Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-20 / 16. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. január 20. Még nem tudom, hogy mire használjuk, de olcsóbb lett. Remélem, most már megveszed I Ogy tudom, a rövidáruk olcsóbbak lettek Rugalmas árváltozás Összenőnek? Berki Imre rajzai Virbli Rámszólt a barátom. Szem­ráncolva, rosszalló hangsúly- lyal mondta: ne csináld a virblit! — Micsodát? — A virblit! Azt ne csi­náld. — Jó, nem csinálom. Azt nem. De miért? — Cilki. Oké? — Oké. Ha ciki, akkor nem csinálom. Én törvénytisztelő ember vagyok, s miután semmiféle engedélyem, képesítésem nincs, ezennel megfogadom, nem csinálom a virblit. Igaz, eddig még egyet sem sikerült összehoznom, sőt a tervraj­zát sem ismerem, de 'ha így óvnak tőle, ám legyen, le­mondok a virblikészítés — bizonyára kétes — dicsőségé­ről. Mert kérdem én, mit ér­nék vele, ha piacra dobnék néhány jólsikerült — mond­juk, nikkelezett, oldalfunatos, elől hatszor négy és félcolos halländerrel, középen negy­venegyes tapadókorongokkal felerősíthető — házi készíté­sűt. Lehet, hogy feltalálóként megdicsőülnék, de iparigazol­vány híján kontárként felje­lenthetnének (s akkor csak ülnék), így hát maradok tisz­telettel. Pedig alighanem lenne mit keresnem a hazai piacokon. Akkora sikerre persze alig számíthatnék, mint az autó­busz-rajzolattal nyomtatott dobozban forgalomba hozott édesipari termék gazdája, aki a természettudományokban, és az édesipari (vagy mi­lyen?) technológiában rend­kívül kiképzett hároméves Benőikének eme szakszerű leírással ajánlja termékét: „Cuki. Extrudált kukorica, karamellaporos rávezetéssel”. Persze elöltöltős. És rághatat- lanságmentesített. Akárcsak a virbli. Amit most már feltett szándékom, hogy nem csiná­lok. Mert ki tudja ... Hátha balesetveszélyes. Akárcsak rokona, a ikurbli. Az még vissza is üthet, ha nem jól fogják. A ferbliről nem is be­szélve, amely csakúgy, mint társai, igen sok bajt okozott már őseinknék, legalábbis a kártyásoknak. Egyáltalán meg nem erősített források­ból származó értesülések sze­rint a játék feltalálója: Ferb Lipót belvárosi kisiparos, aki korántsem azonos Serb Lipót bádogossal, aki viszont a ró­la elnevezett, egykor prak­tikus ibriket lopta be a hazai piacokra. Na jó, de nekik volt ipar­igazolványuk, nem úgy, mint nekem. Istenkém, pedig le­hetne, mert megkérdeztem a KlOSZ-tól, s tudom, hogy ^képesítéshez nemi kötött” te­vékenység címén kiválthat­nám az iparengedélyt. „Virb- ligyártó”. Hát erről sajnos le kell mondanom, hisz felszó­lított P. barátom, ne csinál­jam. És én úgy tudom, nem is csináltam! Legjobb tu­domásom szerinti Csak ültem az íróasztalomnál, valamit firkáltam a toliammal. Vala­mi krikszkrakszot. Olyan ol- dalfuratos, elől hatszor négy és félcolos halländerrel... azaz nem is biztos, hogy négy és feles... De hát ő honnan tudta, hogy ez épp az lenne. Vagy tán nem is tudta. Egy­általán, mit tudott. Mit tu­dott ez rólam? Na, ennek utánajárok, előkaparom P. barátomat a föld alól is, mert nekem becsületbeli kérdés, mit gondol rólam. Még hogy én. A virblit! És, kérem tisz­telettel, úgy utasított rendre, mintha máris meg lenne róla győződve, mintha netán raj­takapott volna, hogy én ... és éppen én! Aki fel volt ment­ve kézimunka órán ... — Hé, ide figyelj. Vedd tu­domásul. — Ne csináld a virblit! — Micsoda? — Ne csináld. Oké? — Oké... de mondd már... mi a fene az a virbli. — Mit tudom én. De ne csináld! Oké? — Oké. Na, nézzük csak végre. Ide­gen szavak szótára: virbli (Wirbel ném.) zűrzavar. Je jó ég, mit csinálja itt nekem ez a P. barátom a virblit ?J Igriczi Zsigmond zt még megértet­te a berber dele­gáció, hogy a Fe­rihegyi repülőté­-----------1 ren nem várta ő ket díszszázad. Elvégre betakarítás van. Kissé fur­csállták, hogy a csókokat- csokrokat osztogató úttö­rők is hiányoztak. Azon viszont már fönnakadtak, hogy nem várta őket senki. Azt azért nem mondhat­ták, hogy a kutya se, mert a vámőrség kábítószerkuta­tó kutyája körülszaglászta őket. Végül a peronról előke­rült egy illetékes: a kül- ügyminisztériumi óvoda anyagbeszerzője, aki ezút­tal a vendég-eligazító is. — Tisztelt vendégeink — mondta meghajolva —, az utóbbi évek legnagyobb diplomáciai csúcsszezonjá­nak örülhetünk. Hazánk diplomáciai kapcsolatai nö­vekvő volumenét illetően meg kell mondanom a tisztelt vendégek felé ... Szóval, hogy itt van öt jegy, üljenek buszra, és a Parlamentben találkozunk. — Hogyan? — kérdezte a küldöttség vezetője, aki már járt Grönlandban, s így kissé értette azt az eszkimó nyelvjárást, ame­lyen — tévedésből — aa anyagbeszerző köszöntötte őket. — Ügy, hogy sajnos nem mehetek önökkel, mert en­gem a vend delegáció fo­gadására küldtek, és sietek vissza hozzájuk. Szegény vendek már fél órája ott ülnek a teherautón, és en­gem várnak. — De hát... És az osz­tályvezetője? — Az óvodai? ö a sze- csua nőszövetség delegá­ciójának mutatja éppen most a Halászbástyát. —• A diplomáciai cso­portvezető? Diplomáciai csúcsszezon — Az irokézek polgárjo­gi küldöttségével tárgyal. A miniszterhelyettesek egyike hivatalos barátin van Atlantiszon, a másik ökörsütésen vesz részt az ugorokkal, a harmadik most írja alá a zuárdokkal a záróközleményt, a mi­niszter a Bosnyák téri pia­cot mutatja meg a Közös Piac küldöttségének. A berberek ősz vezetője csóválta a fejét: — És föl­jebb? — Följebb? A kormány részint El Doradóban, ré­szint a Marson tárgyal... Még följebb? A testvéri trák delegációt fogadják. — Még följebb! — nyög­te az ősz vendég. — Még följebb? Hát épp Berberiában vannak, ma­guknál. Ezzel az anyagbeszerző elrohant, de még visszakia­bált, szabadkozva, hogy sajnos kocsi nincs, de már az ugoroknak is csak ta­licska jutott. Persze a busz már el­ment, mire a berberek oda­értek, így autóstoppal ju­tottak be Budapestre. A zuárdok küldöttsége érke­zett meg épp a szolnoki barátsági gyűlésről, s a Trabantban még sikerült kényelmes helyet szorítani az öt berbernek. A tágas ablakon kinézve bámulhat­ták a kísérő Panni robo­gókat és Moped bervákat. Csak a Kossuth Lajos utcáig hozták be őket, in­nen ugyanis minden le volt zárva az irokéz delegáció miatt. Mikor már két órá­ja várakoztak a sarkon, a berberek vezetője olyan kacskaringósat káromko­dott berberül, hogy még a magyarok is megértették. — Na látja! — mondta egy magyar —, maga még csak eljut a Parlamentbe, és holnap hazamegy. De hogyan jutok én haza min­den áldott nap, ha egy­szer a Kossuth Lajos utca túloldalán lakom? A berber küldöttség másnap hazautazott. — Szép szép ez a diplo­máciai nyüzsgés — mond­ta a berberek agg veze­tője, de legalább annyival segítsünk a budapesti köz­lekedésen, hogy mi nem utazunk oda többet. Ezzel elindult a rep­térre az irokéz, a Parla­mentbe a vend, és vidékre a szecsua küldöttség foga­dására. Mert ők is... Szántó Péter Üjítás (Izsáki Jenő rajza) Ez nem Kissné és Nagy a mi penziónkból? Ahogy bevágtad az ajtót, ne*- kém úgy tűnik, hogy még mindig haragban vagy a pa­pával ... Emlékiratok az emlékezet kihagyásairól Közismert dolog, hogy aki tudja, maga csinálja, aki pedig nem, az másokat tanít rá. Éppen ezért egy szép na­pon reggel lakásom ajtajára elegáns réztáblácskát erősí­tettem, amelyen ez állt: „Iro­dalmi tanácsadás”. Egyik első ügyfelem észa­ki típusú, elbűvölő szenyo­rita volt. Rám mosolygott, és kecsesen helyet foglalt a pamlagon. — Kedves Mester — szólt, — örülnék, ha segítségemre volna. Rendkívül intenzív szellemi életet élek, és nem szeretném, ha lelkem kin­csei veszendőbe mennének a jövő nemzedékek számára. Más szóval: szeretném meg­írni az emlékirataimat.. 1 — Szíves örömest segítek, szenyorita — mondtam. — Köszönöm — biccentett az ügyfél. — De figyelem­be kell vennie egy körül­ményt. Én roppantul szórako­zott vagyok, és pocsék a me­móriám. Szörnyű kiesések fordulnak elő nálam ... — Ne essék kétségbe, sze­nyorita, örömmel segítek. Mindig is úgy véltem, hogy egy nőnél a legfontosabb: az intenzív szellemi élet. — Örülök, hogy olyan em­berre találtam, aki az én esz­ményeimet vallja. Amióta magamat tudom, mindig csak a fennköltre, a szépre gon­doltam! Szívem-lelkem csor­dultig tele volt a legfino­mabb érzésekkel... Például, amikor 18 éves voltam... vagy talán 17 ... emlékszem, hogy feledhetetlen utazást tettem ... hogy is hívják ezt a helyet... Nos, egzotikus ország, olyan, mint valami óriási sziget... van ott még egy hegy is ... csodálatosan szép, és valami olyasféle ne­ve van. hogy ... Pizsi-já­rna ... Igen, igen, Pizsi-já- ma. Emlékszem, lelkem mélységes gondolatokkal telt meg, hogy micsoda furcsa­ságok is vannak a világon. Egy hegy, a neve pedig ... Pizsi-jáma..., — vagyis pizsama... — Talán Japánban járt? — érdeklődtem. •— Japánban? Igen. igen, legvalószínűbb az, hogy Ja­pánban. Éppen ott ért mély­séges lelki megrázkódtatás, amikor megismerkedtem sze- nyor ... hogy is hívták? Azt hiszem, tavaly meghalt... Vagy összezavarom? Csupán arra emlékszem, hogy a magas politikával foglalko­zott. Igen, igen, a magas po­litikával. Ámbár nem, talán inkább kábítószert árult... Bocsánat, bocsánat, még sincs így! Filmszínész volt. Nem. később lett filmszínész. Nem fontos. A lényeg az. hogy bámulatos ember volt, a lelke kifinomult és fogé­kony minden széljárás iránt... Igen, igen, minden széljárás iránt. Annyira sze­retett engem! Engem? Igen, engem ... Most már emlék­szem: író volt. Űristen, hogy nem jutott mindjárt eszem­be! Francia író. Éppenséggel francia. De talán angol. Vagy francia vagy angol, vagy portugál... Arra minden­esetre határozottan emlék­szem, hogy az utolsó betű „1”: Szenegál, tamil... — Köszönöm. Ne aggód­jék szenyorita, egy jelenték­telen pontatlansággal több vagy kevesebb jóformán semmilyen szerepet nem ját­szik egy jó emlékirat meg­írásánál. — Köszönöm. Nagyon szá­mítok arra, hogy valamilyen irodalmi díjat kapok. — Magam is remélem. Tel­jesen új stílusú memoárt írunk. Valami ilyesféle lesz: „Emlékezetem kihagyásai”. Bízzon az intuícióimban, va­lóságos bestseller lesz! Nem, nem, ne mondjon köszöne­tét, még_ lesz időnk errre. Inkább azt mondja meg:rá­ér ma este, mondjuk, úgy kilenckor? — Ó, hát persze! — Nagyszerű! Itt a név­jegyem, jöjjön el, kérem, várni fogom. Az elbűvölő szenyorita bű­vös mosolyt villantott rám, s elment... De micsoda os­tobaság volt, hogy enged­tem csak így elmenni! Mint­ha nem láttam volna előre, hogy ez a szép hölgy nem jön el, és még csak nem is telefonál! Egyszerűen elfe­lejtette, hogy könyvet akart írni! Vardakszi Fordította: Gellért György

Next

/
Oldalképek
Tartalom