Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
1979. december 24. SZOLNOK MEGVEI NÉPLAP 9 Tamásra gondolok Ha megkérdeznék: „Tudod milyen év volt az idei?” azt válaszolnám: „Tudom. Gyermekév volt”. Eddig rendben is lenne a dolog. Csakhogy ezt nem a gyakori híradásokból tudom, nem a mindenhol jelenlévő plakátokról értesültem róla; hiszen ezeknek igen tünékeny a természetük, megérintenek a közvetett információk, de már tova is osonnak, akár lágy szellőcskék. Igatóban akkor döbbentem rá az 1979-es esztendő gyermekév-mivöl- tára, amikor a Valóság idei harmadik számában elolvastam egy tanulmányt a gyermekekről. Nem a gyermekévről, arról szó sem esett. Polcz Alaine A gyermekek haláltudata című munkájában halálosan beteg, gyógyíthatatlan gyermekekről ír. Felka- varóbb döbbenetesebb sorokat nem olvastam az idén. Szó szerint idemásolok egy passzust: M. Tamás (lymphoid leukémia) halála előtti órákban felhúzta két térdét, átfogta karjaival és fejét előrehajtva himbálta magát. Az ügyeletes orvos, aki látta, pár hónap múlva K. István tizennégy éves lymphoid leukémiás fiúnál terminális fázisban ugyanezt a mozdulatot figyelte meg. Megkérdezte tőle: „Mit csinálsz?” István válasza: „Tamásra gondolok”. Azóta látom Tamást. Ügy vélem, ő kapta a gyermekév sok-sok létesítményét, neki szóltak az ünnepi és szórakoztató rendezvények, ő bújja Ágh István gyermekkönyvét, ' ő nevet Lázár Ervin Berzsán nevű figurájának kalandjain, az ő szájában édesednek Kiss Anna gyermekversei, ővele játszanak Tandori Dezső mackói. .. Mire észrevettem, Tamás nem egy gyermek volt a sok közül, hanem „A gyermek”. Csakis ő lehet az a 12 éves állami gondozott, aki Az Üj Írás idei decemberi számában ilyen sorokat ír: „Ne igyál már olyan sokat, / mert kihányod a gyomrodat!” Csakis ő lehet az az otthontalan fiú, aki: „mikor nagyon fázok, / mikor stónkó- zok és fázok, / gondolok a kályha nagy melegére, / be akarok menni a házba, / de az ajtó zárva.” Tamás toporog éjjel kettőkor a bérház folyosóján, még anyu odabent leli kedvét egy fizető vendéggel. Tamás nézi sóvárogva a gazdag kirakatokat. Tamás az, aki rosszul táplált és visszamaradt a növésben. Tamás az a kisfiú, aki epilepsziás lett, mert az anyja kútba akarta dobni. Elárulhatom neked; bennem már Tamás része hallgat a szere- tetre éhes, a kiszolgáltatott, a szegény, a megnyomorított, a szép élet után sóvárgó ember, bárhol is éljen. És Tamásnak nevezem a jóságot, a tisztaságot, a lakható világot, minden jót, amit elveszíthetünk. Bekapcsolom a rádiót, bekapcsolom a televíziót, ugyan mit kaptunk a gyermekévre? — hiszen vágyainkban, a méltó életre való sóvárgásunkban mindannyian gyermekek vagyunk. És hallok híreket a fegyverekről, konfliktusokról, a fenyegető szegénységről. Felhúzom két térdem, átfogom karjaimmal, előrenyújtom a fejem, himbálom magam. Ha most ' megkérdeznék, hogy mit csinálok, azt mondanám: „Tamásra gondolok.”. Körmendi Lajos II várva várt jövevény A mentőautó még a kórház előtt áll. *A fiatal- asszony már átöltözött. Fürge nővérek készítik elő, aztán csak szemükkel beszélnek a hordágyon fekvő fö— Első gyerekünk lesz, de Anyucikámnak a tizennegyedik unokája — és mosolyog. Büszke az anyjára, aki nyolc gyereket szült. •— Csak egy kicsit feleik, de tudom, túl kell rajta esni. Anyám is mondta, úgy- is elfelejtem majd a kínokat. A férjem is, én is nagyon várjuk, lesz jó helye, vigyázunk rá. Most még az Alvégi úton lakunk, az anyósoméknál, de A nagy kórterem első ágyában, mindjárt az ajtó mellett fekszik Fabar Mi- hályné túrkevei tanítónő. — Tízéves Gyöngyi lányunk évek óta testvért követel. Tulajdonképpen a gyerek vágya győzött meg minket is a férjemmel: lehetne még egy gyerekünk! És látja, most héthónapos terhesen itt vagyok, már három hete idehoztak a mezőtúri kórházból, nehogy ko- raszülő legyek. Megerősödtem, jól érzem magam. Az ijedtségen is túl vagyok, mert nagyon féltem, mi lesz, ha mégis hiába szenvedtem, ha nem tudóim kihordani? Már bízom benne> megszületik. lőtt. A szülőszoba felé fordítják a hordagyat. A széparcú asszonyon nyoma sincs félelemnek, kínnak. Csak, ahogy duzzadt keze vé- ’ dón terhére simul, az láttatja: a szülés megkezdődött. jól megvagyunk, a picinek is mindene meglesz, úgy gondolom. Klót év múlva várható a lakás, bent van az igényünk. Vona Imrtsné — huszonnégy éves papírgyári meós — nem beszélhet sokáig. Energikus szülésznők „kormányozzák” a hordágyát. A szülőszobában minden nap, minden órában a szép szenvedés az otthonos. Addig még - sok persze az idő, s szigorúan kell venni az orvos tanácsát: pihenni, csak pihenni. — Már abba is beletörődtem, hogy fekszem. Az olvasás most nagyon sokat segít, rengeteget olvasok. Különösen mostanában hiányzik a családom és az iskola is, a tanítványaim. Olyan jó ilyenkor Télapó-ünnepségeket szervezni, karácsonyra készülődni a gyerekekkel, meg a sajátommal is. Azt mondták, ünnepre hazaengednek, aztán jövök vissza. Minden orvosi utasítást megtartok, mert úgy várjuk mi hárman a késői jövevényt, ahogy csak lehet! Pedagógus kölcsönnel épített nagy házunk, kocsink van, a férjem jól kereső pék szakmunkás, a mi boldogságunk akkor lesz teljes, ha még egy gyerekről gondoskodhatunk. Ahogy halad az idő, úgy beleélem itt magam a kismama életébe, hogy szinte az is jót tesz tán nekünk. Hangos a folyosó. A táplálkozás gyönyörűséges perceire érkező csecsemők hangja betölt mindent. Sírnak, éhesek, anyjuk meleg mellére borulnak. IKREK A terhespathológián — ez az osztály a különösen féltett terheseké — szeptember 17-e óta minden nap megnézi a naptárt Rozsnyai Sándorné rendelőintézeti asszisztens. Január 17-ig, szülése előrelátható napjáig a kórházat nem hagyhatja el. A gyermekei érdekében! Ikrek várhatók, s ennek a fiatalasszony külön örül. Hároméves házasok már, eddig hiába akarták, gyerek nélkül éltek. — Talán az lenne a legjobb, ha egy kisfiú és egy kislány jönne — mondja—, de nem bánom én, ha két lány vagy két fiú lesz, csak egészségesek legyének, szépek! Már nagyon szomorú voltam, hogy nem sikerül, mi a férjemmel már mindent elterveztünk, hogy lesz. Tavasszal veszünk Zagyva- rékason egy kertes szép házat, ott nőnek fel a gyerekek, jó helyen, friss levegőn, napfényben. Most, hogy karácsonyra elmennnek haza páran, kicsit rossz lesz, de mindenen túlteszem magam, mert nekem ennél semmi se fontosabb! — Akkor nem fél a szüléstől s©? Már megbocsásson, egészségügyi dolgozótól talán nem illik ilyet kérdezni. — Félek, minek tagadjam. A legnagyobb dolog a világon mindent tudok róla, de akkor is bennem van a félelem ! Csakhogy nem magam miatt! Nékem a gyerekek miatt van kis aggodalmam. Ne legyen bonyolult, nekik rossz a világra- érkezés! Megáll az ablaknál, nézi a decemberi szürkeséget, a kórházudvart. Egyik keze hátul, fájós derekán. Az egykor csinos piros köntös most szögletesen, elöl alaposan megrövidülve feszül alakján. Fent, az anyukák egyike megszoptatta a kicsinyét, s nézi olyan arccal, ahogyan csak egy fiatal, elsőgyerekes anya nézheti először a magáét.' A várva vártat. S. J. AZ ELSŐ GYEREK TESTVÉRT GYÖNGYINEK A jászberényi Fürst Sándor úti óvoda kiscsoportosai A szolnoki Ságvári körúti Általános Iskolában a gyermeknap alkalmából avatták fel Szöllőssy Enikő szobrászművéss „Kisherceg” c. szobrát A megye szinte minden településén társadalmi munkával járultak hozzá a felnőttek a gyermekév sikeréhez. Képünkön az Aprítógépgyár két dolgozója az alattyáni óvoda részére olajkályha-védőrácsokat készít A legjobb úttörő közlekedési rendőrök kétnapos kiránduláson a Salgó-túrán vettek részt A Szigligeti Színház a Kamarambó, a senki fia című gyermekdarabbal kedveskedett tk legfiatalabb nézőknek
