Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-05 / 103. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. május 5. Marianna meséi Kivezették az útra Hazánkban jelenleg tizenhétezer vak embert tartanak nyilván, közülük hétszázhu- szonheten megyénkben élnek. ök azok, akik már nem látják a napfelkeltét, a színek világát, az egykori kedves, ismerős arcokat. És mégsem szeretik, ha szánják őketSzánalom nélkül A nyolcvanéves karcagi Csűre 11a József erről így beszél: — Egyetlen sorstársamat sem hatja meg, ha ezt hallja: szegény vak ember, de szerencsétlen. Miért? Az nem szerencsétlen, aki elveszíti a gyerekét, megbénul, levágják a kezét, a lábát? Mindenkinek megvan a maga öröme, baja, akár öreg, akár fiatal. Nem szánakozni kell rajtunk, hanem tudomásul venni; mi ilyenek vagyunk. Másképp tájékozódunk a környezetünkről, mint a látók, de érzékelünk, észlelünk, tudomásul veszünk mindent. Mert élni akarunk mi is, akár a többi ember. Visszatértek a lányai Minden világtalan élete, sorsának alakulása dráma. Az emberi küzdelem, az akarat, a törekvés drámája. Legjobban talán annak a Szolnok-kömyéki asszonynak az élete bizonyítja ezt, aki munka közben a szemébe hulló mésztől vakult meg. A két, apró kislány édesanyja egyszerre terhessé vált a férjének. Kivezette az utcára hívesét, és ott hagyta az úton, hátha egy íi gyeimet ten gépkocsivezető vagy motoros „megoldja” a helyzetet. Csak a véletlenen múlott, hogy a világtalan nőnek nem történt baja, hazakísérték, és az asszony azután a szüleinél húzta meg magát- A lányokat a férje nevelte tovább, ő pedig türelmesen várt- Rohantak az évek. és a hajdani apróságok nagylánnyá serdültek. Egy ízben kopogtattak az asszonynál, visszatértek hozzá. Azóta férjhez mentek, gyermekük is született, és a világtalan édesanya ott él velük, ápolja, neveli az unokákat. Régi bölcsesség: olykor az élet szolgáltatja a legnagyobb tragédiát, de a legnagyobb igazságot is. A világtalanul született csecsemők száma — hála a terhesgondozásnak, a családok életkörülményeiben, a lakáshelyzetében bekövetkezett javulásnak — ma már elenyésző. Ráadásul az oktatási, nevelési intézményekre is kiterjedő rendszeres gyermekorvosi, majd szemészeti ellenőrzés az erősen csökkent Iátóképességűeket időről-időre kiszűri a gyermekek közül. Ha az idejében kapott szemüveg, a sokdi- optriás lencse sem segít, a fővárosba, speciális intézetbe kerülnek a kispáciensek, ahol nemcsak az általános iskolai anyagot sajátíthatják el. hanem megfelelő tanulmányi színvonal és igyekezet esetén középiskolai, sőt felsőfokú végzettséget bizonyító oklevelet is szerezhetnek. Egy kenderesi fiú például idén érettségizik a fővárosi I. István Gimnáziumban, és jogi egyetemre készül. Aki viszont közülük nem akar továbbtanulni, különféle szakmák: kefe- és seprűkötés, kosár- és kerti bútorfonás között válogathat. Így hasznosan, munkával telnek el a vak fiatalok napjai, és csökken bennük a teljes kiszolgáltatottság örökösen valakire való utaltság érzéseA megyénkben teljesen más a helyzet, mivel az itt élő, vak emberek túlnyomó többsége hetven év körüli, vagy még idősebb- Hétszáz- egynéhányuk 'közül mindösz- sze száztizenheten dolgoznak, általában vállalati, ützemi telefonközpontokban. Mivel ezek az öreg emberek fokozatosan veszítették el a látásukat, nem készítették fel őket a vakság elviselésére, azaz nem tanították meg őket olyan kézügyességet igénylő szakmákra, amelyeket világtalanul is lehet végezni. ök a nyugdíjukon kívül havi 520 forint állami támogatást, váksági segélyt kapnak. Aki nyugdíjjal egyáltalán nem rendelkezik, annak a járadéka havi 1180 forint. Sorsuk városokban, nagyobb településeken elviselhetőbb, mert — különösen, ha többen is élnek ott — helyi megbízottak van, aki részükre kirándulásokat, műsoros esteket, énekkarokat, találkozókat szervez. A látók felelőssége Falvakban, kisközségekben azonban jóval szervezetlenebb ez a munka. A Vakok és Csökkentlátók Szövetsége, területi csoportjának illetékesei évente képtelenek valamennyi, a megyében élő világtalan embert végiglátogatni. A községi tanácsok, esetenként még nagyobb települések megbízottjai is, általában nem sok gondot fordítanak az idős, vak férfiak, nők istápolására. Pedig ezek az emberek — még ha a családon belül szeretettel, gyöngédséggel is veszik körül őket — igényelnék a volt munkahely , a külvilág törődését. A hozzájuk vezető utat a legkisebb településtől a legnagyobbig mindig a látóknak kell megtenniük. D. Szabó Miklós Kallódó könyvek nyomában Azok után, amiket a minap hallottam a rádió reggeli híradásának végén a Mar- git-szigeti őzeket halálra hajszolókról, meg az aranyhalak medencéjébe harcsát csempészőkről, a facsemetéket tördelőkről, bokrokat tö- vesitől kitépőkről — a mi könyvtári könyveket, folyóiratokat megcsonkító könyv- rongálóink legfeljebb szép- lelkű. jámbor esztétáiknak minősülhetnek. Pedig ha összeadnánk azokat az önmagukbain látszólag apró, de könyvtárunk két és negyedszázezres állományát tekintve mégis szép summára rúgó kártételeket, amelyeket csak súlyosbítanak a könyvek elvesztéséből származó károk, bizony ezek sem foglalnának dicstelen helyet a gonoszságból!, felelőtlenségből, hanyagságból okozott népgazdasági károk sorában. Éppen ezért, mielőtt kézlegyintéssel elintézném a mi — egyenként csak 50—400 forintos kárt okozó — könyv- rongálóinkat, „soha vissza nem adom”-ra könyvet kölcsönzőinket, egy pillanatra meg kell állnom. A rádióban is szóvá tett gonoszkodók legtöbbje — gondolom én — aligha nevezhető könyvbarátnak. Nyilván nem áll garmadában a könyv a szobájukban. s nem életszükségletük az olvasás. Azok viszont, akikkel nekünk gondunk van, mégiscsak olvasó, könyvforgató emberek, akik töbfoé-kevésbé tisztában vannak a könyvek értékével, s többségüknek arról sem kellene szemináriumot tartani, hogy mit jelent a köztulajdon. Anélkül1, hogy az előbbiek egyetlen pillanatra is fel- menthetők lennének, éppen tudatosságuk miatt elmarasztalhatok az utóbbiak is. még akkor is. ha legtöbben közülük ..csupán” az egyéni érdeket helyezik a közérdek elé. vagy még egyszerűbben hadilábon állnak az állampolgári fegyelemmel. Mert miről is van szó? Megtetszik egv kép valamelyik képző- művészeti albumban vagy éppen egy nálunk nehezen beszerezhető külföldi folyóiratban. esetleg sürgősen szükség van egy cikkre. Nosza. tépjük ki. vágjuk ki! Kevésbé érdekes, hogy ugyanaz a kép mást is érdekelhetne, a cikket más is szeretné el-' olvasni. Ebből a szemléletből fakad azok magatartása is. akik egy-egy nehezen beszerezhető vagy a könyvárusi forgalomban megvásárolha- tatlan szakkönyvet, jegyzetet — mert nekik szükségük van rá — kikölcsönöznek, majd többszöri felszólítás után végül közük, hogy a könyv elveszett. Aki nem hiszi, járjon utána! Igaz, a könyv árát meg kell téríteniük, de ez nem segít azokon, akik ugyanazt a művet szerették volna tanulmányozni. Arról már kár is szót ejteni. milyen mérhetetlen adminisztrációs többletmunkát okoz a havonta több száz felszólító levél megírása, postázása a jobb sorsra érdemes könyvtári dolgozóknak. a posta alkalmazottainak. az ügy további intézése a népességnyilvántantónak. a közjegyzőnek, a végrehajtónak, a vállalatok munkaügyi osztályainak, intézmények gazdasági részlegeinek. Az első és második felszólítót ugyanis követi az ajánlott formában kifutó harmadaik, majd a letiltás, végrehajtás, ismeretlen helyre távozottak esetében az országos keresés és így tovább. A könyvtár sokrétű szolgáltatásai jószerével ingyenesek, hiszen az 1 illetve. 3 forintos évi tagdíj valóban csak eszmeinek tekinthető. Ugyanakkor a fenntartó tanács milüókat fordít az üzemeltetésre. s csupán a könyvekre, folyóiratok beszerzésére fordított összeg évente hétnyolcszáz ezer forintot jelent. Erre is gondolnunk kell, amikor talán bosszankodunk, vagy éppen megsértődünk egy-egy könyvtári felszólítás olvastán. Meg persze arra is, hogy a könyv része, olykor pótolhatatlan eleme a nemzeti vagyonnak. Szurmay Ernő A múltkor együtt utaztam Mariannával. Az autóbuszon. Amikor Berekfürdőn leszálltunk. kézenfogva mentünk a házukig. Közben elmondta, hogy éppen Karcagról jön, zeneiskolából. A kapujukban érzékeny búcsút vettünk. — Mi a programod hétfőn? — Tanulok. Más nincs. — Kedden? — Énekkar, sakk-szakkör a doktor bácsival, tanulni a másnapi zeneiskolához. Meg az iskola. — Szerdán? •— Zeneiskola és tanulás. — Csütörtök? — Sakk és zenetanulás. — Péntek? — Zeneiskola. Lenne énekkar is, de én ilyenkor nem megyek. — Szombat? — Vagy gyakorolok vagy nem, vagy tanulok vagy nem, vagy rosszalkodók vagy nem. • Egy másik alkalommal Marianna a buszmegállóban állt. Egyedül- Kunmadarasra készült, savanyúkáposztáért. Elámultam ekkora önállóságon: Marianna ugyanis második osztályos kislány. Az általánosban. — Mit mondott a tanár bácsi, hogyan kell fújni a fuvolát? — Mintha pofont várnék, úgy félre kell tartani a fejem. — Megmutatnád? . — Meg. Fellapozza a kottát, felhangzik a „Gólya, gólya, gilice.. — Most furulyával. — Jó. Fejből elfújja ugyanazt a dalt. — Most valami mást! Marianna lapozza a kottát, „Ez nem érdekes, a franc egye meg”, dünnyög, „Na, ez jó lesz”, állapodik meg végre és már fújja is. Én közben a zene utáni érdeklődés gyökereit firtatom, Marianna édesapját. Szabó Balázst faggatom. — Amikor még pólyásvolt Marianna, és sírt, mit csináltam? Elővettem a hegedűt, játszottam. Elhallgatott. Nem akart enni? Hegedültem, evett. Közben öreg, kurblis lemezjátszót tesz az asztalra, régi-régi lemezek hozzák egy félévszázaddal ezelőtti világ hangulatát, még a legelső magyar lemezmárka is előkerül. Aztán Szabó Balázs tovább mesél Mariannáról. — Egyszer névnapom volt, vagy valami ilyesmi. Marianna kicsi volt még. Elővettem a citerát, játszottam. Másnap mondja a gyerek, hadd citerázzon. Hát, elsőre eljátszotta azt a dalt. — Szoktál segíteni anyukádnak? — Szoktam. — Mit? — Az is segítség, hogy összeszedem Gabika játékait (ő a kistestvérem), amikor anyukám fürdetni viszi. És előkészítem a fürdőlepedőjét. Amikor anyukám elmegy a boltba, vigyázok Gabikára. A vendégek után is el szoktam pakolni. Ugye, anyuka? — Igen — mondja Szabó Balázsné. — Ma is sokat segítettél. — Még mit szoktam segíteni? — Szoktál törölgetni? — Igen. — Kimész a kútra? — Igen. — Tudsz hozni a boltból kenyeret és tejet? — Igen. — Marianna! Mondjál valamit apukádról! — Mit? — Hol dolgozik? — Itt Berekfürdőn. Az üveggyárban. Francia géppel. Munkás. („Ez egy modern, új gép — mondja Szabó Balázs. „Most háztartási edények fedelét készítjük, ebből a régi gépen nyolcszáz darabot tudtunk megcsinálni egy műszakiban. A francia géppel 3 ezret. Hajtani kell, elfá- rasztja az embert.”) — Láttad már apukád munkahelyét, Marianna? — Láttam. Az iskolával voltunk. — Milyen volt? — Hú, a francia gép az úgy zajongott! És volt ott egy néni, amikor nem sikerült az edény, akkor elhúzta a száját. így ni. („Karcag határában nőttem fel. Tanyán” — meséli Szabó Balázs.) — És anyukád ? — ö is az üveggyárban dolgozik. Meós. Csak most gyesen van Gabikával. („Kunmadarasi vagyok, Karcagon jártam iskolába” — mondja Szabó Balázsné.) Marianna okleveleket hoz, melyekből kiderül, hogy Szabó Balázs kiváló dolgozó, rádióamatőr, kitüntették társadalmi munkájáért, hogy felesége képesítést szerzett a jogsegélyszolgálatra, hogy mindketten elvégezték a gimnáziumot levelezőn, és így tovább ... — Marianna, szoktál énekelni? — Szoktam. Szabó Baláksné hozzáfűzi. — Marianna mindig énekel. Mindenféle meséket kitalál, de olyanokat ám, hogy azokat nem lehetne utánamondani. Ezeket aztán elmondja, elénekli, ha nincs senki, akkor csak úgy magának. —• Szoktál mesét olvasni? — kérdezem a kislányt. — Szoktam. Elővesz egy könyvet. — Évzárón kaptam ezt a könyvet, egy csütörtöki napon. Anyukám a gangon su- bázott, én ott ültem és már szombatra ki is olvastam. — Elolvasnál egy saját mesédet ? — Egyet leírtam. — Nekem adnád ? — Igen. Gondosan ráírja a kockás papírlap elejére: „Ajándék Lajos bácsinak”. Ez az ajándék pedig így szól: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó. Abban lakott egy gazdaasszony. Hát a gazdaasszonynak volt egy szép karcsú, de dolgos leánya. Ez a házikó egy faluban volt a gazdaasszonnyal együtt meg a leányával. Meg abban a faluban lakott a bíró a fiával. A leány, amikor kiment a csibéknek adni egy kis darát reggelire, a bíró fia is kint volt. És megtetszett neki a leány. Egyszer lefeküdt a bíró, el is aludt egy-kettőre. A fia is lefeküdt, ő is elaludt mindjárt. De a fiú a leánynyal aludt. Azt álmodta, hogy összeházasodtak és született gyermekük. A gyermekkel elmentek vadászni. Fogtak nyulakat. hazavitték, megsütötték, jó pecsenye lett belőlük. Ekkor kireggele- dett. Felkelt, felöltözött, de még mindig a leányt látta, ha lehunyta a szemét. Nem sokat teketóriázott, kaptafogta magát és elindult, hogy elkérje a leány kezét. De az ajtóban sarkomfordult, és azt gondolta: lehet, hogy a leány nem akarja a kezét adni. Aztán csak elment, koppantott az ajtón. És bement.” — Marianna, mi leszel, ha nagy leszel? — Nem tudom. Kertészt gondoltam. — Miért? — Szeretem a. virágokat. — Szeretnél emeletes házban lakni ? — Nem. — Miért? — Mert itt van saját kertem. — Te műveled? — Igen. Ültethetek bele virágot. Kérdezte anyu, hogy mit akarok. — És mit akarsz? — Attól függ, milyen magunk lesz. De szegfűmagot szeretnék. Meg amit a temetőbe szoktunk vinni, azt a kerek virágot. De azt mondta apukám, hogy már elkéstem a vetéssel. Lehet, hogy nem lesz belőle semmi. — Gondoltál már rá, hogy milyen lesz Berekfürdő, amikor te már nagy leszel? — Igen. Szerintem emeletes iskola lesz itt is, mint Madarason. Hát 2000-ben már biztosan lesz! Meg a fürdő is tovább épül. Meg más is. — Szoktál gondolkodni a jövőn ? — Szoktam. Esténként, amikor lefekszem elgondolom, hogy .mi lesz, ha kisgyerekem lesz? Majd elmesélem neki, mi volt, mikor én is- kicsi voltam. — Mi volt? Mit mesélsz el? — Hát ezt! Ezt az egészet' ... Körmendi Lajos t Lámpástalan homlokok Nem lehet elég korán kezdeni, avagy ejtőernyős utánpótlás Szolnokon
