Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-17 / 13. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. január 17. CARTER IGAZI ARCA Kockázatos kampány Látványos és aggasztóan hidegháborús hangvételű szovjetellenes hadjáratot kezdeményezett az Egyesült Államok, amióta az afgán vezetők többszöri kérésére a Szovjetunió katonai segítséget is nyújtott e déli határai mentén fekvő országnak. Ez a segítség teljes összhangban áll az ENSZ alapokmányával és a két ország 1978 decemberében aláirt szerződésével. Nem ritka a mínusz 40 fok Tél a Szovjetunióban Mirnij városa Jakutföldön, ahol megszokott a mínusz 40 fok Mindebből logikusan következik, hogy az események Afganisztán belügyé- nek tekinthetők. Joggal vetődik hát fel a kérdés: a Fehér Házból irányított hidegháborús kampányt valóban az afganisztáni események váltották-e ki, vagy netán mélyebb gyökerei vannak? Washingtonban mindenesetre a szovjet csapatok afganisztáni jelenlétével indokolják a hidegháborús akciókat. Carter erre hivatkozva csökkentette a takarmány- gabona kivitelét a Szovjeté unióba, jelentette be a gazdasági, tudományos, műszaki és kulturális csere visszaszorítását, erőszakolta ki a Biztonsági Tanács, majd az ENSZ-közgyűlés rendkívüli ülésszaka összehívását. Erre hivatkozott akkor is, amikor előrevetítette azt a lehetőséget. hogy az Egyesült Államok valóságos nemzetközi konzorciumot hoz létre az Afganisztánnal szomszédos Pakisztán támaszpont-állammá való kiépítésére. Ezzel egyidőben ugyancsak az afganisztáni események ürügyén szorgalmazzák. hogv Izrael. Egyiptom. Omán és Szomália területén is amerikai támaszpontokat hozzanak létre. II válság valódi gyökerei A gondos időzítés és az Afganisztánra való hivatkozás azonban csak a felszín. Valójában egy immár évek óta erősödő irányzatról van szó az amerikai politikában. Ennek előzményeiről a következőket lehet megállapítani : a vietnami háború után a fejlődő országokban hallatlanul felgyorsult a társadalmi erők mozgása. A folyamat a portugál gyarmatbirodalom széthullásával. Angola és Mozambik baílrafordulásával kezdődött, az etiópiai forradalommal folytatódott. Ez — párosulva a rhodesiai fehér telepes rezsim mind tarthatatlanabb helyzetével — gyökeresen meggyengítette az imperializmus afrikai pozícióit. Űj dimenziót adott ennek a folyamatnak az iráni forradalom. amely (függetlenül annak egyértelműen iszlám jellegétől) az amerikai katonai hatalom legfontosabb támaszpontjainak elvesztését jelentette a Szovjetunió déli határai mentén. Előzőleg a Szovjetunióval szomszédos, másik stratégiailag fontos országban, Afganisztánban is forradalom zajlott le 1978 áprilisában. Washington sohasem volt hajlandó elismerni, hogy pozícióinak gyengülése az említett országokban alapvetően a helyi társadalmi mozgások eredménye. Az amerikai propaganda mindvégig azt állította, hogy ..külső erők” (értsd: Szovjetunió) állnak a változások mögött. Ezzel próbálják a világ közvéleményével elfogadtatni az amerikai politika enyhülés- ellenes fordulatát, amely- lyel kapcsolatban a Washington Post már 1978-ban azt »írta: „Washingtonban a dolgok szovjeten enesebb irányba csúsznak, és újjáélesztik a hidegháborús korszak retorikájának és döly- fösségének egy részét”. A harmadik világban bekövetkezett amerikai pozícióveszteségek igazi, társadalmi okainak felülvizsgálásával, a minden korábbinál nagyobb hadi költségvetés bejelentésével. Washingtonban sokan úgy vélték, hogy a Szovjetunióra kény- szeríitett fegyverkezési verseny gazdasági értelemben is érdeke az Egyesült Államoknak. A már csaknem teljesen előkészített SALT—II szerződésre az első csapást a Carter—Brzezinski adminisztráció mérte 1977 elején: felbolygatták a már megállapított aiapelveket, s a tárgyalásokat jóformán .újra kellett kezdeni. Mihelyt ezek a tárgyalások több, mint kétéves erőfeszítés után tavaly a SALT—II aláírásával végződitek — nyomban megkezdődött Washingtonban a szerződés elleni kampány. Ebbe tartozott az elmúlt nyáron a kubai szovjet kiképzője ürügyén szított hisztériás propaganda is. Amerikai fegyverkezési tervek Ráadásul az amerikai kormány éppen a szerződés jóváh agyasáról folyó szenátusi vita legkényesebb szakaszában váratlanul napirendre tűzte a közép-hatótávolságú rakéták új generációjának nyugat-európai telepítését. Ügy állították be a kérdést, mintha ennek a veszélyes tervnek az elfogadtatása valamiféle feltétele lenne a SALT—II egyezmény ratifikálásának. Ez már voltaképpen hideg- háborús politikai zsarolásnak minősült. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Carter legújabb lépése, amely- lyei utasította a szenátust: a Szovjetunió afganisztáni segítségnyújtásának megtorlásaként szakítsa félbe a SALT—II ratifikálási vitáját. A kínai kártya Egy harmadik tényező, amely az amerikai fordulat mélyebb gyökereire utal: Kína kezelése. Eredetileg az amerikai álláspont (Carter szavaival) ez volt: „Óvakodni fogunk attól, hogv a Kínával és a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatainkban egyensúly-eltolódás keletkezzék.”. A valóságban ezt az egyensúlyt Washington következetesen felborította. Mondale amerikai alelnök tavalyi- pekingi látogatásakor már nyíltan jelezte: „egy erőszakos és szilárd biztonsági helyzetben levő Kína megfelel az amerikai érdekeknek”. Brown amerikai hadügyminiszter mostani látogatása szintén ezt a fényt erősítette meg. A pekingi vezetőkkel közölte, hogy az amerikai kormány fokozza a Pakisztánban működő Afganisztán-ellenes csoportok katonai támogatását, s ebben számít Kína tevékeny részvételére is. Egyidejűleg megállapodtak Kína és az Egyesült Államok katonai együttműködésének a bővítésében, amelyet „védelmi lépésnek” minősítette^ a Szovietnnió afganisztáni jelenlétével szemben. Az amerikai politika bonyolult összetevőinek a bemutatása nyilvánvalóan tükrözi a lényeget. Az elnökválasztási harcot vívó, sokszor gyengeséggel és határozatlansággal vádolt Carter teljesén megmutatta igazi arcát: a Washingtonban régóta érlelődő és gondosan előkészített hidegháborús of- fenzíva az afganisztáni események ürügyén immár nyíltan irányul a nemzetközi enyhülés vívmányai ellen. —i—e Benzin szénből Bolygónk kőolajtartalékai kimerülőfélben vannak. Ezért a kutatók figyelme mindinkább a szilárd tüzelőanyagokból előállítható szintetikus szénhidrogének felé fordul. A szénből és olajpalából előállítható szintetikus szén- hidrogének termelési technológiáját már a század huszas éveinek végén kidolgozták. Ám mivel a negyvenes években hatalmas kőolajlelőhelyekre bukkantak szerte a világon, a veszteségessé váló szintetikus benzin-gyártást teljesen megszüntették. Jelenleg több országban, köztük a Szovjetunióban is foglalkoznak ezzel az iparággal, de a termelés nem jelentős nagyságrendű. Ugyanakkor e területen egyre szaporodnak a tudományos -kutatások és a gyártás-technológiai kísérletek. A tervek szerint az 1980-as években kezdenek majd hozzá olyan nagyüzemek építéséhez, amelyek szintetikus benzint, gázolajat és egyéb hasonló termékeket szénből állítanak elő. A Szovjetunió a kiváló minőségű barna- és kőszenekből hatalmas készletekkel rendelkezik. Ráadásul az ország keleti részén, többek között a kansz-acsinszki medencéién a szenet nyíltszíni fejtéssel bányásszák. A kanszk-acsinszki szén ikén- és egyéb ásványianyag-tar- talma csekély. Éppen ez a tulajdonsága teszi lehetővé, hogy a természetes kőolajat helyettesítse. Tehát rendelkezésre áll a megfelelő mennyiségű nyersanyag. A problémát a feldolgozás -gazdaságilag -kellően hatékony technológiájának hiánya jelenti. A fűtőanyagokkal foglalkozó tudományos kutatóintézet például kidolgozott egy módszert, amely a szén hidrogé- nezését 100 atmoszféra nyomás mellett valósítja meg. A kísérleti berendezés működésének első eredményei arról tanúskodnak, hogy a szénalapú folyékony nyersanyagok termelési technológiája 1990—1995-re már alkalmas lesz a kőolajtermékekkel versenyképes anyagok előállítására. Így például egy tonna benzinhez 3—4 tonna barnaszénre van szükség. A szén feldolgozása 2—3-szor drágább ugyan, mint a kőolajé, de a nyiltszíni fejtéssel bányászott barnaszén ára az olaj árának tizedét sem éri el. A szovjet szakemberek a szintetikus fűtő- és vegyipari nyersanyagok előállításában szorosan együttműködnek a KGST-tagországok kutatóival. Moszkvában legutóbb 40 éve volt olyan hideg tél, mint a tavalyi. Volt olyan éjszaka, hogy a hőmérő 45 fokot mutatott. Szakemberek véleménye szerint igen csekély annak a valószínűsége, hogy a közeljövőben Moszkvát ismét szibériai hideg árasztja el. Az elmúlt tél azonban komoly tanulságokkal szolgált, amelyek hatására intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy a melegszolgáltatásban ne fordulhassanak elő a múlt télihez hasonló hibák. Noha ezek a zavarok csupán helyi jellegűek voltak, rövid ideig tartottak és meg sem közelítették azokat, amelyek Európa és Amerika hideg sújtotta városaiban előfordultak, éles társadalmi visszhangot váltottak ki. Néhány adat: Moszkva házainak fűtésére egyetlen tg- li napon 55 millió köbméter gázt, mintegy 400 vagon szenet és 500 vagon mazutot tüzelnek <*1. Az elmúlt 10 évben 1 köbméter gáz kitermelési és szállítási költségei 60. 1 tonna olajé pedig 30 százalékkal emelkedtek. Mellesleg 300 millió rubelt fordítottak arra, hogy Moszkva lakói nyugodtan várhassák a mostani telet. Megjegyezzük, hogy egyáltalában nem Moszkva az ország leghidegebb települése. A fővárosban 40 évenként fordul elő olyan kemény tél, mint a tavalyi, viszont a szibériai Jakutszk- ban. Magadánban, Anadir- ban és a többi észak-szibériai városban mindennaposak az ilyen hidegek. A Szovjetunióban érvényes normák szerint a lakások hőmérséklete nem lehet alacsonyabb 18 foknál. Természetes, hogy ez nehezebben és drágábban érhető G1 a Csukcs-félszige- ten. mint mondjuk Ukrajnában. Ez azonban nem a fogyasztó, hanem az állam gondja. Moszkvában a leghidegebb napokban 13 hatalmas hőerőmű. 47 hőközpont és nyolcezer kilométernyi vezeték működik, hogv több ezer épületben megfelelő legyen a hőmérséklet. (A fővárosban 100 lakás közül 85 központi fűtés révén kap meleget.) Néhány külföldi szerző úgy véli, hogy a Szovjetunióban látható felhívások, melyek szerint a lakosság takarékoskodjék a hő- és a villamosenergiával, a közelgő energiaválság jelei. Szó sincs róla! A moszkvaiakat például nem arra szólítják fel, hogy csökkentsék lakásaik hőmérsékletét, vagy olyasmit vonjanak meg maguktól, ami létszükséglet, hanem arra, hogy vegyék elejét a semmivel sem magyarázható pazarlásnak. Mondjuk, ne folyassák fölöslegesen a melegvizet. (Moszkvában az egy főre jutó napi melegvízfogyasztás 110—130 liter, ami 30 százalékkal több, mint az NDK-ban, Franciaországban, vagy Olaszországban.) Ä télre felkészített, jól hőszigetelt lakások fűtéséhez 15—20 százalékkal kevesebb energiára van szükség. Nem az energiaválság tüneteiről van tehát szó, hanem pusztán ésszerű, takarékos gazdálkodásról. Alekszandr Guber TAJVANI KÉRDŐJELEK Egy szerződés lejár Baljós dátumnak bizonyul január 1. a tajvani politikusok számára: tavaly ezen a napon létesített teljes diplomáciai kapcsolatot egymással Kína és az Egyesült Államok, az idei év első napján pedig hivatalosan lejárt a szigetnek az USA- vai 1954-ben kötött „kölcsönös védelmi szerződése”. Mindkét esemény része annak a folyamatnak, amely lezárta a „Tajvan—Kína” egyenlet évtizedekig fenntartott illúzióját. Tajpej és Washington között tehát már egy éve megszűnt a diplomáciai viszony. (Kudarcot vallottak azoknak az amerikai szenátoroknak a próbálkozásai is, akik Carter elnökkel szembefordulva Tajvan „ejtését” bírósági úton próbálták alkotmányellenessé nyilvánítani.) 1979-ben kivonták a tengerészgyalogság maradékát és leállították az amerikai katonai segélyeket — szintén a Pekingnek tett ígéreteknek megfelelően. Mindez a valóságban persze jóval kevesebb változást jelent. A nagykövetség szerepét ma is ragyogóan betölti az Amerikai Intézet nevű intézmény, ahol a — hivatalosan nyugállományba helyezett — diplomaták folytathatják szolgálatukat. Nem kormányszinten ugyan, de változatlan a társadalmi, kulturális szervezetek tevékenysége is. A gazdasági kötelékek csábítása sem csökkent: a több milliárd dolláros évi forgalom egyelőre még jóval meghaladja az USA Kínával lebonyolított kereskedelmét. A felszínen egyébként az sem érzékelhető különösebben, hogy a kínai—amerikai normalizálás csökkentette volna Tajvan önbizalmát. Diplomáciai elismerésben ugyan már csak körülbelül 20 ország részesíti (Kínát száznál is többen ismerik el), a gazdasági élet dinamizmusát mégis sikerült megőrizni. Az 1979-es növekedést mintegy 9 százalékra becsülik. Nem indult meg a tőke menekülése, sőt a külföldi beruházások rekordot értek el azóta, hogy 1950-ben, a kínai forradalom győzelme után a reakciós Kuomingtang hadsereg megszállta a szárazföldtől 200 kilométerre sem fekvő szigeteket. Kevésbé világos, milyen változásokat okozott a tajvani belpolitika mélyén a washingtoni cserbenhagyás. A pekingi vezetők ismételt felszólításait a normális kapcsolatok helyreállítására mindenesetre kereken visszautasították. Ugyanakkor tény, hogy Tajvan és Kína kereskedelme az elmúlt évben ugrásszerűen fejlődött. Hongkongon keresztül eddig is jelentős cserét bonyolítottak le, az 1979-es növekedés mégis kiugró: becslések szerint hatvanszorosára emelkedett! (Igaz még így is csupán néhány millió dollárt ér el, de a tendencia figyelemre méltó.) Másrészt viszont a tajvani vezetésnek egyre inkább figyelembe kell vennie az őshonosok — azaz a nem Kínáról áttelepültek, illetve leszármazottaik — követeléseit, akik a 17 milliós lakosság 85 százalékát teszik ki. Ök demokratizálást, a jogi és választási rendszer reformját követelik, s nem a nagyhatalmi politika ábrándjainak kergetésében, hanem a sziget saját, reális fejlődésében érdekeltek. Végeredményben a „két Kína”,, vagyis a független Tajvan elvének hívei. Ennek érvényesülésébe Pekingben — legalábbis hallgatólagosan — beleegyeztek. Hiszen a kínai vezetők minden lehetséges alkalommal kijelentik: Tajvan „újraegyesítésére” csak békés eszközökkel, a sziget gazdasági-politikai sajátosságainak „kellő tiszteletben tartásával” fog sor kerülni. E meghatározás pontos tartalma ugyan tisztázatlan, de a szakértők egyetértenek: a status quo megbomlására hosszú ideig nem kell számítani. Tajpejben mégis napirenden vannak a katonai kérdések. A népi Kína „visszafoglalásának” szólamát ma már persze a Csang Csing-kuo kormányzat sem veszi komolyan — bár az elnök apja-elődje, a néhai Csang Kaj-sek diktátor idején még ez volt a hivatalos politikai program. A védelmi képesség fokozása mégis elsőrendű célkitűzés: a majdnem félmilliós hadsereg rendkívül jól kiképzett és korszerűen felszerelt — természetesen mindenekelőtt amerikai hadianyaggal. Ennek utánpótlása a jelek szerint a jövőben is zavartalan lesz: egy több százmilliós dolláros fegyverszállítást a napokban jelóh- tettek be, éppen Brown amerikai hadügy- , miniszter kínai látogatásának előestéjén... Látható: a kialakult kapcsolatrendszer távolról sem mondható egyszerűnek. Meghatározó eleme mindenesetre a közös szovjetelleneáség: ezzel a stratégiai érdekegyezéssel magyarázható hogy Peking gyakorlatilag bizonytalan időre elismerte a „két Kína” elv érvényesülését. Amíg ebben az alapállásban nem következik be változás, addig a tajpeji vezetőknek sem kell közvetlen veszélyben érzeni magukat. Szegő Gábor Csang Csing-kuo elnök apja, Csang Kaj- sek diktátor arcképe előtt
