Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
1980. Január 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 SZÁSZ ENDRE PORCELÁNRA FESTETT ALKOTASA: ISMERETLEN Panek Zoltán: Hirtelendy pofoz asárnap reggel volt. A szürke felhőkből sűrű pely- Iheíkben hullott a hó Moszkvára. A szoljankai házban csend honolt. Pjotr Oszipovics Voros- kin a fotelban szundikált. Csak az ajtó csapódására riadt fel, aztán fiának, Vityká- nak a hangját és a korcsolyája csörrenését hallotta. — Mama azt mondta, hogy ne ébresszelek fel... — de te nem is alszol... — Gyere ide, kisfiam ... — szólította magához a fiát, aki engedelmesen a lábához ült. — Na, beszélgessünk? — Miről, apa? — Mindenféléről... — Hát akkor mondd meg apa, ha az emberek a Holdra mennek, kapnak-e zsebpénzt? — Az attól függ... Ha tudományos expedícióról, vagy hivatalos útról van szó, természetesen, kapnak. Talán te is oda akarsz utazni? — Igen, persze! Az egész osztály! És te nem akarsz velünk jönni? — Érdekelne engem is ... de az én egészségi állapotom ... tudod ... és egyáltalán ... az még messze van! — Ugyan, apa! Akármelyik napon bekövetkezhet. És olyan jó, hogy mi még nem vagyunk felnőttek! De egyáltalán: mi az a Hold? Egy halott égitest! És ha a Holdra eljutunk, onnan tovább mehetünk a Marsra, a Vénuszra, és a többi bolygóra ... — Dehát, hogyan gondoljátok? Hiszen ha csak az élelmezésre gondolunk is; hogy főznél meg magadnak mondjuk egy levest a súlytalanságban? — Nem fogunk főzni! Tablettákat viszünk magunkkal! — A káposztalevest, meg a süteményt is tablettában? — Azt is, persze! Vagyis, nem! A süteményt úgy, ahogy most van ... mert a tablet tából ehet az ember többet is, de a süteményből legfeljebb kettőt-hármat. — És honnan tudod te mindezeket? — Vovka Kakucsnyikovtól. Meg olvastam róla. Arról is, hogy mi lesz és mi nem lesz... — Ezzel mit akarsz mondani? — Bocsáss meg, apa, de például nem lesznek olyanok, mint te; olyan tisztviselők, könyvelők, satöbbi. Számológépek lesznek... — De azok csak összeadni tudnak. — Tévedsz! Mindent tudnak számolni, és ... hiba nélkül. Most te vagy könyvelő, de majd azt a gépet fogják könyvelőnek hívni. Csak meg kell nyomni a gombot... Vovka mondta. — Vovka téved! — Nem téved ... — De igen. Egyébként, mutasd csak az ellenőrző könyvedet ... ! Vityka durcásan húzódott a szoba sarkába. Aztán mégis elővette az ellenőrző könyvét és szótlanul nyújtotta apjának. — Igen, igen... földrajzból egy hármas ... gratulálok! Számtanból is. És a Marsra akarsz utazni. És az apádat géppel akarod helyettesíteni! Hát, akikor ma este nem megyünk a cirkuszba. Te pedig előveszed a könyveidet és tanulni fogsz! Vityka sóhajtva vette elő a könyveit és a füzeteit — és az asztal mellé ült. Így telt el vagy tíz perc. Akkor apja felállt a fotelból. — Na gyere, béküljünk ki! — Nem megyek! — Gyere csak... beszélgetni akarok veled arról, hogy mi lesz és mi nem. És újra kezdték a beszélgetést. — Vityka! Én mindezt elfogadom, biztosan minden így lesz, ahogy te mondod. De én ezt már nem érem meg... — Miért nem? — komoro- dott el Vityka is. — Mert a betegség és az öregség megmarad. — De nem, azok se maradnák meg! ' élyen a fia szeméM be nézett, ahol különös fényt látott, az olthatatlan hitet, hogy mindez úgy lesz, ahogyan arról álmodoztak. És érezte, hogy ezt a hitet nem szabad megesorbí- tani. Magához húzta a fiút és megcsókolta a homlokát. Fordította Antalfy István LJ irtelendynek nyáron valahogy mindig több ideje volt a fiára. Legalábbis legutóbb. A szünidőben szünetelt a nyiratkozás is. Hosszú, forró frizurát növesztett magának a fiú. Jói állt neki, csak beszélgetés közben ki kellett lesni mögötte az embert; homlokától az ádámcsutkájáig. A tekintetét hetek óta nem láttam. Atyja haja egyujjnyi-rövidre nyírt, amióta ismerem. Nemrég előléptették, azóta valamivel rövidebbre vágatja a haját. Mint mondotta : nem akar fölöslegesen föltűnni. Ö tudja. Vesszőparipája a fiú hajzata volt. Különösen amióta vészesen közeledett az új iskolai év kezdete, az utolsó év az érettségi előtt, az első az ő előléptetése után. Vesz- szőparipájának csakugyan félelmetesen megnőtt a sörénye. Az előléptetésen az atya átesett, hátravolt a fiú. — Helló — üdvözöltem fiatal barátomat tüntető együttérzéssel, mint aki még növeszthetne magának hosz- szú hajat, mivelhogy már ráférne a fejére lassacskán. Fürtim őszbe csavarodnak fiatalságommal. A fiú hajfüggönye mögött, elmerülten babrálta a szalagjátszót. Zenét akart. Folytatást. A társaságban szívesen választottam őt társaságul. Gyermekkora óta barátkoztunk. Azután haja nőtt. — Helló — mondta, mint aki tudomásul vesz. — Rágyújtasz? — kérdeztem. Az atya már árgus szemekkel figyelt bennünket. — Igen — mondta a szófukar jövendő. — Vigyázzunk — kattintottam óvatosan irányába, feje irányába, az öngyújtót —, nehogy lángra lobbántsuk az üstöködet. — Nehogy — szólt ki szája irányából a fiú. Tudtam, hogy van humorérzéke, csak mostanában nem láttam nevetni. Rágyújtott. öreg. kéménytelen zsup- fedelek füstölögnek így havas januári reggeleken. Békésen pipálgattunk volna, amíg a szalagjátszón megszólal a futószalagzene, ám ekkor Hirtelendy ismét elkezdte nevelni a fiát. — Lobbantsd csak nyugodtan lángra, úgysem lesz belőle soha lobogó üstökös. — Előlépett, mint aki már megszokta, hogy újabban előléptetik, újabb előléptetésekre számít még. Előlépett a társaságból: fölénk. — Ez a frizura már tűzoltósági botrány. — Tűzveszély. — Hirtelendy valósággal tűzbe jött. — Már a szalagjátszót sem látja, nemhogy az embereket. Tapogat, mint a vak. Még ha puli volna. Nem látom a gyermekem — kiáltott fel pátosszal —, a gyermekem pedig nem hall engem. A puli hallja az embert. A gyermek nem hallja az ő atyját. Leperzselni, mert így aztán nem mégy nekem iskolába, fiam. Fiút akartam, nem hajasbabát. — Már kiabált. Kínos volt. — Nem neked megyek — mondta makacsul a fiú. — De én neked megyek — válaszolta atyai tekintélye hajóroncsain imbolyogva Hirtelendy. — Kivárom, amíg megnyiratkozol. A pofont akkor kapod. Akkor jobban ül. Akkor is megpofozlak ezért a nyárért, ha később netán mégis üstökös lenne belőled. Meg aztán te is, nem szeretem. — Álljon meg a menet — kezdtem, mivel fogalmam sem volt, hogyan fogom folytatni. — Nem a haj teszi az embert. Ennek okáért minek a fiatal oroszlánt bántani, mert előbb a sörényét mutatja és nem a körmét. Majd meglesz a körme is, ha arra lesz szüksége. Szükség körmöt növeszt. Arra felelj, megkérdezted te már a fiadtól, mire való ez a fejfüggöny? — Éreztem, hogy jó nyomon vagyok. — Mire való? — kacagott fel Hirtelendy. — Elbújni a felelősség elől, arra való. Szülőbosszantónak. Arra jó. Jól mondtad: fejfüggöny. — Kilátástalan — jegyezte meg nyugodtan a fiú. — ö nem lát ki valami mögül. Ez a véleményem. — Miért növeszted? —fordultam a fiúhoz. Már mindenki minket figyelt. — Apád helyett kérdem: miért növeszted? — Találd ki — felelte a fiú. A szalag játszó halkan surrogott. Csak ekkor vettem észre, a hosszú hajú felvételt készít rólunk. — Találjam ki — motyogtam elgyengülve. Pimasz. Erre legszívesebben már én is csak pofonnal válaszolhattam volna. Nem a haj a baj, hanem ami mögötte lehet, vanhat. Mindig a fejjel volt a baj a történelem folyamán. Belülről. — És ha kitalálom? — Az ember akkor tartja a leghatásosabb szünetet;, amikor hirtelen kifogy a támadásból. — Szép, kerek, majdnem csinos a fejed. Vágasd kopaszra a hajad. Már csak azzal lehetne kitűnni. Mi akarsz te lenni: Bozonti III., a futballista, vagy hajszárítóreklám? — Időt akartam nyerni. — Ha kitalálod, kopaszra vágatom. Itt a kezem. — A leányok szeretik. A leányok így szeretik. — Eltaláltad — nyitotta kétfelé homlokából a függönyt a fiú. — Holnap estére kopasz vagyok. Nullással. Ehhez most már én ragaszkodom. — Áprilisi kékég tekintetét hetek óta most láttam először tisztán, előbújt hajzata mögül. Aki így tud veszíteni, holnap már férfi. — Most pedig játszd vissza az egész felvételt — mondtam. A diadal néha elveszi az ember eszét. Hirtelendynek ez már egy kicsit sok volt. A társaság tombolva követelte a felvételt, újra meg újra mindig elölről, de csak addig a pontig, amikor az atya hangja kijelenti: „Nem látom a gyermekem, a gyermekem pedig nem hall engem.” Ezen addig nevettünk, amíg ő is hajlandó nem volt önmagán nevetni. A nevetés néha a vesékbe lát. — A beígért pofont aztán csakugyan megkaptam — mesélte hetekkel később az utcán fiatal barátom. A haja már újra serdülőkorban volt. N , , ezd. fiam — karoltam fiatal barátomba, mert most már nem tudtam egyenesen túlságosan szabad szemébe nézni —, ami megvolt, azon túl vagyunk. Atyádnak igaza van, volt és lesz. Ha nekem volna egy ilyen fiam, ha az én fiam lennél, és egy ilyen barátommal barátkoznál, akit én úgy ismerek, mint atyád engem, én sem tehettem volna másként. Megértesz, ugye? Legalábbis addig, amíg te még csak atyád pénztárcájában váltod be a hozzád fűzött reményeket. A fontos az, hogy a leányok kopaszon is szeretnek. Mert efelől kétségeim nincsenek, örvendek, hogy nem fogod föl tragikusan. Panek Zoltán: Emberbolondok című kötetéből (Dacia Könyvkiadó, 1978.) SZOBA KIADÓ Bevezetés — Eger — határozott Somos. — Dóm, vár, bor, taverna, Szépasszony-völgye. Utazni jó. Szombat volt, üres napok kezdete, Somos bemászott a Wartburgjába, és elindult Eger felé. Utazások Somos utazott. Az utált vasárnapok elől. Hol Szegedre ment (régi cimborákat keresni), hol Esztergomba (faragott szobrokkal beszélgetni), hol Debrecenbe (a nagytemplomban üldögélni), hol Tihanyba (az altemplomban álldogállni). És az utazások végén: „Mégiscsak jobb lett volna beszélgetni valakivel a mai napon, vagy talán a következőn is” —, álmos szobában, hűvös vendéglőben, lassú séta közben. Dehát... Ott meg az jutott volna az eszébe, hogy jobb lenne a kocsiban ülni, egyedül, vissza- úton egy ismeretlen városból. A hétvégi utazások rendje: mindig ugyanaz. Érkezés, szálláskeresés, a Wartburg megfenyítése, kulturális semmittevés dómokban, képtárakban, öreg utcákon, aztán ebéd „odavalósi bor”, délután bamba városnézés, este borpince vagy taverna vagy halászcsárda (bárokba nem járt, hiszen a lokálok állatfajai mindenhol egyformák). Másnap lóerő-kirándulás a legközelebbi romantikához (lovagvár, kilátó, őspark, szőlőhegy), utána megint valamiféle ebéd, de a fröccs mellett már ott toporog a türelmetlenség, „hát mi a vénistent keresek én itt?” Somos fizet, kocsiba ül, százzal zúg végig az úton, senkit nem vesz fel, hazaér, megnyugszik, elalszik. („Jól élt” a nyári hétvégeken. Pénze volt, hiszen sokat dolgozott és tökegye- dül élt; felnőtté avatta magát, és sem kedves gazemberekre, sem fecsegő asz- szonykákra nem költötte a pénzét. Elégedett • volt a vagyonával: íróasztal, rajta kéziratok, magnetofon, erőszakos zenével, betört ágy, néha gyógyszerek és pálinka. Meg a kocsi, egérút a nyugtalanság elől, a halál kétütemű ügynöke.) A szoba A dóm közelében parkolt. Lezárta a kocsit, felnézett, „esni fog”, gondolta, zseb- revágta a kezét átsétált az! úttesten. „Szoba kiadó, csak férfinak”, ütötte meg a szemét a fehér cédula. A fához állt, újra elolvasta. „Nosza” — gondolta. „Tiszta parasztszobában fogok aludni, budira járok, hajnalban rigófüttyre ébredek”. A cím: földszintes ház, utcára néző ablakokkal. Magas deszkakapu. Csengő, mellette a névtábla: özv. Kárász Józsefné középisk. tanár. Szőke, szemüveges fiatal- asszony nyitja a kaput. — Tessék ... — A kiadó szobát keresem. A nő fekete ruhát visel. Az arca párnás, komoly; a haja kontyba fűzve. — Kárászné vagyok, tessék. Előre indul. Sövényre nevelt szőlők között vezeti Somost a hazba, a kiadó szobához. Magastámlás ágy, öreg szekrény, toalettasztal. A falon feketekeretes fényképek. Sovány, bajszos férfiarc. — A férje? — kérdezte Somos. — Igen. — Meghalt? — Március hatodikán. Somos az ágyra tette a táskáját. — Itt lakott, ebben a szobában? — Csak az utolsó két hónapban. . „Nagyszerű” —• gondolta Somos dühösen. —• És mi. . . szóval miben ... Milyen betegsége volt? — Fehérvérűség. Somos felvette a táskáját. — Most elmegyek — mondta. — Estére jövök. — Tisztát húzok — mondta az asszony. —• Az jó is lesz. — Nem piszkos, senki nem aludt benne, csakhát... — Minden este megágyazok, így aztán ... — Megágyaz? —• A férjemnek. Somos kifelé indult, utálta a gyávaságát. Miért nem meri azt mondani, hogy nem kell a szoba, ez a siralomház, a naponta megvetett ágy, a titokzatos szekrény, a leeresztett redőny ... —• A kulcsok — lehelte utána az asszony. Este Somos birtokba vette a várost. Bejárta a várat, megcsodálta a székesegyházat, aztán egri fejlevest vacsorázott, elborozgatott a Szépasszony völgyében ... Éjfél után ért a szállásra. „Még soha nem volt eny- nyi kulcsom” — gondolta, amikor a házajtó és lakásajtó után a szobaajtót is kinyitotta. Felkapcsolta a villanyt. Frissen húzott ágynemű, duzzadó párnák. Az éjjeli- szekrényen pohár víz. És ... gyógyszer. Somos felvette, megnézte. Leupurin. Fehérvérűség elleni szer. Az ágy mellett széken: vizeletkacsa, porcelán ágytál. A párna alatt zsebkendők. Somos felhajtja a paplant. Az ágy derekán gumilepedő piroslik. „Ha esetleg magam alá vizelnék” —• gondolta Somos kábultan ... Lassú, beteg mozdulatokkal levetkőzött, lefeküdt. „Szép álmokat” — gondolta. — „Még két hónapig élek.” Finom kopogás az ajtón. — Józsi! — hallatszott Kárászné halk hangja. Somos hallgat. — Józsi, nincs semmi kívánságod? Mereven, nyitott szemmel feküdt a sötét szobában. — Józsi! — Nincs, szívem, köszönöm — mondta. — Bevetted a gyógyszert? — Igen. — Kettőt? — Kettőt. — Nem vagy éhes? —■ Nem, szerelmem. Megmozdul a kilincs. — Józsi, miért zárkóztál be? — Egyedül szeretnék maradni. — Engedj be. — Nem. — Józsi, nyisd ki! — Soha többet. — Józsi. Az asszony a kilincset rázza, „Józsi, nyisd ki!” hallani, ahogy a földre csúszik az ajtó mellett, viny- nyogva sír... Aztán zihálni kezd, sóhajtozik, mély női torokhangon. „Még két hónap”— gondolta Somos. — Hiszen csak a szél zörgeti a redőnyöket.” Másnap Kora hajnalban ébredt, gyorsan felöltözött, megtapintotta a slusszkulcsát, kiosont a konyhába. A szobaajtó félig nyitva. Kárászné szétvetett karokkal alszik, hosszú haja az arcába simul. Somos kilépett az udvarra. Hűvös, harmatos levelek között ment a kapu felé. „Az éjszakák” — mormolta magában. — „Mindig azok az átkozott éjszakák.” összeállította: Rékasy Ildikó Bolya Péter: Leonyid Lenes: Mi van a Holdon?
