Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. június 15. z Állatkertben első utam mindig a bölényhez vezet, s búcsúzásképpen is rá vetem utolsó pillantásomat. Némi túlzással azt is lehetne mondani, hogy tulajdonképpen a bölény kedvéért sétálok végig az állatkertem. a többi csak rutinlátogatás, mint egy kórházi nagyvizit: meg kell időnként nézni, hogy ugrál-e még a kenguru, pancsol-e még a mosómedve... Talán a bölény az egyetlen a rezervátum lakói közül, akiben még sohasem csalódtam. aki nem okozott kínos meglepetéseket, akivel kapcsolatban még sohasem éreztem szánakozást, ami mindig is megalázó arra nézve, akit szánnak. A bölény rendíthetetlenül ott áll a sülyesztett karámban ; le kell rá nézni, és nem föl. miint például a hebehurgya majmokra; 6 ez így helyes, mert a főhajtás mindenképpen megilleti. Ott áll, jelentékeny, nehéz, busa fejét mélyen lecsüggesztve; s ha a vasrácsra függesztett tábla vagy a nagy Brehm nem tájékoztatna évezredes múltjáról, akkor is látnivaló lenne, hogy ez a nagyformátumú élőlény komor, néma, de nem szenvedő, hanem inkább közönyös tanúja annak a korszaknak, amelyet az emberiség történelmének szoktak nevezni. Ennek a történelemnek során őt is igyekeztek kiirtani, elpusztítani, likvidálni, mint oly sok egyéb faját az élővilágnak. Tartásán mintha ez is érződne: tudomásul veszi, hogy végül is megmentették, sikerült fönnmaradnia; de ezért nem látszik hálásnak, mintha tudná, hogy nem ő volt akkor sem a fontos, hanem a széplelkű megmentő, aki fogékony a ritkaságok — különleges pénzérmék, bélyegek, állatfajták — iránt. Rá se néz a bölényház falán ékeskedő mozaikképre, amely őt ábrázolja talán valamely ősi barlangrajz nyomán; szemlátomást nem érdekli, hogy ilyenformán bevonult a kultúrtörténetbe; csak áll rezzenetíenül, lomposan vedlő szőrzetével, és lehetőleg hátat, fordít látogatóinak. Távolságtartása. közönye imponál; a bölény nem ad lehetőséget arra. hogy éretlen tacskók alantas tréfáinak céltáblája legyen; nem lehet ingerelni, lekenyerezni. barátinak szánt gesztusokkal gáttá neki a dobnivalót. mint egy fogorvos asszisztensnője a műszereket. Nyomába szegődtem, mert szinte elképesztő volt. hogy mindez ..bejött” neki. hogy ez a fölényes jótékonykodás, ez a vezéri leereszkedés a látottak alapján igazoltatott, hogy ez a fontosságtudat ki- elégíttetett. Vártam, hogy mikor éri az első csalódás, de hiába: az ostoba tapir ugyan nem fogadta el a felGömöry Albert: BÖLÉNY közelebb édesgetni; mert kényes a szabadságára, szuverenitására. vagy legalábbis a szabadságnak és a méltóságnak arra a csökevényére. ami a magamfajtának ilyen körülmények között még megmaradhat. A minap egy középkorú házaspár az állatbarát ne- meslelkűség pózát magára öltve módszeresen végigjárta a kertet; zsebeik és táskájuk tele különféle csemegékkel; a szemüveges férfiú minden ketrec előtt az irgalmasság cselekedeteit gyako* rolta. Ez a homo sapiens, ez az uralkodásra termett lény kitűnő hangulatban, volt, kegy- osztó úrnak érezte magát, akinek alattvalói legszívesebben megnyalnák a kezét, ha a sűrű rács nem akadályozná őket.; etológiái kiselőadásokat. rögtönzött ámuló hitvesének. és közben szemléltette is. hogyan kell bánni azokkal, akik a rács túlsó oldalán vannak. Sikerült kétlábra állítania a kodiak medvét; jutalmul egy egész perecet dobott elé; kiflit hajított a bárgyú víziló kitátot szájába; „kérjél szép>en” mondta a szervilis tevének, majd egy fáról szakított friss lombbal jutalmazta a kétpúpú állat igyekezetét; sajtos teasüteménnyel bombázta a majomketrecet. s közben oktató modorban beszélt a cenkófokhoz; ciibálta a zebra üstökét, és süteményt tömött az őzek szájába — felesége figyelmesen nyújtokínált csemegét, csak járt- kelt föl s alá. pillanatnyi megállás nélkül; látszott, hogy még a tudomásulvételig sem fog eljutni soha — ezért el lehetett intézni egy hanyag kézlegyintéssel. Az elefánt ormányát lengetve, hajbókolva kéregetet.t; a zsiráf idétlenül szétterpesztett mellső lábakkal hajtotta le hosszú nyakát a perecért; a szavannák hatalmas lakója hétrét görnyedt egy morzsányi elemózsiáért... Talán az orrszarvúban támadt fel valami az őserdő virtusából; dühödt fújtatással többször egymás után nekirontott a vasrácsnak; a kemény szaru nagyot koppant a még keményebb fémen; de dühe értelmetlen volt és céltalan; a szemüveges egyetlen rövid mondatban össze is foglalta lesújtó véleményét: „ez teljesen hülye”. Csak a feleség rebbent meg egy kicsit: .képzeld, ha most. ki tudna jönni” — mondta megborzongva. de a válaszul kapott magabiztos mosoly elhallgatta tta. így érkeztünk el a bölényhez. Háttal állt ezúttal is. nagy fejét töprengőn lehorgasztva, csak farkával csapott egyet- egyet a szemtelenkedő legyekre. A teremtés ura szó- longatni kezdte, de hasztalan; a bölény mint egy gyászos. sötét, baljóslatú idol csak nézett -maga elé. nem vett róla tudomást. A nagy táskából előkerült a perec — sóeperec a bölénynek! — s már repült is az adakozó kényúr kezéből. A dobás remekbe sikerült: hátán találta az óriási állatot, s fönnakadt foszladozó, rongyokban lógó gyapján; egy ideig ott billegett, majd lehullott a porba. A bölény ekkor megmozdult, de csak a fejét fordította félre, és bús. titokzatos. nedvesen fénylő szemével végi "mérte a perecha- jigáló szemüvegest, — Adjak egy másikat? — kérdezte a buzgó feleség. — Ennek! — háborodott fel a férfi. — Ez egy koszos, undorító, buta dög... Feldúftan odébbálltak. de már nem mentem utánuk. Rátámaszkodtam a vaskorlátra. s figyeltem a bölényt, aki visszazökkent előbbi mozdulatlan nyugalmába. Vagy fiz perccel később zsibongó, hangos gyerekcsapat érkezett. Ellepték a korlátot. mint a fecskék a villanydrótot. de kíváncsiságuk hamar lelohadt. „Ez unalmas” mondta az egyik tíz- t.izenkét éves forma kislány. „Menjünk a majmokhoz!” S ezzel elviharzottak. tánuk néztem, de nem haragudtam rájuk. Hiszen gyerekek még; a hancúrozó. jópofa majmok a hízelkedő őzikék, vagy a mancsaikat kérlelőn fölemelő mackók alighanem szórakoztatóbíbak. mint ez a magányos, zárkózott ősállat. Megértettem őket: honnan is tudhatnák. hogy hosszú éveknek kell eltelni addig, amíg az ember ráébred: tulajdonképpen nagyon sivár és alávaló dolog egy életen keresztül kezeket nyalni, hízelkedni. kéregetni. jópofás- kodni és vigyorogni a rács mögött... Élvezzék csak most még a majmok virgonc játékát; úgy sem lehet siettetni a felismerés pillanatát. Pedig ez a pillanat számukra is eljön, ha el kell jönnie. S akkor majd bizonyára megszeretik a bölényt. Dienes Eszter: ■ ■ Ünnep Fű közül elbújik a vasárnap, körüldönög, majd. kicselezi egy cigánygyerek pihés fejét s elrepül. Húslevesek illata beszárad a csendbe, megül a Tisza innenső partján, ajtóm előtt. Régi vasárnapok íze összefut számban. Nem köpöm ki. Emlék. Szikszai Károly: Épület Szerelmem szomorú. Voltam Imár így sokszor. Az utolsó villamosok bárgyú zörejek és az éjszaka lassan lefelé szorít. Arcod ,, majd vérrögöm lesz de iaddig a konyak hogy utazzon a [kéz az ész addig ezek a vérrögök építenek lefelé sosem hátra. Es nem szeretem a Napot. Szentendrei motívum Monostori csendélet gy lélekben zöld E lángocska gyulladt, nem láthattátok, hisz közönséges halandó a lélekbe nem lát. Fénye megvilágította az utat. melynek két oldalán hatalmas erdő sűrűsödött. Pontosabban erdő csak az egyik oldalon volt. mert a másikon ott állt a lány. és maga elé nézett. — Ez a medvék erdeje — mondta, bár a medvék már régen kipusztultak. Harmadik napja állt az út mellett szerencsére várva, s egy plakátot tartott maga előtt. Belefáradt az ácsorgás- ba. de az autók nem akartak megállni. A plakáton ez állt: „Würstenberg”, de itt a pärnumaai erdőben nem akadt autós, aki ismert volna ilyen nevű helyet' Igaz. hogy az első nap estéjén egy fiatalember megállt egy lehetetlen furgonnal, s megkérdezte, hová tart. Ö csak mosolygott, és azt felelte, hogy a boldogságát keresi ezen a gyönyörű világon. A fiatalember úgy vélekedett, hogy a boldogság nem Würsten bergben, hanem a Vazula tónál várja, de valójában ez a beszélgetés nem is hangzott el. Éjszaka a lány tüzet rakott, és elaludt, utazótáskáját a feje alá gyűrve. Fölötte esti fecskék suhantak, de ő nem hallotta. Arvo Válton: Lány az úton Mellette robogtak az autók, az út egyenes volt. és a jelzőtábla nyolcvan kilométernél nagyobb sebességet írt elő. A „megállni tilos” tábla pedig néhány száz méterre volt attól a helytől, ahol a lány letáborozott. fiatalembert, aki vörös rózsát visel a gomblyukában, és néha végigszáguld útjainkon. Vele nem megy. különösen Würsten bergbe nem, hiszen joga van olyat választani. akit megálmodott, s képét a szívében őrzi. Második nap reggel egy idősebb ember állt meg a teherautójával, valószínűleg nyugdíj mellett dolgozott, nem is száguldozott úgy, mint mások, ö azt .tanácsolta a lánynak, hogy várakozzon másutt, ahol megállhatnak az autósok. Ekkor a lány letört néhány égerfaágat, s letakarta a táblát, hogy ne lehessen észrevenni. De lehet, hogy nem így volt, mert a bokrok különben is sűrűn nőttek. A lánynak már elege volt a várakozásból. az úrvezetők közönyéből. meg a torkát kaparó porból. Amikor csak úgy kisétált az úthoz, biztos volt abban, hogy á szép göndör herceg, gallér nélküli, bő lila ingben egyszeresük megállítja kis autóját, és végre, istenem, de sokára, magához hívja. S akkor büszkén utasítja el azt a hirtelenszőke Ahogy telt az idő. a herceg úgy kezdett hasonlítani a pämumaai autósra, akinek széles orra és kövér arca van. Majd este lett. és a nap oly bágyadtan sütött át a fenyőfák csúcsain, hogy bárkit elszomorított volna. Am a női lelket megérteni, meghatározni épp oly nehéz, mint a zöld színt. anmadnapra elfáH radt a feszült várakozásban, de választania mégsem sikerült. Az autók olyan sebességgel jártak, hogy szeme előtt színes káp- rázatba olvadtak össze, ö egyre integetett. Eleinte kedvvel, szenvedélyesen, később már csak megszokásból. Az autósok oda sem figyeltek rá. pedig az út szélén, s unalmas útjukat szórakoztatóvá varázsolja. De ezen az egyenes útszakaszon nem merték csökkenteni a. sebességet. és észre sem vették a lányt. Mintha nem is létezett volna, s a róla szóló meséknek sem lett volna alapja. És mégis itt a pännui erdőben mindenki el tudta őt képzelni. Kedves, csinos lány farmerban, mellére könnyű blúz simul, hosszú gesztenye- barna haja van — egészen olyan, mint a filmekben — mellette útitáska, kialudt tábortűz, plakát, s az út erdőn át vezet. Három napja álldogált a lány éhesen, az úton hosszú ideje nem járt erre senki, ő mégis robogó autókhoz hasonló szürke testeket látott. Az erőltetéstől elfáradt szemei előtt képek jelentek meg, és épp olyan valóságosnak tűntek, mint a környező tárgyak. A lenyugvó nap már harmadszor csillant át a fenyőfák csúcsain, amikor megállt a lány előtt egy hatalmas billenőkocsi. Otthagyta a plakátot az út szélén az őt követőknek, csizmájával eltaposta a tábortűz hamuját, vette a táskáját, és föllépett a kocsi lépcsőjére. • Kinyílt az ajtó. és a lány
