Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-29 / 151. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. június 29. SZOLNOK MEGYE múltjából „Nagy álmaimnak csak apró töredékei...” Levél Lédához — Finta Sándor hagyatékából II szolnoki KIMSZ-titkár Keskeny János 1909-ben Szolnokon született. Élte az akkori proletárgyermekek életét. Csupán három elemi elvégzéséré tellett szülei anyagi erejéből. Kőművesta- noncnak adták, s ebben a szakmában szerzett segéd­levelet. Már mint kőműves került kapcsolatba a munkásmoz­galommal. Bart ha István, Csiznyán Kálmán és Schwimmer Ferenc szervez­ték be a KIMSZ egyik szol­noki sejtjébe. 1930 nyarán a KMP tagja lett. „Csiznyán Kálmán és Schwimmer Ferenc ... ok­tattak ki engem a kommu­nista párt szervezésére és a konspirációra. Csiznyánnal rendszerint a lakásán talál­koztam, Schwimmerrel pe­dig az utcán,” Keskeny János rendkívül agilisán dolgozott. A szolno­ki szervezet nevében 1930 szeptemberében Budapesten kapcsolatot létesített a KIMSZ „Elszász” illegális nevű központi összekötőjével. 1930. szeptember 21-én je­len volt a szolnoki Mirhó nevű határrészen megtartott illegális találkozón, ame­lyen a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja központi kiküldötte számolt be a párt II. kongresszusáról, s ame­lyen megbeszélték a KMP Szolnoki Kerületi Bizottsá­gának a rendőrség által szét­rombolt sejtjei újjászervezé­sét. 1930 őszén a KMP Szol­noki Kerületi Bizottság mel­lett megalakították az ifjú­sági titkáráságot, amelynek Keskeny lett a vezetője, s ő tartotta az összeköttetést a KMP helyi szervezetével. A KIMSZ titkársága vezetője­ként tagja lett a KMP har­madszor is újjászervezett Szolnoki Kerületi Bizottsá­gának. Keskeny mindennapi mun­káját tette ki a sajtó és röp- iratterjesztés megszervezése, a ropiratok szétosztása a terjesztők („szórók”) között, ö tervezte meg a röpirat- szórásokat is, többek között 1930 szeptemberében, októ­berében és 1931 februárjá­ban. 1930 szeptemberében a következő röplapot találták a járókelők Szolnok utcáin. „Munkások! Elvtársak; Szegény parasztok! Szeptem­ber 1. Vörösnap harcosai! A Kommunisták Magyar- országi Pártja szól újra hoz­Keskeny János zátok, hív harcra benneteket. Az a K. M. P; amelyikről a burzsoázia szennycsatomái — a lapok a szociáldemok­rata párt vén népszajhájá­val együtt halotti verseket zengedeznek, amelyikről azt kürtölik bele a napi poli­tika zűrzavarába, hogy vég­re most már nem tudni há­nyadszor, de igazában „meg­semmisítették”. „akciókép­telenné” tették. Az éhes disznó makkal álmodik!! Ddsznósiék (Hetényi és a többi pribék) pedig kommu­nista '„vezérekéit” szeretné­nek reggelizni, különösen most szeptember 1. után. De mi élünk! Itt vagyunk! Erősebben, mint szeptember 1. előtt! Ezt jól tudják el­lenfeleink! Ezért lopták el a szeptember 1. mártírját, mert remegtek attól, hogy a K. M. P. vezetése alatt kivonulni szándékozó tömeg bosszút áll a gyilkosokon. És mi nem csodálkozunk rajtuk. Hiszen van okuk félni, re­megni, mert hiszen ki húzta keresztül szeptember 1-én azt a számításukat, hogy a tűrhetetlen nyomorból ere­dő tömegelkeseredést — egy szociáldemokrata által meg­rendezett „csendes sétával” levezetik?!... Senki más, mint a K. M. P. ... A K. M. P. szeptember 1-től erőt merítve fog visz- szavemi minden rendőrter­rort, továbbra is fokozottabb mértékben szervezi harcra az üzemek, gyárak, tanyák és faluk kizsákmányol tjait! És arra hív fel, hogy no­vemberben az egész ország­ból induljon meg az elége­detlenek, munkanélküliek és éhbérért dolgozók, szervezet­téit és szervezetlenek egy­séges hadoszlopa: éhség már­tír harcra Budapestre! Mun­káért! Kenyérért! 15 pengős állami munkanélküli segé­lyért! Az imperialista há­ború ellen! A munkások és parasztok kormányáért! A II. Tanácsköztársaságért Ma­gyarországon ! Készüljetek novemberre! Éhségmarsra! Harcra fel! Éljen a Kom­munisták Magyarországi Pártja! Forradalmi üdvözlet­tel a Kommunisták Magyar­országi Párja Központi Bi­zottsága és a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége Központi Bizott­sága.” Ezt a röplapkészítést is Keskeny János szervezte meg. Árulás következében azonban társaival együtt 1931. február 23-án lebukott, letartóztatták. A bírósági tárgyaláson rendőrségi val­lomáséit visszavonta. — „A rendőrség előtt tett vallo­másomat teljesen visszavo­nom. A detektívek megver­tek és ezért tűrtem, hogy azt vegyék a* jegyzőkönyv­be, amit akarnak.” A Buda­pesti Bün/tetőtörvényszék Keskeny Jánost 1931. szep­tember 11-én 9 hónapi bör­tönbüntetésre ítélte. Kiszabadulása után ismét kapcsolatba került az ille­gális mozgalommal. 1933- bam azonban a rendőrség újra letartóztatta. Ekkor el­ső fokon 5 hónapra ítélték, de büntetését a féllebbvite- li tárgyalásom 8 hónapra emelték fel. A vállalások, a kínzások, a börtön nem törték meg. Szabadlábra kerülése után újból folytatta a munkát. A KIMSZ megszűntéig, 1937-ig, a szolnoki KIMSZ- títkárság vezetője volt. Ké­sőbb több szolnoki kommu­nistával együtt központi kapcsolat nélkül dolgozott. Szolnok város felszabadu­lása után, 1944 novemberé­ben reszt vett a Magyar Kommunista Párt szolnoki szervezetének megalakítá­sában. A városi párvezető­ség tagja és a Kommunista Ifjúsági Szövetség helyi szervező bizottságának elnö­ke volt. Nem sokkal később a MADISZ szónoki szerve­zetének titkára. Hatalmas lendülettel dolgozott. Életé­nek, küzdelmének kezdtek megmutatkozni eredményei. 1945 őszén tragikus közle­kedési baleset áldozata lett. S. L. Jövőre lesz száz éve, hogy Finta Sándor, ez a különös, nagy ‘ tehetségű, s már pá­lyája derekán világhírű szobrászművész a kicsiny vá­roskában, Túrkevén megszü­letett. Hagyatékában számtalan levél maradt ránk, amelyek emberi-művészi vívódásai­ról, üzleti és szakmai gond­jairól, védenceiről, barátai­ról. sikereiről tudósítják az utókort. Egyik legkülönösebb kö­zöttük az 1911 körül kelet­kezett pártfogást kérő leve­le, melyet Diósi Ödönné Brüll Adélhoz, Ady versei­nek Léda-asszonyához irt. A címzett személye, vala­mint az a tény, hogy a levél a szamosújvári fegyházból íródott (testvérhúgát ért sé­relmen vett „elégtétel” mi­att Fintót 1903-ban 12 évi fegyházbüntetésre ítélték), már önmagában is különös. Ám éz másodrangú kérdés. A levél — dr. Pór Frida, a Finta család régi barátjá­nak ajándéka — bepillantást enged a művészi habitus szü­letésének folyamatába, törté­netesen Finta Sándor mű­vész-önmagára ismerésébe. A forma, a küllem — jól­lehet általában elhanyagol­ható — itt figyelmet érde­mel. Nem egy szorongásos, kétségbeesett ember írása. Ellenkezőleg — dr. Egri Má­ria művészettörténész sza­vaival élve — „szenvedélyes rettenthetetlen, lehetetlent nem ismerő” ember kinyilat­koztatása. Igaz, Finta stílusa kiissé dagályos, mondhatnék „iúL költői”, s nem nélkülö­zi a műveltség-csillogtatás jegyeit sem. Utóbbi azonban érthető, hiszen olyan költő múzsájának kérte segítő fi­gyelmét. akit már börtön­éveiben csodált. S ugyan ki segítene egy műveletlen, földhözragadt bárkifián? Ügy tűnik, Finta a börtön­ben jutott birtokába annak az erőnek, amely hatalmas ívű pályájára lendítette. „Hogy honnan lettem? — A nagy semmiből. — Ügy let­tem én. mint ahogy a rnon- dai gigászok születtek — es­te még nem voltam sehol- sem, s reggelre kelve már megrepesztettem a közöny egét. Csomóra fogott lel- kemmel belecsapkodtam a képzelt űrbe s lelkem kondítására kelt az az érde­kes visszhang, melynek pa­pírra rögzített accord töre­dékeiből néhány példányt mellékelve bátorkodom kül­deni.” Mik ezek az akkord-töre­dékek? Lédának és Adynak dedikált fotók a börtönben készült szobrairól, melyek — ismét a levelet idézve — .......nagy álmaimnak csak a pró töredékei, .. . előfutárai a nagy tervhadseregnek, mely véremben lüktet már várva a megnyilatkozás pil­lanatát.” Finta Sándor alighanem palackba zárt szellemnek érezte magát a szónak nem­csak népmeséi értelmében, ö, aki mesterembernek in­dult, nem csupán a két ke­zében, fizikai erejében bí­zott, hanem sokkal inkább abban, amit számtalan írá­sában „magyar géniuszának nevezett. Érthető tehát, hogy annak az asszonynak kezébe ajánlotta sorsát, aki tagad­hatatlanul részese volt Ady „szárnyrakelésének”. Az éppen harmincéves fia­talember büszkén jelentette ki: — „Egyes egyedül ön­erőmből lettem művésszé — tanító mester és — vésők nélkül.” Felismerte magában a mindent átütő őstehetséget, s ettől kezdve szinte a „ma­gyar géniusz” missziójának tekintette művészetét. Jóval később, egy 1946-ban írott levelében életpályájára visszatekintve így szólt Pór Részlet Finta Sándor Lédá­nak írott leveléből Fridához: „Ma sem tudom, hogy mi jobb egy emberre? Puszta-Ecsegen számadó gu­lyás, vagy csikósnak lenni, vagy Amerikában az Aesthe- tika egyetemi tanára. A Nagy-Sárrét mocsarában ha­sig gázolni a gulya után, vagy Los Angelesben a kali­forniai Képzőművészeti Tár­sulat alelnöke lenni.” A kér­dés szónoki, a legegyértel­műbb választ ugyanis reá Finta Sándor életműve adta. Hogy méltatta-e válaszra Léda. nem tudjuk. Egy bizo­nyos, 1913-ban a „szellem” végre kiszabadult. Fehérvári Béla Hol papolt, hol mulatott Csokonai Karcagon Irodalmi nagyjaink közül Csokonai Vitéz Mihály járt legtöbbször Karcagon. Sze­rették ás a régi kunok! Em­lékét mondái magasságba emelte a nép: nagyapák mesélték unokáiknak, sőt — hogy mentsék a feledéstől — írásban is rögzítették a me­sét. így maradtak ránk ezek az apró életrajzi adalékok, amelyeknek irodalomtörté­neti értéke ugyan nagyon bi­zonytalan, annál érdekeseb­bek azonban a hagyomány- • őrzés szempontjából. A Nagy-Kunság 1896. évi júliusi számában a követke­ző sorokat olvashatjuk: „Ke­vesen tudják ma már, s hova tovább a feledés nem érde­melt homállyal voná be az arra való emlékezést, hogy Csokonai városunkban... ünnepi követ (legátus, temp­lomi szónok) volt s néhai Varró úr házában kellemes időket töltött... sok verset írt itt... Csokonai verse alatt, amelyeket Karcagon írt, ez állott: „Csokonai Vitéz Mihály” „Lé tart szolgát nem hús” A kiemelt betűkből a le­gátus szó olvasható. Csokonai légátusi . idején kívül is örömest jött Karcag­ra. Midőn 1800 tavaszán So- mogyot elhagyta, a szülőföld­jére, Debrecenbe utaztában is útjába ejtette Karcagot, sőt lakodalmi ünnepélyre is jelent meg itt. Mindenkor szíves fogadta­tásra talált, amit dallal há­lált megi A Nagy-Kunság szerint itt írta „Visszajöve- tel az Alföldre című ismert költeményét. Ebben olvasha­tó a következő négy sor: Vivén egy jó embernek Házához a tisztelet Akit régi jó tettéért Lelkem mindég tisztele. Ez a jó ember, mint azt a versben később megneve­zi, Varró István volt. A „ré­gi jó tett” pedig arra céloz, hogy Csokonait (mint isme­retes) „Halasra küldték le- gátáóba — írja Szendrey I. a Nagy-Kunság 1902. február 16-1 számában — és a be­gyűlt konviktusi pénzt ma­gához vette, fölment Pestre, Dugonics és Virág Benedek költőkkel megismerkedni, és a pénzt mind elmulatta. Eb­ből a kalamitásból mentette meg Varró István egy pár le- gátionális kiránduláson, ami­kor aztán részint a család, részint a karcagi nagygyüle­kezet annyit rakott össze Csokonai uramnak, a szép papolásért, hogy ismét fel­emelt fővel vonulhatott be a debreceni kollégiumba. Kar­cagra ő egyáltalán gyakran átrándult hol papc(lni, hol pedig mulatni’.’ Arról is tud a szájhagyo­mány, hogy amikor Csokonai prédikált, zsúfolvást megtelt a karcagi nagytemplom — mert mindenki hallgatni akarta szokatlan (bizonyára páratlan forradalmi tartal­mú), gyújtóhatású szónokla­tát. Amikor pedig a nép kö­zött járt egy-egy lakodalom vagy híres kunsági disznótor alkalmával — kifogyhatat­lan szellemességgel vonzotta magához az embereket. Egyéniségéből kedves derű. csodálatos finomság áradt, ami átragadt környezetére. Mondják, hogy Kunmada­rasra ,is elment lakziba, szá­non — de a nagy iramban le is esett róla! A vidám cimborák egyideig száguldot­tak, mire észrevették. Sze­rencsére a puha havon nem esett baja. Vannak, akik azt állítják, hogy a Varró ház ott volt valahol, ahol ma a szakmunkásképző kollégiu­ma áll. Igazi nagy ember volt ő, akit a karcagiak őszintén tiszteltek, emlékét nemzedé­keken át megőrizték, és úgy szerették, mint szorgalmas szülők a rakoncátlan, de édes gyermeküket. Még egy adalék. Ezt is Szendrey Imre írta le a Nagy- Kunság 1899. évi július 9-i számában. Arról szól, hogy Csokonai a Dunántúlról ha­zafelé jövet már „Kecskemé­ten . . . úgy el volt gyötrődve, hogy a barátai egy rossz csi­kót adtak alája. így érkezett meg a Tiszán átkelve Kun- Kardszagra, ahol régi jó barát­jához és iskolatársához, Var­ró István főbíró és földbir­tokoshoz szállt meg... Itt történt a kun legenda szerint vele az is, hogy a neve nap­jára vagy inkább karácsonyi ajándékul szép papolásért a varga, szíjgyártó és szű­csök céhe a kecskeméti ki­dőlt csikó bőrét egy remek­be készült kulacson adta át, amit aztán Csokonai ugyan­olyan remek versben örökí­tett meg később „Szerelem­dal a csikóbőrös kulacshoz" címmel, s borszerető mivolt- ját is innen származtatják, aminek azonban gyönge, tö­rékeny szervezete is ellent­mond, valamint t kortársai mindannyian.” Dr. Fazekas Mihály Kortesnóta a múlt századból Választások idején or­szágszerte tárgyalták az új jelöltek mikénti választását. Kiket tartanak majd érde­mesnek a nép bizalmára? Ilyenkor sokszor szóba ke­rültek a felszabadulás előtti és még korábbi idők rossz emlékű választási harcai, az 1935-ös endrődi csendőrsor- tűz, a nyíltszavazásos vá­lasztási rendszer visszaélé­sei, vagy a régi követválasz­tásoknál szokásban volt ete­tés-itatós, a megvásárolt voksok és a Ikorteskediés ezernyi fortélya. Az idősebbek emlékeznek még a régi választásoknál elmaradhatatlan kortesnó­tákra is. Ezeknek a dallama évtizedeken át igencsak egy volt, leginkább csak szöve­ge változott aszerint, hogy kit kellett benne éltetni vagy „abcugolni”. De akadt kö­zöttük olyan szövegű is, amelyik nem csupán az ellenjelölt ócsárolásában me­rült ki. hanem az időszerű politikai viszonyokra is Utalt. Az ilyen verset az­tán az akkori tollforgató em­berek feljegyzésre is alkal­masnak tartották. Ilyennek találta kisújszál­lási lakos, néhai kun atyánk­fia, név szerint Kun Áron bátyánk is az alább közölt ..Választási Dalit”, az 1872. évi képviselőválasztás vers­be szedett leírását, amelyet a múlt század hatvanas éveiben elkezdett, ma a túr- kevei múzeum adattárában őrzött naplószerű feljegyzé­seiben örökített meg. Július hó negyedikén Karcag város piacterén Nyolc-kilenc óra közt már Hullámzott az ember-ár. A négy nagykun város népe Sorban az urnához lépe, S majd kétezerén valának, Kik négy részre szakadának. Lengete a szél sok zászlót, Éltették Baldácsi bárót, Papp Mórt, Varrót és Kelement. De mikorra a nap lement, Baldácsi nyere többséget, S utána a Móritzosok... Jöttek-mentek mint a csücstű. Főképp egy Mezei Márton kocsin, lovon, ölben, háton, Mint lóbőrt a félholtakat hordva, amíg egy is akadt. S tán a temetőben is járt, Csakhogy szaporodjon a párt, Mely Móritzot felemelje S jutalmát ö is megnyerje. És hiába nem is jár a, Hol a pohár sűrűn jára. És vajon ki kontójára? A’ hozzá, hogy mire lement A nap, a szám annyira ment, Hogy Varró Somát megdönté. Móricz maradt a küzdőtéren Baldácsival túl az éren. Mit egy új választás követ, S ott tudjuk meg ki lesz követ? Addig pusztíthat a járvány, evés, ivás, minden ármány. Na de még ez arathatna, Ha a nép most nem aratna. Különben is mint a kender, Annyi a nembánom ember. Most, kiben van is akarat, Hiába, nem ér rá — arat! Az ismeretlen szerző — talán maga Kun Áron, akit kisdiák koromban, mint ízes beszédű, öreg mesemondót, magam is ismertem — a vers utolsó soraiban érzé­kelteti azt a közömbössé­get, amellyel a négy nagy­kun város: Karcag, Kisúj­szállás. Túrkeve, Kunhegyes választóinak „kétezres” tö­megéből kirekesztett dolgo­zó nép szemlélte a neki csak komédiát jelentő választási harcokat. Dr. Győrffy Lajos Összeállította: dr. Selmeczi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom