Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
1980. február 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Mészáros Lajos rajza Balogh András: Lány egyszarvúval Vóswi Endre: Lépcsők a vízbe A vörösősz sovány ember sikertelenül küszködik az öngyújtójával, a rossz, nyesett szikrák nem harapnak a cigarettájába. Szomszédja a lépcsőn gyufát vesz elő, aprózott, finom sercegés, lobban a kis láng, úszik a sovány arc felé. — Köszönöm. — A megkínált nagyot szív a füstből, meggurítja a szájában. Könyökére támaszkodva nézi a budai részt. A lábuknál elúszik egy hajó, kövér gu- mihullámokat mozdítva. — Hogy ez a lépcső mennyire tartalékolja a meleget! — mondja, aki a tüzet adta. A bazaltkőből a derekába kúszik a jó meleg. — Mennyit szív? — kérdi a szomszéd, de csak azért, hogy kérdezzen valamit. — Nem veszélyes. — Mégis, naponta menynyit? A csontokra redukált arc, a vörösősz hajbozót feléje fordul. — Délután öttől, mondjuk tízig — megakad, mint aki önmagát ellenőrzi, hogy ér- demes-e folytatni —, szóval inkább este, mert nappal nem lehet, tűzveszélyes üzemben dolgozom; így hát... összesen huszonöt, harminc, így valahogy — abbahagyja, fölemeli a fejét, áttetsző, foltos bőrét bevonja a rózsaszínű nap, de már a hegyek mögül. — A víznek valami jó szaga, kimondottan virágszaga van — kezdeményezi ismét a beszélgetést, aki a tüzet adta, de nincs rá válasz. Ügy látszik, ebből nem lesz tartós eszmecsere. Mintha a kezdeményező is ráunt volna, föláll; most látni csak, az átlagosnál hosz- szabb, vékonyabb. A másik mintha észbe kapna, mond valamit, csak hogy a menni készülő maradjon. — Nincs tisztább valami, mint ezek a lépcsők. A Duna folyton mossa őket. Siet? A hosszú, vékony férfi tétovázik, majd ügyetlenül visszaereszkedik a lépcsőre, arcát a rózsaszínű fénybe tartja. Odafent a rakparton sűrű a forgalom, teherkocsik, személykocsik, a lépcsők átveszik a finom, ütemes remegést. — Mert én nem sietek —■ folytatja most már a másik, érzi a kényszert, hogy beszéljen, de azért abbahagyja. Újabb cigarettát keres, megvárja a gyufát, a kis láng lobban az arca előtt. A cigaretta füstszálai mögül mondja: — Az igazság az, uram, hogy én nem merek hazamenni — most mégis kimondta, amit nem akart; fürkészve várja a hatást. A hosszú ember, aki sehogy sem tud kényelmesen elhelyezkedni a lépcsőn, mert nem tud mit kezdeni a lábával, madárszemmel figyel az arccsont éle mögül. Két erős slukk a cigarettából. — Azt hiszem — mondja végül a másik —, meghalt a feleségem. Közeledő kirándulóhajó, megafonzenével. — Ahogy megjövök a munkából, már mondtam, vegyiüzemben dolgozom, tűzveszélyes, szóval ott fekszik az ágyon, és nem mozdul. Föléje hajolok, nyitva a szeme, nem alszik. Gyorsan lábujjhegyen kimegyek a szobából, bezárom az ajtót. Tudja, ide szoktam jönni, minden délután, aZ üzem kikészítette a tüdőmet — nagyot szív a cigarettából, harapdálja füstöt —, azt hiszem, uram, a feleségem meghalt. A hosszú ember, aki a tüzet adta, nagy tenyerét a lépcsőnek feszítve emelkedik. Merev végtagjai úgy mozognak, mintha elemekből rakták volna össze. — Hát akkor — nem mond semmi lényegeset — minden jót — elsiet. A cigarettázó arc a füst kusza szálai mögött, furcsán mozdulatlan. Vészi Endre: A tranzitutas című kötetből (Magvető, 1979.) Weöres Sándor: Lég Az égből függ a táj, mint óriás parittya, a szűk. látóhatár koronává szorítja. Dombok hullámai felhőkre válaszolnak, patak csillámai a menny felé nyomulnak. S a fent és lent között csóvái a szeleknek sugárba öltözött levegőt libegtetnek. Oláh János: A boldogság évei ezek a boldogság évei az kell hogy elmúljanak annyi se csak veszélybe kerülnek és máris fölismered őket gyere és fogadd el az élet ajándékait s örülj ha tudsz örülni még talán jár most is a szerencsével ennyi önzés bár jobb ha evvel nem dicsekszel — Lám-lám — húzta el a száját gúnyosan —, kölykö- ket tudsz csinálni, de azt nem tudod, hány éves vagy. A nagybaj uszos Péter behúzta nyakát, tekintetét a földre szegezve nem mondott sem igent, sem nemet. Lóke, akit gyávasága miatt cigánybírői tisztséggel tüntetett ki a törvény, egy piszkos zsákdarabba csavart csomaggal a kezében, távolabb a cigány-félkörtől, hallgatagon állt, mint aki parancsra vár. A csendőr intésére előlépett, és a csomagot ledobta a földre. — Lépj ki! — parancsolta Péternek a csendőr. — Mindjárt meglátjuk, milyen gacsar legény vagy. A keshedt cigány sápadtan, mint akin eret vágtak, kilépett a sorból. — Ahaj Devla, elpusztulok — suttogta reszkető bajusza alatt, szeme sarkából koldus pillantásokat vetveá többi felé. A csendőr hatalmas rúgással Péter elé rúgta a piszkos zsákdarabba göngyölt csomagot, amiből egy tollától megfosztott, döglött tyúk gurult ki. — Igenis, ismertem főtörzsőrmester úr. Péter csodálkozó szemmel meredt rá a földön heverő állati tetemre, de hang csak nagysokára jött ki a torkán. — Igenis, ismerem, főtörzsőrmester úr. — Hol fogtad? — Nem fogtam, kérem. A feleségem kapta a faluban. — A faluban? — kérdezte tettetett csodálkozással, majd egy lépéssel közelebb lépett a keshedt cigányhoz. — Hát nem megtiltottam, hogy a faluba betegyétek a lábatokat? Nem parancsoltam meg, hogy a telepet senki nem hagyhatja el? — Kérdő tekintetével végigpásztázta a sort, aztán ismét Péterhez fordult. — Igenis, meg tetszett parancsolni — sírta el magát a nagybaj uszos cigány —, de ha nem mehetünk be a faluba, uram, éhenpusztul- nak a gyermekeink, velünk együtt. — Igen?! No, akkor mindjárt jóltartalak — felelte gúnyosan és leemelte válláról a szuronyos puskát. — Vedd fel azt a tyúkot! Péter korát meghazudtoló sietséggel kapta fed a dögöt, és mint aki semmi jóra nem számíthat, gyanakodva nézett a csendőrre. — Na, edd meg! — szólt Péterre visszafogott indulattal. A keshedt, nagybajuszos cigány tág rámeresztett szemmel bámult, látszott az arcán, hogy a parancs nem jutott el a tudatáig. — Nem érted?!— sziszegte a törzsőrmester. — Megeszed nyersen vagy leverem rólad a húst! — És ízelítőül a puskatussal mell bevágta a horpadtmellű, nagybajuszos cigányt. Péter hátratántorodott, de hogy el ne essen, a másik csendőr hátba támasztotta a puskatussal. A nagybajuszos, keshedt cigány kissé még imbolygott az ütések súlyától, de már nem támogatták. Fátyolossá Vált szeme végigpásztázta a riadt tekintetű cigányokat, majd rácsodálkozott a kezében levő jószágra. Szeméből kövér könnycseppek futottak végig barna arcán, megöntözve ősz borostáit, ízesítőként rápergett a tollatlan tyúkra. Nézte egy ideig, aztán szertartásosan, mint az áldozati serleget, szájához emelte. A sorbanállók lélegzete elakadt. Péter erős fehér fogai kivillantak ősz bajusza alól, és recsegve belesüppedtek a döglött tyúk húsába. A sor hirtelen felbomlott. A cigányok jajgatva, öklén - dezve borultak egymásra, siratva gyalázatukat, embertelenségüket, melyeket azok az idők oly bőkezűen mértek. — Ne edd meg!!! — kiáltotta valaki kétségbeesésében. És abban a pillanatban magasba lendültek a puskatusok, nyögött, jajgatott a tömeg, mint a vihar, és csak akkor halkult el a puskatusok dübörgése, amikor hang nélkül újra visszaállt a sor. — Oda nézzetek! — ordította a törzsőrmester. —Aki elfordul, szétloccsantam a fejét! Nézték, de sűrűn ömlfl könnyeik eltakarták előlük szegény Pétert. — így fogjátok egymást is megenni, piszkos, szemét népség! Ezt én megmutatom néktek! És egy pillanatig sem gondolta senki, hogy a csendőr uraknak éppen tréfálnivalő kedvük támadt. Amit mondtak, azt hinni kellett, mert azt a törvény mondta. Végleg elhalkultak a zokogások, csak a könnyek peregtek gátjukat vesztve, mintha soha nem akarnának elapadni. Péter a feleségére nézett. Apró unokái úgy tapadtak a sovány cigányasszonyhoz, mint a levéltetvek a ragadó falevélhez. — Miért sírsz? — kérdezte az asszonyt. — Pétert ne féltsed! Megeszi ezt Péter! — emelte fel a hangját, és fogai dühösen belemartak a véres húsba. Tépte, szaggatta, meg sem rágta, csak lenyelte. — Péternek ezt meg kell ennie, különben Péterről verik le a húst... — Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, arcát a cafatokká tépett húsba temetve zokogta — ... mert Péter cigány. Aztán hirtelen elhallgatott, borzalmassá maszatolt tekintetét a csendőrökre emelte, és összeszorított, recsegő fogai közül a csendőrök felé sziszegte: — Igen, Péter cigány. Vad, szinte állatias mozdulattal tépett ki fogaival egy darabot a sárga húsból* kétoldalt lecsüngő ősz bajuszán alvadt vér és húscafatok táncoltak, ahogy kemény állcsontjai között őrlődött a nyers hús. Ezt a látványt már Péter felesége nem tudta elviselni. Lerázva magáról acsarkodó purdéit, a keshedt, nagybajuszos cigányhoz ugrott, kitépve kezéből a véres húscafatot, feje felett meglóbálta és nagy ívben elhajította. — Engem öljetek meg! — kiáltotta a csendőrök felé és felsőtestéről letépte a réklit. em kellett kétszer mondani. Leomlott szénfekete haja szárnyalni kezdett a napfényben, ahogy mezítelen testére zúduló ütések nyomán szétfröccsent, mint az izzó vas szikrái, sünikor ráver a pöröly. Szegény Péter csak állt magába hullva, a lábaihoz tapadó porontyokat nézte, akik félelmükben hozzá meneküllek és talán a tyúkra gondolt, ami nemrég még mennyi reményt, mennyi örömet csillogtatott meg a szemükben. allgatott mindenki, csak a szél dudo- rászta őszi, elmúlást hirdető dalát. A cigányok hosszú sora dermedt félkörben remegett a telep közepén, rongyokba csavart porontyaikat ölelve magukhoz, mintha azoktól várnák a védelmet, mert ők nem voltak képesek megvédeni önmagukat. De vajon ki is védhette volna meg őket? Talán a törvény? Hisz ott álltak előtte. Fényes szuronyain félelmetesen csillogott a fény, és a törvény komor, vészjósló tekintettel méregette áldozatait. Mik voltak ők a törvény szemében ? Egy nagy nulla. — Űristen! — érződött sóhajtásukból a fohász. — Mi lesz most? A szélcsípte szemekből itt-ott kicsordult a kétség- beesés. A csendőr úr megállt egy keshedt, nagyfbajuszos cigány előtt. összeszűkítve szemét előbb végigmérte, aztán rámordult. — Te vagy az a Péter? A keshedt cigány megpróbálta katonástul kihúzni magát, de az évtizedek nedves putriköszvénye nem oldotta meg görcseit. — Igenis, törzsőrmester úr! — nyögte a keshedt cigány félelemtől és fájdalomtól eltorzult arccal. — Hány éves vagy? Péter hallgatott egy ideig, mint aki számol, hosszú ősz bajuszán megbillentek az évtizedek, de nem álltak sorba. — Hatvanat betöltöttem — mondta elcsukló hangon. — Mikor? — Azt nem tudom, kérem tisztelettel. — Hatvanhét, te pusztu- latos! — válaszolt helyette a felesége. A csendőr rosszalló tekintettel végignézett az asz- szonyon, majd ismét a keshedt cigányhoz fordult. — Hány rajkód van? — Nyolc, kérem — vágta rá. mgg/KSSm Lakatos Menyhárt: SZEGÉNY PETER
