Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-17 / 40. szám

1980. február 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 ■ ■ Örökbefogadottak Rugkapáló parányi ember- palánták a fehér kis rácsos ágyakban. Újszülöttek. Még nem látnak, nem hallanak semmit az őket körülvevő idegen világból. Élnek. Nem ők kérték, nem ők akar­ták az életet Adták nekik az anyák, akik a kórtermek ágyaiban megfeledkeznek nyilalló derekukról, méh- görcsükről, ha megpillant­ják a pólyákból kikandikáló pelyhes kis kobakokat, és türélmetlenül várják, hogy anyatejtől duzzadó mellü­kért repdessen aprócska csecsemőjük. Csak Katát nem teszik pólyába bugyo- lálva a kórtermek felé gu-r ruló kocsira. Katát, aki há­rom hete ordítva és egészsé­gesen köszönt rá a világra. Öt senki sem várja. Csak addig élt együtt az anyjá­val, míg csírázó magzat volt az asszony méhében. — ö már az ötödik gye­reke. A testvérei se kel­lettek az anyjának. Némi habozás után kijelentette, hogy nincs hová vinnie. Al­bérlet, élettárs.'..! Minek szül az ilyen gyereket?! — A szolnoki szülőotthon vé­dőnője,, Völgyi Jánosné százszor, ezerszer kérdezte már meg ezektől az anyák­tól, miért hordták kilenc hónapon át a méhükben a magzatot, ha ez a vége? Ha cserbenhagyják a magatehe­tetlen emberfiókáikat? — Későn jött rá, hogy terhes .;.. Nem is vette ész­re, mert a szülés előtt egy hónappal még normális volt a vérzése... Remélte, hogy a fiú, ha már így alakult, anyakönyvvezető elé vi­szi... Akkor még jól él­tek a férjével, de az a bü­dös ribanc ... Változatok a felelőtlenségre, a vétkes os­tobaságra. a bűnös könnyel­műségre. Van, aki az iga­zat mondja egykedvű őszin­teséggel. Van, aki hazudik. Van, aki szó nélkül megszö­kik. S van, aki hisztériázva fenyegetőzik, mert a gyám­hatóság nem engedi, hogy a piszokba, a bűnbe, a lét­bizonytalanságba magával cipelje a gyereket. B.-né középkorú, betege­sen elhízott asszony. Nyolc gyereket hozott a világra, amíg egy udvarvégi kamrá­ban élte zilált, viharos éle­tét. Míg a férj alkoholelvo­nó kúrán volt, az élettár­sak jöttek-mentek. De ő pontosan tudja, hogy a nyolc gyerek közül melyik kitől van. Nyolc gyerek! — Egyik intézetbe került, négyet pedig örökbe adott az állam. Nem tudom, ki­nél és hol élnek. De nem is szabad firtatnom. Tilos! — Igen, tilos. Az örökbe­fogadás szigorúan titkos. A gyámhatóság az örökbefoga­dást, engedélyező határozat­ban közli a vérszerinti szü­lőkkel, hogy gyerekükhöz nincs többé joguk, és persze a kötelezettségeik is meg­szűntek. Kötelesség! Ugyan, addig sem tudták, mi az — legyint lemondóan a szol­noki Városi Tanács gyám­ügyi csoportvezetője, dr. ifj. Lánczi Ferencné. — Csak azok a gyerekek adhatók örökbe, akikről lemondanak a vérszerinti szülők, vagy állami gondozottak lesznek és egy évig rájuk sem néz­nek. Lehet, hogy kegyetle­nül hangzik, de néha ez a gyerekek szerencséje. így örökbe fogadhatják őket olyan emberek. akiknek nem adatott meg, hogy sa­ját gyerekük legyen. Sorban állnak. Vannak, akik éve­kig. várnak, hogy szülők le­hessenek, hogy legyen, aki anyának, apának szólítsa őket. Minden szobában kilenc ágy, kilenc polc. kilenc név — kilenc gverek, egv cso­port. Hamarosan közéjük kerül a háromhetes Kata is. Egy lesz a szapárfalui cse­csemőotthon több mint száz­húsz lakója között ö is maid kedvence lesz valame­lyik türelmes, kedves gon­dozónőnek. ugyanis az ott­honban ..kedvencrendszer” van. — Lehet, hogy egy kívül­állónak kissé groteszkül hangzik, de azt szeretnénk, ha ezek a kis apróságok legalább hároméves koru­kig, míg itt vannak, von­zódnának, kötődnének vala­kihez — magyarázza dr. Kovács Hu báné, az intézet- vezető gondozónő. '— Min­den csoportnak három gon­dozónője van. Mindegyik választhat három kedven­cet, akikhez megpróbál kö­zelebb kerülni. Egyszerűen lázban van az intézet, ha valamelyik gye­rekért jönnek. Ha vadide­gen ember hozza a megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézettől a borítékba zárt levelet, amelyben az áll, hogy átadójának mutassák meg ezt és ezt a kisfiút vagy kislányt. — Nem voltak különleges kikötéseink. Kislány vagy kisfiú lesz, mindegy, csak szellemileg ép legyen. Most már tudjuk, hogy nemcsak az örökbe fogadható gyere­kek esnek át szigorú orvo­si vizsgálatokon, hanem az örökbefogadók is. A gyám­hatóság nem hatódik meg a gyerek utáni sóvárgástól. Kíváncsi a lakásra, a jöve­delemre, a vagyoni helyzet­re, a munkahely vélemé­nyére. Akárki nem kaphat gyereket. Büszke, boldog asszony. Míg mondja, mondja a ma­gáét, hevesen magyaráz, csitítgatja, rendre inti sely­pítve pöntyögő, ölébe, nya­kába mászó Zsolti fiát. Ősz hajú, sovány, középkorú fér­je mosolyogva nézi hancú­rozásukat. — Még két hónapig éjjel­nappal együtt lehetnek. Az­tán Zsolt hároméves lesz, és vége a gyesnek, a felesé­gemnek dolgozni kell. Nem tudom, hogy lesznek meg egymás nélkül. Egy éve van fiunk. Sokszor mondo­gatjuk egymásnak, nem is értjük, hogy tudtunk eddig élni nélküle. — Mindenki azt mondja, nagyon hasonlítunk egy­másra. Csodálatos véletlen. Az asszonynak igaza van. Valóban csodálatos véletlen. — Minden éjszaka felke­lek hozzá, akkor is, ha nem forgolódik, nem sír. Szere­tem betakargatni. Szeretem látni, mikor mosolyog ál­mában. Az első hetekben nem hallottuk sírni, de nem láttuk nevetni sem. Csak furcsán fürkészett bennün­ket a kék szemével. Resz­kettem érte. Féltem, hogy ellopják. Nagyon hosszadal­mas volt az örökbefogadás adminisztrációja, mert az anya a börtönből megfelleb­bezte a határozatot. Persze elutasították. Soha senkitől nem tudhatja meg, hogy mi kik vagyunk. Majd ha a fiunk felnő, neki megmond­juk. Elfelejti vagy talán már el is felejtette Zsolt, hogy miként kezdődött az élete, mint ahogy Tünde, a zöld szemű szőkeség sem az in­tézeti sorstársainak, gondo­zónőinek képét őrzi majd gyermekkori emlékei között, hanem az első játékát. Pe­pit, a rongybabát, anyja es­ti meséit, apja becéző sza­vait. Bizonyára nagylány­ként is elégedetten elgyö­nyörködik majd megszám­lálhatatlan színes dián meg­örökített kétéves énjében. Amikor még nem tudta, hogy anyja lidérces álmai­ban idegen asszonyt látott, aki a lányát követelte, mert nem egy képtelen történetet hallott olyan emberekről, akikben tizenkilenc-húsz év után lángolt fel a szülői szeretet, és kezdték el ku­tatni egykoron elhagyott gyereküket. „Értse meg, és ne kérdezzen többet csalá­dunk, kislányunk titkáról. Kicsi ez a hely. Féltem őt a pletykáktól, attól, hogy szájára veszi a város.” — Mi nyíltan vállaljuk, hogy a szandaszőlősi Rigó Ferencék fia lett Norbert, akit egy bölcsészhallgató lány hozott a világra. Tud­juk. hogy a fiúnak van égy testvére is. Ha felnő, segí­tünk neki. hogy találkozza­nak. Megtörténhet, hogy el­hagy bennünket. Ha így lesz. akkor valamit rosszul csináltunk. Vállaltuk a koc­kázatot már a kezdet kez­detén. amikor ragaszkod­tunk az újszülötthöz. Őva intettek, várjunk, míg na­gyobb lesz, míg bizonyos­sággal megállapítható, hogy szellemileg is egészséges. Nem vártunk. Együtt akar­tunk átélni vele mindent. Nem egy idegen által ve­zetett füzetből megtudni, hogy mikor bújt ki az első foga, mikor kezdett eflili kiskanállal, mikor volt hirn­los vagy kanyarós. Tizenkét évig vártam erre. Addig kanosszát jártam. Injekciók, sugárzások, vizsgálatok. Ti­zenkét év után közölték ve­lem a Meddőség Kutató In­tézetben. hogy ne is re­ménykedjek. De arra is fel­hívták a figyelmemet, hogy a meddőség válóok. Vívód­tam hazáig a vonaton. Meg­mondjam a férjemnek, vagy hagyjam, hogy tovább rin­gassa magát abban a re­ményben, hogy egyszer még nekünk is születhet gyere­künk. Az ajtón belépve ka­bátban hadartam el: Dönts! Elválsz-e tőlem? — Nem vagy normális! — közölte. Az együttérzését ügyetlenül leplező nyersessége meg­nyugtatott. — Mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy cse­csemőt? — kockáztattam meg bátortalanul hetekkel később. — Na végre! Évek óta vártam, reméltem, hogy rászánod magad. — Csak ennyit mondott. Ennek már több mint hét éve. Nézze meg ezt a kisfiút. Csak egy szerelemgyerek tud ilyen gyönyörű lenni. >■— Meg szó mi szó. okos és ügyes is. Jól olvas. de ^az írása az pocsék. Akár az anyjáé. Le sem tagadhat­nád. ebben teljesen rádütött — kacsint a feleségére a férj. — Rosszmájú ismerősök ostoba megjegyzései épp elégszer rádöbbentenek ar­ra. hogy tőlünk nem örököl­hetett semmit. Mondták már, hogy idegen toliakkal ékeskedünk. De a legjobban az bántott meg, aki eljött részvétet nyilvánítani. — A jólértesült ismerő­sökben, irigy szomszédokban, kapzsi rokonokban nincs kímélet. Célozgatnak, rossz­indulatú megjegyzéseket tesznek, vagy saját gyere­küket felhasználva gondoskod­nak róla, hogy békétlenséget szítsanak, de legalábbis kel­lemetlen perceket szerezze­nek az örökbefogadók csa­ládjában. Ezért, kell előbb vagy utóbb őszintén mindent elmondani a gyereknek. Ne mástól tudja meg. — Pat­kós Gyulának, a megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet igazgatójának a szerződés-teremtette csalá­dok megszállott segítőjé­nek, három évtizedes tapasz­talata az, hogy megfogadják a tanácsát. — Az elmúlt tíz évben egyetlen örökbefogadási szerződést bontott fel a bí­róság. Meghalt az apa, s a tizenhét éves lány úgy érez­te, hogy terhére van annak az asszonynak, akiről addig azt hitte, hogy az anyja. Rendhagyó eset volt, mert az a tapasztalatom, hogy az örökbefogadók roppant ra­gaszkodnak a gyerekhez. Mindent, amit csak lehet, néha még erőn felül is pró­bálnak megadni nekik. Ez is a baj. Az elkényeztetett gyerekek a leghálátlanab­bak. — Tudom, mi rontottuk el — sírdogál az ágyban fekvő ősz asszony. — Min­dent megadtunk neki. Az a sok haver sém volt jó ha­tással rá. Durva, arrogáns lett. Egyszer azt mondtam neki, hogy köszönetét érde­melnénk tőled, amiért fel­neveltünk. Mire ő rávágta, hogy nem volt kötelező. Már ott tartottam, vissza­csinálom az egészet, ne le­gyen még papíron sem a fiunk. De most már mind­egy. Megnősült, mintha ki­csit megszelídült volna, öre­gek vagyunk már. Én öt­venkilenc múltam, az uram hetvenegy. Itt maradt ne­künk a másik örökbe fo­gadott gyerekünk, Ica lá­nyunk. Ö a mi támaszunk. Kiházasítjuk, és ebben a fa­luvégi kisházban neki is lesz külön szoba-konyhás la­kása. Kovács Katalin Felszállás előtti ellenőrzés Indulásra készen éli Őrségben Délelőtt még sűrű köd gátolja a repülést. Dél­ben, jó időt ígérve — pillanatra előbújt a nap. A pilóták felléle­geztek, a műszakiak elő­készítették a gépeket, s megkezdődött a repülés. Most már az esti ho­mály egyre jobban bir­tokba veszi a tájat. Ki­gyulladnak a jelzőlám­pák, de a gépek zúgása nem csillapodik. Egymás után emelkednek a ma­gasba, indulnak felada- * taik teljesítésére. A sö­tét nem zavarja őket. A jól képzett pilótáknak köszönhetően légterünk nyugodt, biztonságos alatta az élet. Minden rendben üzemanyagtöltés Munkában a műszakiak Fotó: T. Katona László

Next

/
Oldalképek
Tartalom