Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
1980. május t. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Czinder Antal rajza Simon István; A munka azért készül Lehet-e munka végül valami kicsike piszok nélkül, mely kezedet nem keni be? Amit megfogsz, nem engedelmes, mert az is visszafog és dühében beszennyez; így áll hát a dolog. A munka azért készül, s tudja, ki nekilát, hogy épp általa szépül, tisztább lesz a világ. Hisz annak is azért van a keze annyiszor a fölmosófazékban, ki gangot mos, súrol. Ha félted tisztaságod, és magadat ezért mindenből kivágod, az életed mit ér? A tisztasághoz, látod, s azokhoz nincs közöd, kik szépítik a világot, s azoknál nem vagy te se több kik kényeskedve húznak lábukra bármi híg sár ellen sárt papucsnak, de tiszták, azt hiszik. Kassák Lajos: Májusi ihlet Messziről jöttem s ők azt mondták, maradj velünk, [pajtás házunk kapujában álltak, vígan, szomszéd [szomszéddal s láthatták a feladatot, mit teljesítenem kell vörösen lobogó zászlót vittem a tömeg előtt. Munkások és parasztok vándoroltak az utakon . csapongóit a szél s a messzeségben kertek virultak ki szembe jött velünk, hihette, a zengő időben ölni és gyújtogatni indulunk egy világ ellen. S lépkedtünk harag nélkül, csak azért, hogy [felmutassuk igaz szívünket fájdalmaival, reményeivel hogy világgá énekeljük májusi ünnepünket mely belőlünk sarjadt s megmutatja arcunk redőit. Ő, hát kicsodák a mi hű barátaink, daloltuk gyertek velünk mind, hogy újjá építsük a világot s mentünk, mentünk távoli jelek fényintése felé trombiták szóltak s az égen aranyvitorlák ringtak. Csanády János: Emlékezés egy régi reggelre Pattogatott-kukorica reggel, fehér napfény ugrál a falon, oly ütemre, ahogy a lomb hajlik a friss szélben túl az ablakon; marhabőgés a szomszéd istálló falai közt, kakasszó a kert szemétdombján, porhanyója málló, mint az avar, az érett dohány; kút csikordul, megcsobban a mély víz, csorog vissza a lukas vödör, zománc-lavór szélére a vas-íz rárakódik, mosakodok, számra ízlelni kezem vizet söpör — pattogatott-kukorica reggel ráköszön a lombra méh-sereggel, reggelire fölforrt már a tej; a tehén is már a legelőn; nyújtózkodok, s nem tudom, honnan jön; pattog villamos-szikrás sereggel egész testem eltöltő erőm. fiú türelmetlenül A kiáltozott az agyagos folyóparton. — Hahó! ... Hahó! ... Kis idő múlva zaj hallatszott a túlsó part felől. Tisztán ki lehetett venni, hogy valaki evezőt dob a csónakba, majd viharlámpa pislákoló fénye lobbant. A fiú biztatóan, mosolyogva intett a lánynak. Sötét, gyűrött öltönyében, átizzadt, fehér ingében, kioldott nyakkendővel olyan volt, mint egy hosszú mulatságból hazatérő vendég. A lány visszaintett, és lekuporodott a partmenti homokra. Kardigánját a vállára terítette, elöl összefogta. A révész a töredezett parthoz kormányozott. A fiú megfogta a csónak szélét. A révész a lány felé intett. — A húgom! — mondta a fiú hangosan, hogy a lány is hallja. A révész megfeszítette az evezőt, a csónakot a parthoz nyomta. — Szánjanak be! A lány megborzongott a sötétlő víztől, amelynek tükrén már megjelentek a csillagok. A csónakos ember ruhájából halszag áradt. A lánynak hányingere volt. A révész a zubbonyából dohányos dóznit vett elő, rágyújtott. s mint akinek túl sok ideje van, az égő cigarettát a szája sarkába tolta, gumicsizmája mellől fölvette a pislákoló viharlámpát, és a lány ai'cához emelte. — Nem több tizenöt évesnél — állapította meg. — Már tizenhét — javította ki a lány. — Annyi, amennyi, csak megjegyeztem — tartotta a révész még közelebb a lámpát. — Ügy nézel ki, mint aki három nap. három éjjel egy szemet se aludt. A lány a viharlámpa lángjába nézett. Lepkeszárny alakja volt. — Félek a víztől. Amiatt van — mondta. A révész a fejét rázta. — Más ez. Nem félelem. — Isten bizony, félek a víztől — mosolygott gyöngén a lány. — Az lehet — tette vissza a révész a lámpát, majd ellökte a csónakot a parttól. Szótlanul evezett át a folyón. Miután kikötöttek, megállt az iszapba taposott gyalogúton. Nem lehetett elmenni mellette. — Azt mondom magának — nézett a fiúra —, hogy nézesse meg a húgát. A féleségemnek van lázmérője. Felkapaszkodtak egy kis agyagd.ombra, ott állt a ház. A révész a kerítés mellé zavarta a csaholó kutyát. A bejárat fölött tejfehér bórában villany világított. A révész felesége a derekát tapogatva egyenesedett föl a lócáról. Vékony, fekete asz- szony volt. inkább alacsony, mint középtermetű, kemény ráncokkal a szája mellett és a szeme alatt. Sötét szemének csillogása rejtélyes volt. A révész az ajtó mögé állította az evezőt, sapkáját a fogasra akasztotta. Gyérülő, szőke haja megizzadt a sapka alatt, a tenyerével oldalra simította. A fiú lopva pillantott rá, és azt gondolta: — Cigány felesége van... A fiú és a lány úgy álldogáltak a füstölt szagú konyhában. mint akik szorult helyzetükben maguk „is tudatában vannak, hogy gyá- molításra szorulnak. A lány a fiú karjába kapaszkodott. — Azt hiszem, láza van — mutatott a révész a lányra. Az asszony egy konyharuhában megtörölte a kezét, és a lány homlokához érintette. — Uramisten! — szisszent föl. A révész és a fiú a konyhában maradtak, az asztal mögé telepedtek, egy derékszög alákú festett padra. A révész elhúzta a konyhaablak függönyét. Mögüle pálinkásüveget és két poharat, tett az asztalra. — Nekem csak egy keveset •— tiltakozott a fiú. — Az egész nem sok. ami az üvegben van. A révész megtöltötte a kis poharakat. — Mi a lány neve? —kérdezte. — Juli. — És a magáé? — Az enyém Rafael. A révész megemelte a poharát. — Az enyém meg Nyúl Antal. Kihörpintette a gyűszűnyi pálinkát. — Vittem én át ezen a vízen olyan embert is — tolta félre maga elől az üres pofogta el. Juli gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, és elfüggönyözött. Kis idő múlva a villanyt is eloltotta. Rafael a pad derékszögében ült, az asztal sarka mögött. A konyhai melegtől el- álmosodott. legszívesebben ő is lefeküdt volna. A révész végiglapozta a fiú igazolványát. Thiery Árpád: Az élet dolgai (Paul Guimard nagyszerű címét alkalmazva) harat —, aki az innenső parton még élt. de mire odaát kikötöttem vele, a lelke is odaát volt már valahol... Az asszony a lázmérővel a kezében lépett ki a szobából. Juli mögötte állt a küszöbön, így látszott, hogy menynyivel magasabb. A ruhája felső gombját barálta. arca megnyúlt, eltűnt róla a remény és a várakozás. — Felül van a harminckilencen — mondta az asz- szony. Rafael odalépett a lányhoz. kissé ügyetlenül átkarolta. — Van egy oldalszobánk — pillantott az asszony a révészre. A fiú a padlót nézte. — Szerettünk volna továbbmenni. — Vétek ilyen magas lázzal — intette az asszony. Nyúl Antal vetett véget a bizonytalankodásnak. — Előfordult máskor is. hogy kései utas jött a kompon. és itt aludt. — mondta. — A feleségem majd főz egy jó teát, aszpirin is van a házban. Később majd bekapcsoljuk a tévét. Reggel hatkor jön a gazdaság teherautója, én hozom át a túlpartról. Azzal bemehetnek a faluba, onnan meg már elviszi magukat az autóbusz. — Nem bánom — egyezett bele gyönge hangon a lány. Az asszony az oldalszobá- ban megvetette az ágyat. Közben homályosan remélt valami . csodával határos megfogalmazhatatlant, mint mindig, ha idegen tévedt hozzájuk éjszakára. A szekrényből hálóinget készített a lánynak, majd a fazékban vizet forralt a mosakodáshoz. Végül teát főzött. A lány, mielőtt aludni ment, megállt a küszöbön, hívó pillantást vetett a fiúra. A pillantást Rafaelnek szánta, de a révész felesége — A szülők megvannak még? — kérdezte. — Meg, hogyne ... — sietett Rafael a válasszal. Nyúl Antal visszaadta az igazolványt. — Töltök még egy pohár' ral — ajánlotta. — Nem bánom — bólintott a fiú. Nyúl Antal lerúgta a csizmáit, a pad alatt megkereste a papucsot, aztán megtöltötte a poharakat. — A víz alattomos, mint az ördög — .mondta váratlanul. — Jaj annak, akiről észreveszi, hogy fél tőle. Akkor aztán nincs könyörület! Sok embert magába szippantott már ez a folyó, amióta én vagyok itt a révész. Körülbelül tízet. Az apám ugyancsak révész volt. Az ő idejében is lehetett elég haláleset. Beszélt is róluk. —. Ma már nem szokás, hogy a fiú apja mesterségét folytatja — jegyezte meg Rafael barátkozóan. — Ó, mehettem volna én is felsőbb iskolába, de nem akartam. Nem jó az, ha az embert ifjú korában elkapják az ábrándok. Én már kisgyereknek is olyan voltam, hogy akkor éreztem jól magamat, ha az egész család itthon volt, az anyám, az apám meg a testvéreim. Téli időben volt a legjobb az élet. Befűtöttünk, megtömtük a hasunkat, ha engedték, ha nem, mi a befagyott folyón iringáltunk, este meg kártyáztunk, dominóztunk. Nyugodtak voltunk afelől, hogy mi lesz reggel. Én is úgy szeretek élni, mint az apám. Nem tudok rendesen aludni, ha nem tudom előre, hogy reggel hatkor biztosan tülköl odaát a gazdaság autója. Rafael a nyelve hegyére cseppentette a maradék pálinkát. — Akkor maga elégedett ember — mondta. — Az vagyok. Elégedett — Mohácsi Regős Ferenc grafikája bólintott komoly arccal a révész. — A családi áldáson kívül nekünk mindenünk megvan, ami kell. Gyerekünk sajnos, az nem lehetett. Se nekent. sem a feleségemnek. Nyúl Antal üvegesen mosolygott. — Ebben is összeillünk a feleségemmel, mint mind,en másban — tette hozzá. A fiú felállt. — Lefeküdnék én is. — Ahogy gondolja — vonta fel Nyúl Antal a vállát. Rafael a székre dobálta a ruháit, sötétben vetkőzött. Mielőtt ágyba bújt, kinézett az ablakon, de az udvari kilátást elállták az ablak elé magasan felrakott hasábfák. A lány beljebb húzódott, hogy helyet adjon. Oly közel volt a falhoz, hogy érezte a friss festés enyves szagát. Oldalt fordulva feküdtek, felhúzott térdekkel, csak így fértek el a keskeny ágyon. Rafaelt megijesztette a lány tüzelő teste. Arra gondolt: azóta már bizonyosan a keresésükre indultak, d.e tudta, hogy egyhamar nem fognak a nyomukra jutni. Félelem nélkül látta maga előtt az apját, ütésre emelt kezét, jajveszékelő anyját, és mindenkit, aki beavatkozott az életébe. A lány szomjas volt, de nem szólt — Majd kibírom — gondolta türelmesen, s nem tudta miért, váratlanul az edzés utáni zuhanyozások jutottak eszébe: a fiúk felkapaszkodtak a fürdő oldalára, a támasztórudakon egyensúlyozva bámultak befelé, amikor észrevette őket, jéghideggé változott a teste, lekapta a fürdősapkáját, és arcát a kezébe temetve sírni kezdett. — Ennek az időnek most már vége — nyugodott meg. Nyúl Antal megitta a maradék pálinkát, és a pádon végigdőlve, a nap dolgaitól fáradtan, a sorsa felett tűnődött. A felesége lekapcsolta odabent a szobában a tévét és kijött hozzá. — Baj lehet — szólalt meg halkan. — Miből? — Ezek menekülők — intett a fejével az oldalszoba felé. — Ugyan már! — tápász- kodott fel a révész. — Megnéztem a fiú igazolványát. Rendes lakása, meg állása van. Gépész a szakmája. — Az egyik fiú, a másik lány — bámult az asszony a sötét oldalszoba felé. — De hiszen, testvérek az ártatlanok! — Maga mindenkiben megbízik — fordult el csalódottan az asszony. Visszament a szobába, és hozzákezdett az ágyazáshoz. jszaKa nagy eső J^ volt, alaposan felka. ázott a part. A gazL_ daság autója a szokásosnál fél órával korábban érkezett. Hangos tülkölése felverte a táj korai csendjét. A révész álmából felriadva az ablakhoz ugrott. mint aki nem hisz a fülének. Kapkodva rángatta magára a nadrágot, miközben odaszólt a feleségének. — Ébreszd fel gyorsan őket! — Én nem — rázta a fejét az asszony. — Gyorsan már, nem hallód? A sofőr nem fog órákig várni! — Mondtam, hogy én nem. — Mi bajod van? — pillantott a révész ingerülten az asszonyra. — Ezek nem testvérek. Nyúl Antal keze megállta levegőben. — Honnan veszed, hogy nem azok? — Nézze meg a saját szemével ! Nyúl Antal értetlenül. bámult a feleségére. aztán mégis elindult az oldalszoba felé, óvatosan lenyomta a kilincset és benézett. A fiú és a lány kitakarózva, meztelenül aludt az ágyon, egymást szorosan átölelve, s ártatlanul, ahogy csak a biztonság és a szerelem állapotában alhat az ember.
