arcomat; — édes apucikám — hajtó* ' gatja. Szemben velünk a földes oldalon, düledezik, repedezik; rommá lett egy ház. A fe­leségem is odapillan.t. Ran­gos, gangos ház volt ez a fiatalságunk idején. Módos emberek lakták, s egyidöben szerettem átjárni, két • gyö- ijyörti Javuk volt, azokat hajtani szenzáció. És ott jóllakhattam. A kövér asz- szony krépiest sütött, máig emlékszem az ízére, erős, sárga színű, de szétfolyó krémmel töltötte, úgy fal­tam, ^még a szeme is feörjpy- be lábadt. Ráadásul annyi szódát ihattam, amennyit akartam. Akkor már. rosszul ment nekünk, megöltek az adóval, beszolgáltatással! Most rom van a múltam helyén. Szülém kint vár a kiska­puban. Topog és mosolyra görbül a szája, amikor meg­csókolom, tudom jól, legszí­vesebben elsírná magát, a hangja elárulja, mély és távoli. Feltámad bennem a kisfiú, aki mégis lehettem, megreszketek legbelül, s hiába örülök a viszontlátás-^ nak, feltourjánzik a szomorú­ságom, arra gondolok; már nem lehet olyan sok talál­kozásunk. Észre veszem azonnal anyám arcán, hogy sokat változott, nincs már meg a felpuffadt hasa. a szája szaga is más; csak nem beteg, rémüldözők, csak nem..de nevetve előrán­tom a szokásos kérdést; — hogy van, Bözsikém? — Hogy lehetnék? Jól. — dörzsöli össze a kezét, s ar­ra gondolok, micsoda színé­szek vagyunk, mást mon­dunk és mást gondolunk —, végre hazajöttél és itthon a családod. A kisfiad az elébb igazított el, együtt indultunk elébed, azt kiabálta; te disz­nó, nem is erre van az ál­lomás', én édes apucikám elébe akarok menni! Belépek a kiskapun. Az öreg ház olyan, mint régen. A kert rendben. Gyurka öcsém felásta. A házban belül tisztaság. A nagyszobát Gyurkáék lak­ják, a két kisfiúkkal. Még nem láttam eddig őket. Gyuszkó már -szalad, szőke, erős, Zoli meg pólyás. Pö- tyi, a Gyurka felesége so­vány, tiszta kis asszony. Tesz-vesz, ahogy mondja; — jó, hogy jöttél, anyuka már dél óta nem bír a talpán maradni, kiállt a kapuba, s ki-bejárt idegességében, a Főtérre is felment délután, de fázott és hazaszaladt egy kabátért. Belülről szépen rendbe hozva a szoba. Oj, fényes bútorok, tapéta a falon, a padlón, örülök, ahogy nézem. Amikor lakatosként dolgoz­tam a faluban, a legszűkö­sebb években,, itt fogtam, ebben a szobában Gyurkát a karomban, magas láza volt és a szobánk kriptára ha­sonlított. Gyorsan elhessen­tem ezt az emléket! A konyhában megterítve. Ízlésesen, szépen, itt most ünnepelünk. . * Krisztián balhézik, nem marad tovább, megy ki az udvarra játszani. • «* nyám *■ megmu­tatja a ház ki­sebbik végét, azt neki * rendezték. be. A régi és új bútorok keve­réke, televízió és tisztára takarít­va, kimeszelve. Gyurka az anyakocáival dicsekszik há­rom hatalmas jószág, s á mellettük levő ólban mala­cok motoznak. . —t jGázdulni akarsz? — kérdem. — Nem elég a gyáiri kereset? — Megszedem magamat, építkezni is kell. Forgatom a pénzt — válaszolja. Imike, a nagyfiam a karóráját nézi minduntalan; — jönni kellene már a töb­bieknek késnek! — Lehet, hogy el se jön­nek — mondja Gyurka. — Miért? — nézek rá. — Ügy volt. hogy az egész nagycsálád összejön. — Azt sohase lehet itt fudni, hogy ki és miért ha­ragszik. — Valóban? Nem hihetem —». motyogom és a kapura nézek, ahol már feltűnnek az érkeaő rokonaim.----------- aj ómban, ahol . ennek * a B sárréti falunak a széle - szorosan simult a sekély vizű, de széles medrű Gya­log-érhez. ott gubbasztott a vén Gorzsás zsellér féákeknyi varkusa. A holdvilágnál ki se lát­szott a parti nádasból. Tenyérnyi ablaka sötét volt. Ablaktalan pi- tarjóban a pendalykémény alatti kerek padkán gyenge tűz pislákolt, két kis fahasáb tartotta benne a lelket. A vén Gorzsás vékony pisz­kavassal kotorászta a parazsat. Fürge fickó unokája hirtelen össze- manéknyi nádcsörmőt vetett rá. A felcsapódó láng világánál elő­tűntek a fal menti padkán üldögé­lő, kopott gúnyás emberek, időseb­béit!, fiatalabbak. A sarokban egy katona szorongott. Dolmánya mel­lén nagy vörös posztókereszt virí­tott. Vékony, hosszú bajusza leko­nyult, süvegét az orra tartotta; egyiket 6e igazíthatta meg, mert a keze hátra volt kötve. A lába is nyűgben volt. — Csínján a tűzzel, fiam! — in­tette unokáját a vén Gorzsás. — Gyenge tűznél is - beszélgethetünk. Tegnap is láthattuk, hogy a lobogó lángból csak 'baj származik... — Az ilyen gyávákra, mint ami­lyen kend! — szólt öntudatosan a katona! — Az ilyenek méltók a szolgaság jármára. Hunyászkodnák a parancs alatt. 7— Mit tehetnénk ellene?!... — Még mindig azt kérdezi ? ... De sötétben van kend!... Hallhat­ta a ványai pap, Túrkevi Ambrus szájából... Itt kiáltotta ki tegnap a falu közepén Dózsa ' fejedelem szózatát. Benne a parancs, hogy a falvak népe számkivetés és ' örök büntetés terhe alatt haladéktalanul gyülekezzék a keresztes seregbe a gonosz urak ellen. — Parancs volt az is ... — Teljesítettük is! — vetette közbe egy fiatal, aki ültében a ka­tonától elvett kardot, puskát tar­totta a térde közt. — Mindnyájan közétek álltunk, fegyver hiján ka­szával, villával. A ványai poppal rátűzettük gúnyánkra a keresztet. A vén Gorzsás folytatta: — Ti mégis szétástátok a vár bástyáit, falait. Fáiból meg máglyát raktatok. A lakozó kastélyra meg a katonaházra is tüzet vetettetek. Te jártál elöl a gyújtogatásban. Hiába rimánkodtunk, hogy ne tedd, kutyába se vetted. Ha Isten elle­nünk fordítja a szelet, elhamvadt volna a falu. A nádason egészen Báránd aljáig seperte a tüzet. — A várat őrizetlenül hagyta az ura, mert fontosabb volt neki. hogy elvigye fegyvereseit a Zápolya ha­dába, ellenünk ... ; — Ebben igazad van. Azért ész­be vehettetek volna, hogy a várat a mi eleink építették keserves ro­botban, s ha fordul a világ sorja, ne­künk lett volna hozzá jussunk, meg Szkom Sándor: A GYALOGÉRI KURUCOK ahhoz, ami benne van .De ti ki­fosztottátok, mindent elvittetek. Ne­künk csak a füstölgő üszköt hagy­tátok. — No. majd Bajoni Ferenc, ha a kereszteseknek nem sikerülne más mederbe terelnj a világ folyását, megint felépítteti kendtekkel azt a nyomorult váracsot — gúnyolódott a katona. — Elég baj lesz az nekünk, hé! De igencsak a ti uratok sem cse­lekedne másként. Kezdeni is pa­ranccsal meg örök büntetés ígére­tével kezdte... — Aki parancsol meg büntet, olyan mindig lesz ... Legkivált mi- nékünk ... a föld népének... — dünnyögte egy csimbókba kötött ha­jú vén ember. Botja végét fogva, a keze fejére tette az állát. úgy ül­dögélt. és szigorúan nézte a kato­nát, mint nehéz jobbágyi gondok egyik okozóját. — Hiába is szapo­rítjuk erről a szót — mondta — mindenre sori: úgyse keríthetünk. Hosszú nóta volna .. . osztán avval se. érnénk sem/nit... Tudjuk, amit tudunk . .J — Miképpen azt is tudhatjuk. — ’szólt az egyik fiatal —, "hogy abban igaza van a katonának: lesz még itt várépítés, ha Bajoni Ferenc úr vissza talál jönni... >— Kendtek felől visszajöhet — nevetett keserűen a katona. — Ebben is igaza van neki — bólogatott egy másik fiatal. — Ak­kor aztán lesz nemulass! — De a gyújtogató legalább itt van a kezeink közt... — így a csim- bókos. — Mit tegyünk vele? — tette fel a kérdést a vén Gorzsás. — Bün­tessük? Gondolkozzanak, miképpen legyen, osztán ehhez szóljanak hoz­zá. emberek! Némi hallgatás után elsőül a csimbókos öreg szólt a kérdéshez. Nyilván azért, mert a fiatalabbak illendően az idősebbekre vártak. — Büntetni nekünk nincs jogunk. Az büntethet, aki parancsolhat is. Majd az úr. ha magunk mentségé­re elébe adjuk .. . — ölbe tett kézzel várjuk visz- szatértét? — kérdezte valaki a fia­ta. — Eresszük szabadon ezt- a ka­tonát ! Osztán, akik alkalmasak va­gyunk rá. menjünk vele mi is. Szóljunk a többi komáinknak is. Kaszája mindenkinek van. A falu végén a kovácsműhely, ott ^egye­nesítik. Az öregek megütődtek a közös beszélgetés e nem várt fordulatán. — Oktalanul szóltál, fiam!... — Okosabb lenne, ha sóhajtozva várnánk itt. mikor hajtanak ben­nünket robotba, várat építeni? Kendtek már bölcselkedhetnek! Nem bírják már az ásót. fejszét; nem bírnak bástyát, falat hányni, fákat döntögetni a Berek-erdőben ... Megbotránkozva hallgatták az öregek. — Mindig ilyen voltál... tiszte­letlen, konok, nálad idősebbek sza­vára nem hajló ... De hiába korholták. legénytár- sui a pártjára álltak. — Igazat mond! Károgó varjak módjára keseregjünk itt, robotra várva?... — Utolér az benneteket, hiába nem várjátok... — Megeshet... De magunkra nem vetünk legalább ... talok közül. Az öregek összenéztek. A katona nevetett. A kardot, puskát szoron­gató legény is. — Míg itt cserélgettük a szót. én is meggondoltam a dolgot, de másképpen mint bátyám — mond­z öregekre nem hatott ez a felbuzdulás, de vissza már nem szoríthatták. A fiatalok megoldozták a foglyul ejtett, bűnbaknak szánt katona kötelét. Irodalmi mellékletünk képanyagát Meggyes László és Fazekas Magdolna grafikáiból válogattuk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom