Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-06 / 104. szám

1980. május 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Tangó a discóban Táncklub Jászberényben A társastánc klub „beat-tangó” című koreográfiájának záróképe. Előtérben a Molnár testvérpár. ^Jf^^f^huMmhosszón Szolnok megyében Nem sokára befejeződik a rádió Szolnok megyei akció­sorozata, amelyből jó néhány adás a múlt hétre is jutott. Közte néhány kitűnő hangu­latú egyenes ’adás, s olyanok is amelyeknek „rendezvény­jellege” önmagában is töme­geket mozgósított. Lapunkban tudósításban számoltunk be a kunhegyes! művelődési házban rendezett nyilvános rádiófelvételről, az „Otthonunk e táj” című, a Szolnok megyei „élő” iroda­lom keresztmetszetét nyújtó irodalmi estről. Azóta el­hangzott az adás a rádióban — és legnagyobb örömünkre — á hangszórón keresztül is ugyanazon erényeit fedezhet­tük fel a műsornak, mint amelyeket annak idején a kunhegyesi színházteremben rendezett forró hangulatú előadáson. S a leglényege­sebb (elismerés érte a műsor készítőinek): van, vagy leg­alábbis kibontakozóban van. e tájnak irodalmi élete, ami­re figyelni kell, amire érde­mes is figyelni. A műsor fel­tehetőleg — sokak érdeklő­dését fölkeltette a szerzők — és műveik — iránt, akiknek alkotásait kulturáltan — s időnként nagy kedvvel, ér­zékletesen — interpretálták az „Otthonunk e táj” közre­működői. Az a tény, hogy a kunhe­gyes! színházterem zsúfolásig megtelt az irodalmi estre, önmagáért beszél, s ezúttal bizonyítja, hogy a rádiós he­teik programjai közül első­sorban az „itt és most” ese­ményeknek van a legnagyobb vonzerejük. Részt venni a műsorban, s újra átélni min­dent. amikor elhangzik a műsor: ez minden rádióhall­gató számára élmény. Az utóbbi idők egyik leg­jobban sikerült „Kettőtől ötig” kívánságműsora hang­zott el — Jászberényből, ugyancsak a megyei rádiós- hetek adásaként. A többlet, amit ez a műsor a korábbi­akhoz képest adott: egyfajta „városportré” bontakozott ki a kért és kapott műsorszá­mok közé iktatott riportok", beszélgetések, villáminterjúk nyomán. Másképp fogalmaz­va: érdeklődést keltett a mű­sor Jászberény (és a Jászság) iránt a máshol élőkben, és talán a város lakóiban is. En­nek a műsornak a példája is bizonyított: a legkönnyebb, legoldottabb műfajoknak is lehet (és kell) „politizálni” — ha a szerkesztés képes összefogni az adást, az „élő­ben” érkező anyaghalmaznak „fazont” és lendületet tud adni. A jászberényi kíván­ságműsor készítői a közel háromórás adásban ponto­san. jól látták el feladatukat és — amikor kellett — jó öt­letekre is futotta erejükből. Az utóbbi időkben élénken kavarog a vita; kell-e tudni is, avagy elég csak járni a táncot a discóhoz szokott nem­zedéknek? A vélemé­nyek megoszlanak; so­kak szerint a táncot s a hozzá kapcsolódó vi­selkedési normákat igen is tanítani kellene az ifjúságnak. Mások úgy vélik, eljárt az idő a tánciskolák, tanfolya­I mok fölött. Ma már a keringő, a csárdás, a rumba avagy a tangó irejétmúlt, mi több „ne­vetséges” és „hasznave­hetetlen”. Molnár Annának, a jász­berényi Munkás- és Ifjúsági Ház társastáncklub vezető­jének ez utóbbiról egészen más a véleménye. — A szép tánc nem csu­pán esztétikus, de a test- és mozgáskultúra fejlesztésé­ben is nagy jelentősége van. E mellett a táncklubok köz- művelődési szerepe sem el­hanyagolható — mondja. — Sajnálatos módon ezt igen kevesen ismerik fel. A mű­velődési intézmények mun­katársai is hajlamosak ar­ra, hogy a tánc fogalmát ki­zárólag a néptánccal azono­sítsák. Az utóbbi években egyre-másra alakultak a néptánccsoportok, társas­táncklub viszont a megyé­ben csupán egy, s az ország­ban sem több, mint harminc működik. — Mi lehet .ennek az oka? — Az érdeklődést min­denképpen befolyásolta a divat is. Az újfajta zene, új­fajta táncstílust követelt — mondja Molnár Anna. A hagyományos tánciskolák, a régi módszerekkel dolgozó táncpedagógusok nem min­den esetben követték ezt a változást. így a fiatalok óha­tatlanul is elfordultak, ki­alakítottak önmaguknak egy sajátos koreográfiát, amely többnyire így néz ki: görbe hát, rágógumi, semmibe meredő tekintet. — A táncklubok tudnak-e változtatni ezen a „stílu­son?” — Üj koreográfiát készí­tünk, amelyek a hagyomá­nyos táncelemekre épülnek, ugyanakkor alkalmazkodnak a modern zene és tánckul­túra követelményeihez. Eze­ket a táncokat gyakran mu­tatjuk be a művelődési há­zakban, discókban. A fiata­lok közül sokan, szívesen kapcsolódnának be a tánc­klub munkájába. Jászfelső- szentgyörgyön megalakult az „utánpótlás” csoportunk, a bátyám — egyben táncpart­nerem — tanítja a gyereke­ket. Üjabb klubok megala­kulását elsősorban a tánc­pedagógusok hiánya akadá­lyozza. A régi pedagógusok megöregedtek, az utánpótlás képzéséről pedig sokáig sen­ki sem gondoskodott. Tíz év szünet után az elmúlt évben indult társastáncklub-vezetői tanfolyam a Népművelési Intézetben, azt végzem én is. — Az említett gondok el­lenére is több, mint tíz éve működik a jászberényi tár­sastáncklub. Minek köszön­hető ez? — Néhány ügyszerető, lel­kes fiatal munkájának. Gyakorlatilag négy éve kép­zett táncpedagógus nélkül dolgozunk. Ennek ellenére rendszeresen részt veszünk a hazai táncversenyeken, pá­rosaink szép eredményeket értek el. Május 25-én a mi klubunk ad otthont az or­szágos „B latin”, „B stan­dard” és „D 2” osztályú tánc­versenynek. Jórészt megol­dódtak helyiség- és anyagi gondjaink is. A Hűtőgép­gyár Munkás- és Ifjúsági Háza lehetőségeihez mérten minden támogatást megad a munkához. Csupán az uta­zásokkal vannak gondjaink. Szívesen tartunk bárhol be­mutatót, ahová hívnak ben­nünket, de a kosztümök és egyéb felszerelések szállítá­sa vonaton kissé körülmé­nyes. Jó lenne, ha a jövő­ben valamilyen módon ezen változtatni lehetne. T. E. Bővül a szentendrei szabadtéri múzeum Röviden Nem a megyei rádióshetek programjában került sor a „Könyvpárbaj” VII. elődön­tőjére, de volt Szolnok me­gyei vonatkozása az adásnak. A kitűnően előkészített — és nem a lexikális tudást fir­tató — vetélkedőben ugyanis esy martfűi csapat verseny­zését is hallgathattuk — nagy élvezettel. —eszjc— Bz év „legszebb kottája” Az 1979-es év „legszebb kottája” Kurtág György „Játékok” című zongoraso­rozata lett. A Magyar Ze­neművészek Szövetsége ál­tal kiírt díjat hétfőn Láng István, a Magyar Zenemű­vészek Szövetségének főtit­kára adta át a kiadvány műszaki szerkesztőjének. Richter Andreának. A nyugat-dunántúli és a kisalföldi tájegység épüle­teit első ízben május 10—11- én láthatják a vendégek a szentendrei szabadtéri mú­zeumban. Megnézhetik a magyarfalvi lakóházban be­rendezett helyiségeket és a szilsárkányi kovácsműhelyt, ahol idős és ifjú Vitéz La­jos kovácsmesterek bemutat­ják a lópatkólást. s külön­féle használati eszközöket, szerszámokat is kovácsol­nak. A már sokak által ismert A Nemzetközi Levéltári Tanács irodája hétfőn befe­jezte Budapesten tartott ülését. A háromnapos ta­nácskozáson 13 ország kép­viselői összehangolták a szeptemberre tervezett IX. nemzetközi levéltári kong­resszus előkészítésének fel­íelső-Tisza-vidéki tájegység épületeiben is sok érdekes­séget kínálnak. A lóval haj­tott vámosoroszi szárazma­lomban búzát őrölnek, kö­lest hántolnak, az egykori kisparaszti telek udvari ke­mencéjében kenyeret és lángost sütnek. A múzeum látogatói ki is próbálhatják a hagyományos vajköpülést. Idei újdonság az is, hogy a nyáron három ízben hang­versenyt rendeznek a mú­zeumba telepített mándi re­formátus templomban. adatait. A titkárság meg- . fogalmazta a levéltár-fej­lesztési és a kiadványbizott­ság átszervezésének tervét, az' alapszabályzat módosítá­sára, a kutatási lehetőségek bővítésére vonatkozó javas­latokat, amelyeket majd a közgyűlés elé terjesztenek. Levéltári szakemberek nemzetközi tanácskozása Esküdtek kerestetnek A Tizenkét dühös ember a Szobaszínházban MOTTÓ: „Az ember oly sze­rencsés módon van megalkot­va, hogy az igazságnak sem­miféle pontos, a tévedésnek viszont annál több kitűnő for­rásával rendelkezik.” (Pascal! „Most az a feladatuk, hogy megkülönböztessék, mi a tény és mi a feltételezés.” (a bíró) Bűnüw történet. Ezt írta a Tizen­két dühös ember műfaji megjelöléséül a szerző. El is fogadhatnánk, hiszen mindvégig egy bűn­tettről, egy gyilkosságról van szó. De Reginaid Rose be­csap bennünket. Miféle bűnügyi történet ugyanis az, amiben semmi nem törté­nik? Miért izgulja végig a néző tizenkét ember szó- cséplését? Miért látunk tisz­tábban két óra elteltével, ha az út, amit végigjárunk egy­re áttekinthetetlenebb és ho­mályosabb? Fölöttébb ra- vaszkodó kérdéseim a nyil­vánvaló tényt szuggerálják a feltételezett olvasóba: nem bűnügyi történetet látunk. Mert igaz, hogy itt, az es­küdtszéken is valamiféle nyomozás folyik. De a né­zőnek nem az a fontos, mi történt, hanem az. hogy most mi történik. A színpa­don csak a „most” érvé­nyes. Ha valamit elmesél­nek — mint itt számtalan­szor a gyilkosságot —, azt is azért teszik, hogy a mesélőt jobban megismerjük. Ha va­laki. akkor egy sikerben gondolkodó amerikai dráma­író . jól tudja ezt. Itt min­denki egy tizenkilenc éves fiúról beszél, róla mégsem derül ki semmi. Annál több a tizenkét esküdtről. Első­sorban az. ami mindannyi- unkra jellemző lehet: elő­ítéleteink bástyái mögé búj­va könnyedén és magabizto­san ítélkezünk a világról. Kényelemből és önvédelem­ből nem vállaljuk a gon­dolkodás kínjait. Elhisszük és nem kicsikarjuk a bizo­nyosságokat. Kételyek és kérdések nélkül akarunk vá­laszokhoz juitni. Az a tizen­egy esküdt is így tesz, aki gondolkodás nélkül szavaz először a fiú bűnösségére. De van egy — a nyolcadik esküdt —, aki „beleköp a levesbe”. (Tizenegyen bűnös­nek találták. Úgy éreztem, nem tudom felemelni a ke­zem, és szó nélkül halálba küldeni.) Tulajdonképpen ő sem az ártatlanságra sza­vaz. Csak végig akarja jár­ni az uitat a kételytől az ítéletig. Lehet, hogy ez is ugyanoda vezet, ahol a töb­biek egyetlen perc után megállapodtak és kiderül, hogy a fiú valóban bűnös. De ezt a döntést már nem kényelmes feltételezések, ha­nem kételyekből kristályo- sult tények igazolnák. Nem ez történik. Pascal idézett gondolata támogatja a 8. esküdtet és tizenkét egyre dühösebb ember itöké- letes dramaturgiai szervezés­sel megállíthatatlanul ha­lad, a megnyugtató befejezés felé. Olyan az egész, mint egy szép álom. Amerikai álom. A magányos hős el­lenáll és megváltja a vilá­got. Egycsapásra jó lesz min­denki, győz az igazság. Mégis hiteles, amit lá­tunk. Ugyanis Rose-t és így a nézőit sem csak a végered­mény érdekli. A fiú sorsa iránt közömbösek vagyunk, hiszen tudjuk, hogy csak ürügy. Mellékes az esküdt­széki döntés csalóka beara- nyozása (aminek fényét amúgy is tompítja a rende­zés keserűbb zárszava), mert Rose úgy tesz eleget a fel- oldozás illúziójáért áhítozó néző igényeinek, hogy fo­lyamatosan lerombolja azo­kat. Illúziónkat az igazság tisztaságáról, döntéseink csaihatatlanságáról. Félre­értjük tehát az írót. különö­sen pedig ezt a kemény és szikár szolnoki előadást, ha csak a felszíni happy-end leié gyűrűző hullámait lát­juk. Van egy ellenkező irá­nyú mozgás is. Béke és nyu­galom honol, amikor az es­küdtszék belép. Csevegnek, Várakoznak, újságot olvas­nak. A levegőben szinte ki­tapintható a derűs ideigle­nesség. a könnyű és gyors ügy ígérete. De valaki meg­kaparja az egyetértés hamis mázát, és kiderül, hogy a halálos ítéletet nem a té­nyek, hanem előítéletekből kinövő feltételezések támo­gatják. A különleges helyzet által összetartott csoport egyéneire hullik. Sorra meg­törnek, „Ártatlan” szavaza­taikkal megvall ják saját gyengeségüket Ez a kétirányú mozgás az írót foglalkoztató két kérdés­re keresi a választ: Megra­gadható-e az igazság? Mi­lyen az ember, milyenek va­gyunk? Rose mindezt krimi­be csomagolja, és ezzel el­adhatóvá teszi az „árut”. Nem az esztétizáló fanyalgás mondatja velem a rosszízű­nek tűnő szavakat író és közönség alkujáról. Ez egy jó üzlet, sikeres adás-vétel, ahol mi is jól járunk. Az Iménti kérdések meglehető­sen elvont, mondhatni filo­zófiai. pszichológiai problé­mák. Ezekről beszél, vitat­kozik, kiabál megállás nél­kül tizenkét ember. De nem filozófus sem, Rose, sem a néző. Értelmetlen lenne ob- jeklívnek mutatkozó tudó­sokat „színpadira” állítani, bármilyen okosakat monda­nának is. Az említett adás­vétel tehát a művészet sa­játosságaiból fakad: érzék­letessé, átélhetővé teszi a gondolkodás elvont szféráit. A száraz és unalmas gondo­lat pergő és izgalmas tény- nyé alakul. Fogadjuk el te­hát az író és a néző egyez­ségéből születő kompromisz- szumot. Mert ez maga a színház. El kell azonban ismerni, hogy mindez veszteségekkel is járhat. Rose-nál például sokszor az izgalom és az érdekesség helyettesíti a gondolati mélységet. A nyo­mozás felgyorsítása pedig a szereplők alig észrevehető sematizálásához is vezetett. De a fiatal szegedi ven­dégrendező Árkosi Árpád ru­tinos profi módon tapint a darab erős és gyenge pont­jaira. A szerző hullámain evezve a vaslogikával felépí­tett dramaturgiára bízza ma­gát. De az amerikai mester­embert kiegészíti a művész, a képletekig leegyszerűsített valóság réseit mértékkel ada­golt ötletekkel és nagyszerű színészvezetéssel tudja be­tömni. Nem engedi, hogy az aprólékos, pepecselő nyomo­zás pillanatnyi érdekességei kioltsák az alapkérdések ere­jét. Ezért kellett az imént idézőjelbe tenni a színpad szót, hiszen ebben a terem­ben össze vagyunk zárva az esküdtszékkel, bármelyikün- ■ két az asztalhoz penderíthe­ti a véletlen, hogy esküdt­ként ítélkezzen másokról. Nézőként ülünk be, azaz szemlélődni akarunk, mint akinek semmihez semmi kö­ze. Nem sokáig. Csak mi vagyunk, az „igazi” esküd­tek még sehol, amikor a bí­ró nekünk szegezi a kérdést: — Egy másik élete fölött önök ítélkeznek. Kérem, döntsenek . lelkiismeretesen, megfontoltan, mindent mér­legelve ... Hatalmas felelős­séggel kell szembenézniük. Csak akkor lélegzünk föl, amikor tapsunkkal megkö­szönjük esküdt-társainknak, hogy erre az időre átvállal­ták lelkiismeretünk terheit. Megkönnyebbülünk és kibo­torkálunk a sötét teremből. És ekkor még a kezünkbe nyomnak egy cédulát, amin újra ott a kérdés: bűnös, vagy ártatlan? Tovább már a rendező sem kísérhet. Raj­tunk áll, hol szabad,ülünk a felelősségtől. Talán a ru­határnál, vagy az utcára ki­lépve, talán másnap.. két órára ránkzárják az ajtót, nincs menekvés. .Árkosi az egyetlen lehetséges játékte­ret rendezi be. Egymáshoz préselve ülünk körben a te­remben, középen az esküdt­széki asztal. Közöttünk jár- nak-kelnek, gondolkodnak, üvöltöznek, dulakodnak az esküdtek. A darabból követ­kező, magától értetődő el­rendezés ez. mégis a legkoc­kázatosabb megoldás. Itt nem lehet hibázni, a legap­róbb rossz mozdulat is fel­tűnik, a legkisebb baki, halk hangsúlyvesztés is fületsértő erővel, szól. A színház ..férfi­karának” erejét és igényes­ségét bizonyítja, hogy egyet­len hamis hang nélkül, nagyszerű összhangban szó­lal meg az előadás. Még a legkevésbé megírt szerepek­ből is sikerül mindent ki­csiholni. (Gondolok itt az Elnök — Pusztay Péter, a 2. sz. Esküdt — Basilides Barna és a 6. sz. Esküdt — Györgyfalvay Péter alakjá­ra.) A típusokból emberek lesznek és ehhez döntő fon­tosságú a színészválasztás, önmagukból és gazdag szí­nészi kelléktárunkból mind­annyian teljés embert tud­nak felépíteni. Nem a szö­veg ad erre lehetőséget, ha­nem az intenzív jelenlét. főszerep. Nem -az epizódsze­replőket hamis vigasszal el­intéző kegyes vállveregetés mondatja ezt, hanem a tény: itt szövegtől függetle­nül mindig mindenki jelen van. nincsen üresjárat, nem lehet a színfalak mögött pi­henni. leereszteni. Nem le­het csak a szövegre figyel­ve le-lelépni a színpadiról. Mindezt úgy. hogy a darab eredeti hangsúlyai ne vál­tozzanak meg . Irányítani kell a néző figyelmét. Éhhez Árkosi remekül koreografál- ja a mozgásokat, ritmust, lüktetést, életet ad a játék­nak. Tökéletes az összjáték, a szegedi rendező „szolnoki” előadást produkált. A színé­szi munka pedig még szol­noki mércével mérve is szo­katlanul magas színyonalú. Ezért merek élni a sablon­fogalmazással: „külön tanul­mányt érdemelne”. Pontos és mértéktartó já­tékkal jó teljesítményt nyújt Berta András, Katona János és Pogány György. Remekül hozza magát és ezzel nagy­szerű évadot zár Czibulás Péter és Hollósi Frigyes. Kellemes meglepetés Takács Gyula okosan buta és kor­látolt 12. Esküdtje. Ő az, aki soha semmit nem ért, min­dig rosszkor szól, jópofásko- dik és mellétréfál. Végtele­nül jelentéktelen, mégis fé­lelmetes, mert bármikor, bár­mire felhasználható. A má­sik meglepetés Somody Kál­mán. A külvárosi proli in­dulata. gyűlölete és félelme feszül benne. Nagy erőfeszí­tésekkel takargatott sebeit tépik fel a többiek, ő pe­dig robbanásra készen re­meg, szenved kényszerű hall­gatásba zárva önmagát. Az a bizonyos 8. Esküdt Ivánka Csaba. Ez nagyon jó, mert végre kiléphet a „ínu­táló naiva” rövidnadrágjá­ból. És jó azért, mert egyé­nisége sajátos színt kölcsö­nöz az előadásnak. Nem a Hőst, az elszánt és kemény amerikai szépfiút látjuk. (Ha még emlékszünk, Lumet híres filmfeldolgozásában Henry Fonda kapta ezt a szerepet.) Ez az esküdt fél­szeg, kételkedő és bizonyta­lan, nem rámenős, de bölcs és következetes. Szolnokon mégsem teljes a győzelme. Itt keserűbb a befejezés, mint amit az ame­rikai kommersz elbír. Szerte­foszlik Rose és a néző ál­ma. Az áldozatot a magára maradt, összetört harmadik Esküdt hozza, nem adja meg magát, marad a „Bűnös” szavazatnál. Pákozdy János érdeme, hogy meg tudja menteni a rendező igazsá­gát, vagyis a szerep nem vá­lik a bűn és kegyetlenség il­lusztrációjával. Durvaságból összetákolt méltósága mö­gött mindig ott látjuk a se­beit nyalogató embert. Ta­gadásával végérvényes a ve­resége, mert Pákozdy nem­csak sértett makacsságot, d,e emberi tragédiát is érzékel­tetni tud. A fiút tehát nem mentik" fel. csak elhalasztják a dön­tést. Az esküdtszék felosz­lik. Újabb tizenkét esküdt kerestetik. Ha szerencsénk van, lesz köztük egy nyolca­dik. Bérezés László Mindenesetre A tizenkét

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom