Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
r 8 SZOLNOK MEGYÉI NÉPLAP 1980. május 25. 75 éve született a Csendes Don írója Hetvenöt éve született a doni Vjosensz- kaja melletti Kruzsilino majorban századunk egyik legtermékenyebb és legelismertebb prózaírója,- Mihail Alekszandrovi.es Solohov. Apja kozákföldre került orosz volt, sokféle kézműves-mesterséget űző ember, aki noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mindvégig „muzsik'-nak, idegennek számított. Solohov gyermekéveiről általában keveset írnak, de hogy milyen élete lehetett 15 éves koráig, mikor a forradalom szolgálatába szegődött, nem nehéz elképzelnie annak, aki ismeri regényeit, elbeszéléseit. A kozákság több százados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabadságvágyó ősök. A három ország határán fekvő, kieső vidéken meggyökersedve fél-katona, fél-paraszti életmódjukban sikeresen védelmezték függetlenségüket akár a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmasságokkal szemben. Támogatták az orosz parasztfelkeléseket, félelmes hírüket kitűnő lovas voltuknak, nagy kardforgató bátorságuknak köszönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyekezett a maga javára fordítani ezt a rettenhetetlen, a pusztai nomádok harci erényeit őrző népcsoportot. Földet, kiváltságokat kaptak a cári gárdába, testőrségbe sorozták be őket. Igaz, saját költségen kellett kiállniuk; mint nemeseknek, és ez lokvaskatonáknál nem kis nehézség volt, mégis minden kozák büszke volt sajátos szerepére. A rendszeres táborozások, hadgyakorlatok hozzá tartoztak a férfiak életéhez, és minden házban ott lógott a szegen a mundér, az ünneplőviselet és ott függött a kard. Nagyobb tekintélyt alig valami kölcsönzött, a kozáknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. Ebben az ellentmondásos világban — mely az orosz falu szegénységét, elmaradottságát ötvözte a mérhetetlen kozák büszkeséggel és becsvággyal — érték a gyermek Solohovot az egész életére és munkásságára kiható élmények. Ebben a könyezetben élte meg az I. világháború okozta szenvedéseket, a forradalom véres viharait. Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak színhelyei a kozák vidékek voltak. Jelentős részük harcolt a fehérek oldalán, de nem egy igazi, forradalmi hős is termett közöttük. Nem a politikai nézetek, sokszor családi, személyes indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. „Nem eke hasgatta. szántotta a mi dicsőséges földünket... Dicsőséges földünket lovak patája hasgatta, szántotta. A mi dicsőséges földünk kozák fejekkel van bevetve .. ." mondja a Csendes Don mottójául szolgáló régi kozák ének. Ha így volt ez mindig, százszor inkább így volt a polgárháború éveiben. Mihail Solohov gyermekfővel állt a forradalom szolgálatában. Tanít, terménybegyűjtő hivatalban dolgozik — akkoriban ezek a hivatalnokok is lóháton jártak —, nemegyszer csodával határos módon szabadul meg a halálból. Tizenhét éves kőtára ráébred írói hivatására. 1922-ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar siker kíséri. 1926-bart- megjelenik első novellúskötete, a Doni elbeszélések. Ekkor visszatér Vjosenszkajába, falujába és — már hivatásos íróként — hozzáfog élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszonegy éves ekkor. Az első kötet 1928-ban, a második 1929-ben, a harmadik pedig 1932-ben lát napvilágot. Sok vitát váltanak ki a szovjet irodalmi életben. Nemegyszer szemére vetik az írónak, hogy főhőse. Grigorij Meljehov nem forradalmár, öntudatlanul sodródik a történelem véres hullámain. De Solohov tudta, hogy legtöbb kötelessége a valósághoz hű maradni, és végül műve őt igazolta. 1940- ben. hosszabb szünet után jelent meg a negyedik, befejező kötet. Közben, 1932-ben kiadta a Feltört ugar első kötetét is az író. Énnek tárgya a fiatal Szovjetunió első évtizedeinek legnagyobb és legdrámaibb változása, a mezőgazdaság 1930-ban kezdődött kollektivizálása. Ugyanazok az ellentétek keltek ekkor életre, melyek az orosz paraszti világot és ezenbelül a kozák vidékek .életét is uralták a polgár- háború alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól most ismét szenvedélyesen lángolt föl a parázs. Véres és kegyetlenül igaz történet a Feltört ugaré is. A második világháború gyilkos eseményeiről szól az előbb 1943,—44-ben, majd új átdolgozásban 1969-ben megjelent mű: Á hazáért harcoltak. Legismertebb írása, az Emberi sors című kisregénye (1956—57) — melyből nagysikerű film is őszült —. szintén a háború éveiben játszódik. 1960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kötete, melyet még ugyanebben az évben Lenin-díjjal jutalmaztak. Hatvanadik születésnapján pedig, 1965-ben egész munkássíága előtt az .irodalmi Nóbel-díj odaítélésével tiszteleg a művelt világ. Mezey Katalin Mihail Solohov: A próba Fordította: Bratka László — Ha jól emlékszem. Tyutyikov elvtárs, maga régebben párttag volt — mondta a járási komszomol- bizottság titkára a vele szemben ülő, zsírba süppedt szemű, önelégült férfnak. akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul fészkelőd- ni kezdett a kopott karton huzatú széken, és zavartan motyogott: — 1-igen... tudja..., én. ő-ő-őőő, kereskedelemmel foglalkozgattam, aztán engem, egyszóval, a saját kérésemre kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állomásra utazni a falu pártsejtjének titkára, Pokuszajev elvtárs. A mező- gazdasági kiállításra irányították. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot,, a következőre: kettesben, egy fogaton mennek az állomásra; maga tettesse, hogy igazi nepman (ehhez a szerephez egyébként teljesen illik a külseje) és finoman puhatolja ki, hogyan gondolkozik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a' véleménye a komszomolról, mennyire mély a kommunista meggyőződése... Próbálja rávenni, hogy színt valljon, aztán írjon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, afféle kis politikai vizsga. — Mondta Tyutyikov, és hájas tarkóját megbiccentve elmosolyodott. — És írjon, hogy szerencsésen megérkeztek-e! — kiáltott utána a tornácról a titkár, miután kikísérte. Esteledik, országút, sár... Pokuszajev, hosszú lábait szétvetve, hátával a baknak dőlve a kocsin bóbiskolt; szeplős arcán átsuhantak az utolsó, kósza árnyékok, a szekér kitartóan nyikorgott. Tyutyikov sokáig nézegette szomszédját, aztán kis bőröndjéből kolbászt, kenyerek uborkát vett elő, és harsány csámcsogással enni kezdett. Pokuszajev felébred, féloldalasán előrefordult, töprengve nézegetni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát, és rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kérdezte teli szájjal Tyutyikov, és egy nagyot nyelt. — Igen. — Hm. marhaság. Az embernek nincs mit enni, ezek meg kiállítást... — A kiállítás nagy haszonnal jár a parasztság számára — válaszolta kelletlenül Pokuszajev. — Micsoda marhaság. Pokuszajev nem válaszolt. csak a lába rándult meg. — Olyasmit csinálnak, ami fölösleges. Nézzük csak mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártasd a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem hagyod abba! — Ha én lennék hatalom, megtanítanám őket kesztyűbe dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz komszomolistákat. Micsoda istentelen csirkefogók. Feltűntek az állomás távoli, hunyorgó fényei. Tyutyikov, aki úgy teleette magát, hogy levegőt is alig kapott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomolis- tákat”. — Vagy például a fejükbe vették, hogy légiflottát építenek! Agyon kellene verni a taknyosait, ahol csak vannak. — Lihegte végképp kifulladva Tyutyikov. és csíp- tetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszajevet, — Legelőször persze a fejeseket,.. De nem adatott meg neki, hogy befejezze elmefuttatását. Pokuszajev fölállt a bakon, beesett hasával esetlenül rádőlt önelégült utitársa zsíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe ' görbéd t emberi test nehézkes toccsanással fordult le a sárba. A ló megállt. Tyutyikov. aki már rájött, hogy ennek fele sem tréfa, megpróbált fölállni, de a neki- szilajult titkár, nagy szuszo- gás közepette, lábát szélesen megvetve, a hátára fordította. Az ember-kupac alól lihe- gés, nyögés hallattszott. — A komszo... a titkár kért meg... viccből — lihegte az egyik ember — vad rikoltás a válasz, meg valami olyan hang, amilyent a rugdosott zaboszsák ad. „A fiú. minden kétséget kizáróan megbízható — írta az állomásról Tyutyikov. — de... és egy pillantást vetett csupa sár bundájára, megtapogatta kibicsaklott térdét, és feldagadt ajkával hang nélkül suttogott valamit — de... Szomrúan nézegette a kivert üvegü evikkerét, a ceruzájával megkékült orr- nyergét. simogatta, lemondóan legyintett, majd folytatta a levelet: „... de ennek ellenére megérkeztem az állomásra.” Hriszto Fotev: Elégia Most pedig elfeledlek — és mindörökre. Mindörökre megmentelek magamnak. Magamba mentelek így ... Nem az emléknek. Nem a szánalmas, szomorú, eldeformálódott emléknek — amellyel bosszút esküszünk, megbocsátunk, megváltoztatunk, s elveszítünk'... Örömmel feledlek el. Légy az emlékezetem fölött, mint ott, a meztelen fák idején, oltalma alatt az esőknek ... Emlékszem rád [a fellegekből. Légy a levegőnél is erősebb. Lerombolhatatlan. sugárzóan gyönyörű. Sehonnan se jöjj — sehova se vezess engem .. . Légy hatalmasabb mindig tőlem — a bánatomtól — és [kínomtól. Légy örök — és könyörtelen. Akkor szemeddel — esős kezeddel — és akkori záporos kezeddel. Lábaddal, mely hajlékonyabb a dagálynál. Emlékezetem fölött légy mindig. Hétköznapi halálom fölött... Te lerombolhatatlan, sugárzóan gyönyörű. Kezeddel, lábaddal, szemeddel. És vállaiddal — emlékezőn a néhai szárnyakért... A verseket fordította: Utassy József Marin Georgiev: Még egy pillanat Elhalványult a nap... A lég még szinte zengett. Ragyog a madarak tollán a fény és csend lesz. Leájul egy levél — a fatörzs beledermed, meg is kérdi: — Miért? S kap csúcsa sárga leplet. A levél még pörög, kereng, aláhull nesznek. t Egy pillanat még!... s fekszik madártollak mellett. Ivan Canev: Ház — Szervusz, meleg otthonom, szervusz. Látom, lélegzet — füstöt ont a kémény. Megállók itt, fáradt utamnak végén, s szólítalak: „Piros tüzecske, zúgj, amíg szemem ki nem hamvad, te égj, égj!’’ — Szervusz, meleg otthonom, szervusz. Szervusz, szervusz, én fényes otthonom. Látom, ragyogsz — a gyermekkori napnak sugaraitól tündököl az ablak. Közeledem hozzád hallgatagon, ahogy a könnycsepp árkain az arcnak. Szervusz, szervusz, én fényes otthonom. — Szenmsz, csöpp házikó, szülőhelyem. Látom. te sírsz — küszöbön áll mamácska, és nyújtja reszkető kezét a drága. Istenhozott vagyok itt szüntelen, még akkor is, ha koldúsbotra szánva jövök hozzád, otthon, szülőhelyem. Május 24-én emlékeznek meg Cirillről és Metódról, a szláv írásbeliség megalapítóiról. Ez a nap Bulgáriában a kultúra, a művelődés és a sajtó ünnepe. O körhintás szemmel láthatóan unatkozott. A parkban egy teremtett lélek sem volt. A falovak szája tátva. mintha ásítanának. Elkaptam tőlük, én is ásítozom. — Hová tűntek a gyerekek? — csodálkoztam. — Már leléceltek — válaszolt akörhintás. — Felszáll? — öreg vagyok én már ehhez — szabódtam, de már fent is voltam a 'falépcsőn, s megpaskoltam az egyik kanca hátát. Amint elhelyezkedtem rajta, a körhin- tás beindította a motort. — Nekem teljesítenem keli a tervet — közölte, miközben mellém telepedett egy elefántra. A körhinta lassan mozgásba lendült. — Unatkozik? — kérdeztem. A ló faháta nyomta a hátsómat, ide-oda fészkelód- tem. — Ugyan már — sértődött meg. — Hogy unatkozhatnék egy ilyen felelősség- teljes munkafronton! — Felelősségteljes?.. — kérdeztem, mert nem hallottam tisztán. — Munkafronton, fronton! Nem felelősségteljes front manapság nincs is t— pas- kolta meg az elefánt hátsóját. — Minden egyes fronton a legnagyobb öntudatra van szükség — dobolt sarkával Vytaute Zilinskaite: KÖRHINTÁN az elefánt oldalán — és feltétlen odaadásra! A körhinta egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, akár az üresen járó malomkövek. Éreztem, hogy szédülni kezdek. — A legfontosabb: nem egy helyben állni — kiáltotta a szélbe a körhintás. — Ezért röpülünk előre, mindig csak előre! Vagy nem? — vetett rám szúrós, gyanakvó pillantást. Eszeveszett iramban száguldottunk, s arra sem volt erőm. hogy kinyissam a szám. A fejem mintha levegővel telt volna meg. — Csak előre, nem eltérni a kijelölt iránytól! — harsogta túl a körhintás a szelet, miközben kényelmesen felhúzta két lábát, s úgy ült az elefáton, mint egy maharadzsa. — Mennyi romantika. mennyi szárnyalás! Tudja mit? Ajánljuk fel, hogy négy fordulat alatt hatot teljsítünk! Tengeri betegség környékezett. Elzöldültem. Nem bírtam tovább, lassan lecsúsztam a kancáról. — A dezertőrökért nem kár! — sziszegte dühösen a körhintás, és a lapockám közé sózott egyet. Görcsösen kapaszkodtam a ló sörényébe. — Még fejlődhet, öntudatosodhat — biztatott. — Nincs messze a győzelem! A körhinta már lassabban forgott — működésbe lepett az automatikus fék. — Na, jól megforgattam? — kérdezte a körhintás. — De még mennyire! — feleltem, s éreztem, hogy aligha leszek az életben még egyszer így megforgatva. Át- süvítettem a parkon, akár egy körhinta: öt fordulatot tettem meg fél fordulat alatt, s egy csipetnyit sem tértem el a kijelölt iránytól. Bojtár Endre fordítása Vali Zoltán: Feleségen] faluja
