Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

1979. december 24. SZOLNOK MEGVEI NÉPLAP 9 Tamásra gondolok Ha megkérdeznék: „Tudod milyen év volt az idei?” azt válaszol­nám: „Tudom. Gyermek­év volt”. Eddig rendben is lenne a dolog. Csak­hogy ezt nem a gyakori híradásokból tudom, nem a mindenhol jelen­lévő plakátokról értesül­tem róla; hiszen ezek­nek igen tünékeny a ter­mészetük, megérintenek a közvetett információk, de már tova is osonnak, akár lágy szellőcskék. Igatóban akkor döbben­tem rá az 1979-es esz­tendő gyermekév-mivöl- tára, amikor a Valóság idei harmadik számában elolvastam egy tanul­mányt a gyermekekről. Nem a gyermekévről, arról szó sem esett. Polcz Alaine A gyerme­kek haláltudata című munkájában halálosan beteg, gyógyíthatatlan gyermekekről ír. Felka- varóbb döbbenetesebb sorokat nem olvastam az idén. Szó szerint ide­másolok egy passzust: M. Tamás (lymphoid leukémia) halála előtti órákban felhúzta két térdét, átfogta karjai­val és fejét előrehajtva himbálta magát. Az ügyeletes orvos, aki lát­ta, pár hónap múlva K. István tizennégy éves lymphoid leukémiás fiú­nál terminális fázisban ugyanezt a mozdulatot figyelte meg. Megkér­dezte tőle: „Mit csi­nálsz?” István válasza: „Tamásra gondolok”. Azóta látom Tamást. Ügy vélem, ő kapta a gyermekév sok-sok léte­sítményét, neki szóltak az ünnepi és szórakoz­tató rendezvények, ő bújja Ágh István gyer­mekkönyvét, ' ő nevet Lázár Ervin Berzsán ne­vű figurájának kaland­jain, az ő szájában éde­sednek Kiss Anna gyer­mekversei, ővele játsza­nak Tandori Dezső mac­kói. .. Mire észrevet­tem, Tamás nem egy gyermek volt a sok kö­zül, hanem „A gyer­mek”. Csakis ő lehet az a 12 éves állami gon­dozott, aki Az Üj Írás idei decemberi számá­ban ilyen sorokat ír: „Ne igyál már olyan so­kat, / mert kihányod a gyomrodat!” Csakis ő lehet az az otthontalan fiú, aki: „mikor nagyon fázok, / mikor stónkó- zok és fázok, / gondo­lok a kályha nagy mele­gére, / be akarok menni a házba, / de az ajtó zárva.” Tamás toporog éjjel kettőkor a bérház folyosóján, még anyu odabent leli kedvét egy fizető vendéggel. Tamás nézi sóvárogva a gazdag kirakatokat. Tamás az, aki rosszul táplált és visszamaradt a növés­ben. Tamás az a kisfiú, aki epilepsziás lett, mert az anyja kútba akarta dobni. Elárulhatom neked; bennem már Ta­más része hallgat a szere- tetre éhes, a kiszolgálta­tott, a szegény, a meg­nyomorított, a szép élet után sóvárgó ember, bárhol is éljen. És Ta­másnak nevezem a jó­ságot, a tisztaságot, a lakható világot, minden jót, amit elveszíthetünk. Bekapcsolom a rádiót, bekapcsolom a televízi­ót, ugyan mit kaptunk a gyermekévre? — hiszen vágyainkban, a méltó életre való sóvárgásunk­ban mindannyian gyer­mekek vagyunk. És hal­lok híreket a fegyverek­ről, konfliktusokról, a fenyegető szegénységről. Felhúzom két térdem, átfogom karjaimmal, előrenyújtom a fejem, himbálom magam. Ha most ' megkérdeznék, hogy mit csinálok, azt mondanám: „Tamásra gondolok.”. Körmendi Lajos II várva várt jövevény A mentőautó még a kór­ház előtt áll. *A fiatal- asszony már átöltözött. Für­ge nővérek készítik elő, az­tán csak szemükkel beszél­nek a hordágyon fekvő fö­— Első gyerekünk lesz, de Anyucikámnak a tizennegye­dik unokája — és mosolyog. Büszke az anyjára, aki nyolc gyereket szült. •— Csak egy kicsit feleik, de tudom, túl kell rajta esni. Anyám is mondta, úgy- is elfelejtem majd a kínokat. A férjem is, én is nagyon várjuk, lesz jó helye, vigyázunk rá. Most még az Alvégi úton lakunk, az anyósoméknál, de A nagy kórterem első ágyában, mindjárt az ajtó mellett fekszik Fabar Mi- hályné túrkevei tanítónő. — Tízéves Gyöngyi lá­nyunk évek óta testvért kö­vetel. Tulajdonképpen a gyerek vágya győzött meg minket is a férjemmel: le­hetne még egy gyerekünk! És látja, most héthónapos terhesen itt vagyok, már há­rom hete idehoztak a me­zőtúri kórházból, nehogy ko- raszülő legyek. Megerősöd­tem, jól érzem magam. Az ijedtségen is túl vagyok, mert nagyon féltem, mi lesz, ha mégis hiába szen­vedtem, ha nem tudóim ki­hordani? Már bízom benne> megszületik. lőtt. A szülőszoba felé for­dítják a hordagyat. A szép­arcú asszonyon nyoma sincs félelemnek, kínnak. Csak, ahogy duzzadt keze vé- ’ dón terhére simul, az láttat­ja: a szülés megkezdődött. jól megvagyunk, a picinek is mindene meglesz, úgy gondolom. Klót év múlva várható a lakás, bent van az igényünk. Vona Imrtsné — huszon­négy éves papírgyári meós — nem beszélhet sokáig. Energikus szülésznők „kor­mányozzák” a hordágyát. A szülőszobában minden nap, minden órában a szép szenvedés az otthonos. Addig még - sok persze az idő, s szigorúan kell venni az orvos tanácsát: pihenni, csak pihenni. — Már abba is beletörőd­tem, hogy fekszem. Az olva­sás most nagyon sokat se­gít, rengeteget olvasok. Kü­lönösen mostanában hiány­zik a családom és az iskola is, a tanítványaim. Olyan jó ilyenkor Télapó-ünnepsé­geket szervezni, karácsony­ra készülődni a gyerekekkel, meg a sajátommal is. Azt mondták, ünnepre hazaen­gednek, aztán jövök vissza. Minden orvosi utasítást megtartok, mert úgy várjuk mi hárman a késői jöve­vényt, ahogy csak lehet! Pe­dagógus kölcsönnel épített nagy házunk, kocsink van, a férjem jól kereső pék szak­munkás, a mi boldogságunk akkor lesz teljes, ha még egy gyerekről gondoskodha­tunk. Ahogy halad az idő, úgy beleélem itt magam a kismama életébe, hogy szin­te az is jót tesz tán ne­künk. Hangos a folyosó. A táp­lálkozás gyönyörűséges per­ceire érkező csecsemők hang­ja betölt mindent. Sírnak, éhesek, anyjuk meleg mel­lére borulnak. IKREK A terhespathológián — ez az osztály a különösen fél­tett terheseké — szeptem­ber 17-e óta minden nap megnézi a naptárt Rozsnyai Sándorné rendelőintézeti asszisztens. Január 17-ig, szülése előrelátható napjáig a kórházat nem hagyhatja el. A gyermekei érdekében! Ikrek várhatók, s ennek a fiatalasszony külön örül. Hároméves házasok már, ed­dig hiába akarták, gyerek nélkül éltek. — Talán az lenne a leg­jobb, ha egy kisfiú és egy kislány jönne — mondja—, de nem bánom én, ha két lány vagy két fiú lesz, csak egészségesek legyének, szé­pek! Már nagyon szomorú voltam, hogy nem sikerül, mi a férjemmel már min­dent elterveztünk, hogy lesz. Tavasszal veszünk Zagyva- rékason egy kertes szép há­zat, ott nőnek fel a gyere­kek, jó helyen, friss levegőn, napfényben. Most, hogy ka­rácsonyra elmennnek haza páran, kicsit rossz lesz, de mindenen túlteszem magam, mert nekem ennél semmi se fontosabb! — Akkor nem fél a szü­léstől s©? Már megbocsás­son, egészségügyi dolgozótól talán nem illik ilyet kér­dezni. — Félek, minek tagadjam. A legnagyobb dolog a vilá­gon mindent tudok róla, de akkor is bennem van a fé­lelem ! Csakhogy nem ma­gam miatt! Nékem a gye­rekek miatt van kis aggo­dalmam. Ne legyen bonyo­lult, nekik rossz a világra- érkezés! Megáll az ablaknál, nézi a decemberi szürkeséget, a kórházudvart. Egyik keze hátul, fájós derekán. Az egy­kor csinos piros köntös most szögletesen, elöl alaposan megrövidülve feszül alak­ján. Fent, az anyukák egyike megszoptatta a kicsinyét, s nézi olyan arccal, ahogyan csak egy fiatal, elsőgyerekes anya nézheti először a ma­gáét.' A várva vártat. S. J. AZ ELSŐ GYEREK TESTVÉRT GYÖNGYINEK A jászberényi Fürst Sándor úti óvoda kiscsoportosai A szolnoki Ságvári körúti Általános Iskolában a gyermek­nap alkalmából avatták fel Szöllőssy Enikő szobrászművéss „Kisherceg” c. szobrát A megye szinte minden településén társadalmi munkával járultak hozzá a felnőttek a gyermekév sikeréhez. Képün­kön az Aprítógépgyár két dolgozója az alattyáni óvoda ré­szére olajkályha-védőrácsokat készít A legjobb úttörő közlekedési rendőrök kétnapos kirándulá­son a Salgó-túrán vettek részt A Szigligeti Színház a Kamarambó, a senki fia című gyermekdarabbal kedveskedett tk legfiatalabb nézőknek

Next

/
Oldalképek
Tartalom