Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I960, február 3. A Uorongozóműhelyben hatan dolgoznak, képünkön Földvári László fekete vázát korongoz Sz. Nagy István népi iparművész, művészeti vezető Cserepek A karcagi Népművészéti Agyagipari Háziipari Szövetkezet 1952-ben alakult tíz jövel, és közhasználatú cserepeket, később pedig cserépkályhákat készítettek. A hetvenes évektől fali síkkerámiákat is. 1975-ben teljes profil- tisztítást hajtottak végre. Fekete cserép és a színes mező- csáti tájjellegű cserepeket kezdtek gyártani. Jelenleg mintegy 350 zsűrizett termékkel büszkélkedhetnek, melyeket ia szövetkezet művészeti vezetője, Sz. Nagy látván tervezett. Tavaly április 4-én termékeikből Karcagon reprezentatív kiállítást rendeztek, melyen miritegy ezer cseréptárgyat mutattak be. Díszítés írókával Jelenleg >11 ipari tanulója van a szövetkezetnek. Képünkön Korzim Csilla végzős tanuló korongoz Tessék választani! Nagy Zsolt képriportja Fehér Kacagás fut végig a hosz- szú folyosón, a mezőtúri kórház gyermekosztályán. — Mami, mesélj még — kérleli a vékony hangocska ..Szűcsit”, ahogy maguk között az osztály dolgozói Szűcs Lajosné ápolónőt nevezik, de ő elhárítja most a gyerekeket, lefejti magáról a kis karokat. — Nem lehet, látod, nem érek rá. Légy jó. majd jövök! Csakhamar előkerül az ápolásban is sokat segítő orvosírnok, Molnár Rózsika, „véletlenül" jut néhány perce a kisfiúnak, aki elsőként őt szólította mamának. Aztán Nagy Rozika, Kádár Jutka vagy éppen Kiss Éva doktornő, de felváltva mindig akad valakinek ideje. Tapasztalatlan fiatal lányok és családanyák egyforma igyekezettel tanították enni, beszélni, járni. Szabad idejüket se sajnálták, hogy a gyerekeket nap. mint nap a levegőre vigyék. Kocsit kapott tőlük, szép kis ruhákat, cipőt, játékokat. Együtt örültek és örülnek, hogy testileg, szellemileg szépen fejlődik. — Augusztus végén mondta ki az első értelmes szót: baba... Ez még hetvennyolcban volt, akkor februárban hozták ide. — Nagyon szereti a rádiót, a zenét... — Néhány bizonytalan lépést tett már egyedül, de önállóan nem járt még, s a legnagyohb meglepetésünkre, mire észrevettük, szét- hordta' a mosóporokat a folyosón ... — Amikor a kabátot, a sálat a kezünkbe vettük délután, már maga totyogott a szekrényhez a cipőért, és mondogatta: sé-ta. sé-ta ... Kint az utcán meg amit látott: né-ni, bá-csí, a-u-tó. Ez is régen volt már, gyönyörűen beszél, verseket mond és rengeteget rajzol. Ha felkapom, kihúzza a zsebemből a tollat, és papírt kér. Sorolják az élményeket. Kiderül, hogy a szabad napjukon gyakran haza is viszik, mert jót tesz neki, szüksége van a környezetváltozásra. Aztán felsóhajt valaki: — Csak meg ne viselje az új környezet! Ki tudja, hová kerül tőlünk?! B. Péter, a megyei kórház szülészeti osztályán, Szolnokon született, 1977. január 14-én. Másnap már -a szegedi gyermekklinikára szállították. Mivel a fejlődési rendellenességét korrigáló műtét csak kétéves korában jöhet szóba — állapították meg — a csecsemőt visszaadták a beküldő kórháznak, onnan került Mezőtúrra. Akkor már elmúlt egyéves. — Nálunk több elhagyott gyerek van, az ápolónőknek itt pszichológusnak, pedagógusnak is kell lenniük, és teljes odaadással teszik is, amit kell — emlékszem dr. Molnár Sándornak, az osztály főorvosának akkori szavaira. — A kis Petinek három-négy mamája is van. Az igazig a szülőanya nem jelentkezett, hiába küldtünk értesítést a címére, hogy nálunk van a kisfia. Magához ugyan nem vehetné, hiszen állandó kórházi kezelést igényel a fertőzés veszélye miatt, ami — reméljük — a plasztikai műtét után majd megszűnik. Csak legalább eljönne hozzá, látogatná! Azt se tudja, milyen rendkívül szép gyereket hozott a világra. Szomorú, hogy nem is érdekli. Azóta sok minden történt. Peti többször „járt” Szegeden. A legutóbbi ellenőrző vizsgálaton — amire „Szűcsi mami” is elkísérte januárban — megállapították, hogy szépen gyógyul. ,.B. Péter a vele született hasfali rendellenesség miatt ismételt plasztikai műtéten esett át. Jelenleg a kórházi ápolást nem igényli, sőt a hosszas kórházi tartózkodás kifejezetten káros lehet személyiségfejlődésére, Indokolt lenne az állami gondozásba vétele, hogy intézetben vagy családnál nyerjen elhelyezést. Ebben a fennálló gondozási problémák miatt a gyámhatóság a szakemberek meghallgatása után dönthet” — fordult levelével 1979. novemberében Molnár főorvos az anya lakóhelye szerint illetékes gyámhatósághoz. Szolnok melletti kis községben, a tanácsgyámügyi előadójánál olvasom a sorokat. Aztán egy másik, decemberben kelt levél: „B. .Eszter és nagyanyja osztályunkon járt megtekinteni a gyermeket. A velük történt beszélgetés alapján nem látjuk megnyugtatónak a gyermek otthonába bo- csájtását. Az anya a gondozást elsősorban a nagyanya tevékenységére hivatkozva húzódozik a gondolattól. A gyermek hasfalán a műtét utáni elváltozásokat látva kimondottan idegenkedett... Kérjük a gyermek érdekében mielőbbi intézkedésüket ... dr. Molnár...” Eszter leányanyaként szült, egyébként kiskorú volt még és állami gondozott. Mikor a gyámhatóság — még 1977-ben — hivatalból bírósági eljárást kezdeményezett az apaság megállapítására, kényszerből megnevezett valakit, ám a vércsoportvizsgálat az alperes apaságát kizárta. A bíróság a keresetet elutasította — 1979-ben, mert húzódott az ügy, akár a rétestészta. Maga az anya is akadályozta a per lefolytatását. A megyei tanács Járási Hivatalának igazgatási osztályára tavaly januárban jött az értesítés, mi szerint az Igazságügyi Orvostani Intézet szabályszerű idézésére ismételten nem jelent meg B. Eszter. holott korábban ugyanezért a járásbíróság már 1000 forint pénzbírsággal sújtotta. A Járási Hivatal ' gyámügyi előadója megint felkereste az anyát. Ideiglenes lakhelyén, volt élettársa — nem az apaként bejelentett férfi — közölte, hogy két héttel korábban elköltözött tőle, nem tudja hová. Közöttük a kapcsolat megszakadt. A szomszéd faluban élő nagyanya adott útbaigazítást. Ö nem fogadta be unokáját, mert korábban se bírt vele „nem hallgatott a jó szóra” (idézet egy jegyzőkönyvből). Egy cigánycsaládnál élt akkor Eszter, ott találtak rá. — Végig cinikusan mosolygott, a gyermekét majomnak nevezte, kijelentette, hogy utálja, jobb lenne, ha meghalna — idézi az esetet dr. Négyesi Judit. — Azt mondta: mit pattog most mindenki, mikor ez az ő ügye ... Említette, hogy valahonnan kapott fényképet a gyerekről, ő nem kereste azóta se. nem kíváncsi rá, látni se akarja . . . Jellemző, hogy élettársától minden holmiját elhozta, csak a kisfiú fényképét hagyta ott. Azt is közölte, hogy nem akarja nevelni: „mit csináljak vele, hova vigyem? Csak nyűg rajtam ... azért szültem, mert nem vették el...” — Eszter alig volt nyolcéves, amikor egymás után anyja is, apja is meghallt. állami gondozásba vettük. Szerettük volna anyja egyik asszonytestvérénél elhelyezni, egy gyermektelen házaspárnál. de nem vállalták, mert „mi lesz akkor, ha mégis születik saját gyerekünk ...?” Azóta se lett — jegyzi meg a község gyámügyese. — Ha akkor magukhoz veszik, talán másként alakult volna a sorsa... A nagyanyjához nem adhattuk. a tolószékhez láncolt, testileg-szellemileg fogyatékos nagyapja miatt. Előbb egy nagynéniéhez került, az nem volt jó, aztán intézetbe. Onnan hazajárogatott hétvégeken a nagyszülőkhöz, kérték később, hadd lakjon náluk.. • Akkor történt a baj. Kijött az intézetből, rossz társaságba keveredett ... A megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben Körmendi Lajosné volt a felügyelője. Mikor Eszter terhessége a tudomására jutott, noha túl volt már a 12. héten, megszerezte az engedélyt az AB-bizottságtól. A lánynak már csak be kellett volna feküdnie a kórházba — de eltűnt. Megtalálták, ám nem volt hajlandó a műtétnek alávetni magát. A szülés után visszatért az intézetbe, befejezte a kereskedelmi szakmunkásképző iskolát és a szakmájában dolgozott — egészen a nagykorúságig. Akkor azonnal felmondott. Az intézettől kapott tizenegynéhány- ezer forintját — összegyűjtött árvaj áradékát — valamint a szüleitől örökölt házat átvette (el is adta 60 ezer forintért) és — újból eltűnt. Fél év alatt elverte a pénzt, nyilván akadtak ebben segítői is. Mikor már semmije se maradt, jelentkezett a nagyanyjánál. Közben Esztert többször megidézte a gyámhatóság. Végül is, az általa bejelentett képzelt apa nevét kapta a kisfiúi az 1979. október 30-án kelt határozat alapján Székely Péter lett belőle. Aztán idézték amiatt, hogy járuljon hozzá gyermeke állami gondozásba vételéhez. Előbb határozottan nemet mondott, azzal az indoklással. hogy magához veszi, ezért kereste fel a mezőtúri kórházat a nagyanyjával. A hatvanöt éves asz- szonyra számított, mert ő Pestre jár dolgozni, naponta vonatozik, hajnalban indul, este ér haza. Prémes sapkában, jól öltözött fiatal lány lép a gyámügyi előadó szobájába. — Gondolkodtál, Eszter? Hozzájárulsz? — Nincs más megoldás, de csak ideiglenesen. Addig, amig neki szükséges! — Mióta tudod, hogy hol a kisfiad, és eddig miért nem látogattad? — A kórháztól kaptam levelet még 1978-ban. de nem mentem, mert nem szeretem a gyerekeket. — Mégis magadhoz akarod venni? Miért? — ö ne legyen — ha már én az voltam — állami gondozott. Aztán meg csak az enyém ... Nekem nem volt testvérem se, idegesítene, ha ott ugrálna melettem. Talán meg lehet szokni, de ehhez türelem kell. — Neked? — Nem sok ... Csendesen folyik a párbeszéd. Most nem kiabál, nem tiltakozik, de nem néz az ember szemébe. Faggatom: hogy képzeli a jövőjét? Sehogy! Később lesz-e hová, mire magához venni a kisfiút? Várh'ató-e. hogy rövidesen férjez megy, hogy lakáshoz jut? Nem, nem! ö soha nem megy férjhez, mert csalódott. Lakás? Az nem is érdekli. Csak egy pillanatra sikerült elkapnom a tekintetét. Üres. Szeptemberben múlt húszéves. Peti még a kórház védett világában él. Gondoskodnak róla, szeretik, nevelik. Állami gondozásba veszik rövidesen. anyja tartásdíjat fizet majd érte. A Vöröskereszt megkezdte a kutatást: olyan önként jelentkező nevelőszülőket keres, akik szívesen vállalnák az érzékeny kisfiú lelkiismeretes gondozását. Világrahozója világnak engedte. Eddig fehér volt a világa. Rónai Erzsébet világ
