Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
1979. december 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A színházterem akkor vonzó igazán, ha teltház van... „Olyan, minit egy jó, me- fészek” — jut eszébe a belépőnek. — „Társaság, zeneszó, kávéillat, beszélgetés, itt-ott göndörödő nevetés.” A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban vagyunk, abban a létesítményben, amelynek ez év június 2-t avaitóünnepságén Pozsgay Imre kulturális miniszter — többek kiözö'tt _— ezt, mondta: „A kultúra eddig is itthon volt Szolnokon, most a kultúra új otthont is kapo’fct a városban.” Az avatás óta közel hét hónap telt el... Minden este Csöndes decemberi hétköznap este. A hatalmas előcsarnokban mintegy 150— 200-an lehetnek. A sarokban forognak a művelődési házak szokásos „imamalmai”, a pörgetés-focik, a „cso- csók”, srácok lövik a gólokat, a vinklifcet, a ficakőkat, a dugókat. Kólában játszanak. — Gyakran járnak ide? — Minden este — szól a piros-fehér „csapat” hátvédjét és kapusát irányító vöröshajú ifjú, föl sem nézve a játékból. — Pörgetős focizni? — Mikor hogy. Filmet, tévét nézni, diszkóba, beat- kcmcertre... A kiállításokat is megnézzük mindig. Jó, hogy itt van a szomszédban. _ ?? — Az ÁÉV munkásszállásán lakunk. Huszonhárom-huszonöt év körüli fiatalember inéz föl az Esti Hírlapból, amikor megszólítom. — Hideg albérletben lakom, zsúfolt buszokon közlekedem — mondja mintegy bemutatkozásképpen. — Itt jó meleg van, barátságos, kulturált minden. Amióta megnyílt, szinte minden este itt találkozom a menyasszonyommal. Aztán vagy maradunk, vagy innen megyünk valahová. — Tehát hamar megszerették ezt a „házat”. Es elégedettek is vele. a „kínálatával” ? — Naigyon. A kiállításokat például órákig lehet nézegetni. Most is fenn voltam az emeleten és a galérián — még nem láttam a lószőrékszar-ikiállítást. De a szórakoztató rendezvényekre is 'gyakran váltunk jegyet. A realitások parancsolnak A megnyitás utáni első hetek, hónapok az „ünnepélyes érdeklődés” jegyében ítélték — a látogatók zömét egyszerűen a!Z újdonság ténye, a megnyitott szép épület vonzotta. A szolnokiak szinte kötelező módon „zarándokolták” el az intézménybe. Azok a benyomások. amelyeket az első látogatások alkalmával szerezhették, a jelek szerint nagyon kedvezőek voltak, mert az őszi hónapokban sem csappant a rendezvények látogatottsága, s nem maradtak el a spontán érdeklődők sem. Az intézmény munkatársainak dicséretére legyen mondva: a szokatlanul nagy eseménydömpin- gek idején sie „bakiztak”, csak elvétve fordult elő „keresztbeszervezés”, rosszul szervezett, vagy előkészítetlen program. Persze mindennek ellenére akadtak, akik ezt vagy azt kifogásolták az „üvegvár” működésében — dehát ez így is van rendjén. A látogató — természetesen — maximális színvonalú „kiszolgálást” vár. az intézmény munkatársai pedig — szükségszerűen — jóval alacsonyabbra helyezik a mércét, nekik a realitások parancsolnak. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ működésének első hónapjaiban a népművelők legfontosabb feladata volt: minél ‘több embert, több réteg képviselőit Ubecsábíit-ani” az előtérbe, a kiállításokra, a rendezvényekre, s egyúttal megteremteni a lehetőségeket számukra az elmélyültebb, közösségi formában ‘történő művelődéshez, szórakozásihoz. Mindez úgy történt, hogy közben be kellett „lakni”, ki kellett próbálni a létesítményt, fel kelleti mérni az adottságokat: mi, mikor, mire. kinek jó? Örvendetes kellemetlenségek A „belak,ás”, a sok mindennel vliaó próbálkozás jól sikerült, adatokkal is kifejezhető eredményeket hozott. Figyelemre méltó, hogy a galéria reprezentatív kiállítóhelyiségében rendezett ‘tárlatok közül — sikerét és látogatottságát tekintve is — kiemelkedtek a karcagi üveggyár s a mezőtúri háziipari szövetkezetek termékeit bemutató kiállítások. Ügy tűnik, hogy az iparművészeti, közvetlen környezetünk tárgykultúrájára is ható kiállítások hiányt pótolnak. s jól beilleszkednek a város művészeti eseményeinek sorába. Az említett két tárlat látogatottsága mindenképpen önmagéért beszél: több mint 16 000 nézője volt. Az épület tervezőinek s a népművelők előzetes számítását igazolta: az épület legvonzóbb. legnépszerűbb része a hatalmas előcsarnok lett. S egyúttal a -legfontosabb is, -mert hiszen innen vezethet az út a kis közösségek, a ikötöttebb. rendszeres művelődési formák felé. Ugyaniakkor az előcsarnok a kis közösségek, tanfolyamok tagjainak „lazító”, pihenő-, találkozóhelye is. Tévé- vagy filmmézés. irádióhallgatós, „csocsózás”. sakkozás, nézelődés, kávézás, ikólázás közben itt cserélődnek az információk, jönnek létre kapcsolatok. (Közbevetve: mint föntebb írtuk, találkahelynek is alkalmas — bizonyítandó a hely meghittségét.) Nemcsak az előtér telik meg estéről estére. A kitűzött céloknak megfelelően jelentős közönségteremtő, szervező munkát is végeztek az „üvegvár” népművelői. Hosszú volna felsorolni a megnyitás óta életre hívott klubokat, szakköröket; a teljesség igénye nélkül említünk meg néhányat: a fiatal értelmiségiek két klubba is bekapcsolódhattak, a város diákjai és a bejáró szakmunkástanulók ugyancsak önálló klubjukban tölthetik szabad idejük egy részét. a kitűnő, magas színvonalú jazz-hangversenyek hatására jött létre a jazzklub és a szolnoki Big Band együttes, amely első fellépésén sikeresen mutatkozott be a „hazai” közönség előtt. Mindennek eredményeképp: örvendetes kellemetlenség. Vagyis: további csoportok, klubok indítása azért ütközik nehézségekbe, mert immár kicsi a 'ház. kevés a helyiség. A város többi kulturális intézménye — ez is örvendetes jelenség — a helyiséggomdok enyhítésében igyekszik a művelődési központ segítségére lenni. A jiazz-balett tanfolyam például a színház próbatermében tartja alkalmanként foglalkozásait, a most szerveződő bábcsoport pedig az Űttörőházban kap majd otthont. S ha már a közművelődési intézmények munkatársainak segítőkészségénél tartunk, feltétlenül említést érdemel, hogy a megyei könyvtár, a levéltár, a múzeum, az iskolák, a munkahelyek többsége lelkesen segítette — szakmailag és egyébként is — az úi intézményt. Jórészt ennek is köszönhető, hogy a művelődési központ gyorsan „népszerű hely” lett a városban. Népszerű hely lett — kétségtelen, s ezt nemcsak az első hét hónap sok tízezres nagyságrendű látogatottsági adatai bizonyíthatják. hanem talán a látogatók, a „törzsvendégek” is. Persze az újdonság varázsa előbb- utóbb elszáll, s valójában most jönnek az igazi hétköznapok. A közönséget megnyerni ugyan nem könnyű, de megtartani: még nehezebb. Ehhez valóban színes, az eddigieknél még gazdagabb és sokrétűbb program szükségeltetik. Szabó János Történelem és érettség ppen száz esztendeje annak, hogy a Kármán Mór-féle tanterv jóvoltából a történelem ^önálló arculatú tantárgy” lett. Az 1883-as középiskolai törvény pedig az érettségit is általánossá tette hazánkban. Egy évszázad után sem mondhatjuk el azonban, hogy történelemtanításunk, történelemszemléletünk alakítása kielégítő színvonalú lenne. Ennek megszámlálhatatlan oka közül ezúttal csupán kettőre hívnám föl a figyelmet: a tantárgy a szüntelenül változó politikai áramkörében maga is állandó változásban volt, a tankönyvírók ugyanakkor „vigyázó szemüket” kizárólagosan Nyugat-Európára vetették. Még az ötvenes-hatvanas évek tanterveiben, tankönyveiben is háttérbe szorult politikai-társadalmi-gaz. dasági életterünk: Közép- Kelet-Európa. A néhány esztendeje megjelent Keleti Golf-áram című kötet fiatal írói nem minden ok nélkül figyelmeztettek tehát arra, hogy szomszédainkról vagy semmit, vagy csak alig-alig tudunk. Ismerjük meg egymást, s azt keressük, ami összeköt — állították a Németh László-i gondolat mellé Tamási Áronét is. Hogy a kötet milyen színvonalon szolgálta a címében és tartalmában helyes törekvéseket, az most nem érdekes, de azt megjegyzem, hogy akkoriban átlapoztam érvényben levő általános iskolai és középiskolai tankönyveinket. Igazat kellett adnom a szerzőknek: történelmi — és irodalmi, művészeti, tudományos — ismereteink túlságosan egyoldalúak, nyugateurópaiak. E hibák korrigálására, a hézagok kitöltésére persze nem egy efféle kötet hivatott, ezt csak intézményes — iskolai — képzéssel lehet majdan megvalósítani. Ezzel egyidőben kezdődött a vita korszerű műveltség- eszményünkről, s mivel éppen a tananyagcsökkentés idejét éltük akkoriban, szinte naponta hallottunk újabb s újabb ötleteket, elképzeléseket tarról, hogy mi kerüljön be a tankönyvbe, s mi nem, mi legyen kötelező érettségi tárgy, s mi nem. A természettudományok és a társadalomtudományok képviselőinek ugyan nem első, de talán a korábbiaknál hevesebb összecsapását követően egyfelől megfogalmazódott az igény a világnézeti nevelés, a politikai, közösségi szemléletmód erősítésére, másfelől viszont éppen akkortájt került le a történelem a kötelező érettségi tárgyak listájáról. Becsületben megőszült történelemtanárok tucatjai tiltakoztak a tárgy degradálása ellen, mondván, mi más lenne világnézeti tantárgy, ha nem a történelem. S bár ez önmagában nem helytállói, hiszen világnézetet lehet alakítani — mondjuk —r irodalom, fizika, vagy biológiaórán is, néhány jogos észrevétel mellett nem mehettek el az illetékesek szó nélkül. Be kellett látnunk, hogy az érettségi vizsgatárgyak számának csökkentése köny- nyítette ugyan a tanulók terhelését, de például „a történelem eltörlése a történelmi-társadalmi ismeretek gyengüléséhez vezetett, és nem biztosította a világnézeti felkészültség és tudatosság kívánt szintjét”. Az igaz, hogy egy tantárgy sorsa nem azon áll vagy bukik, hogy kötelező-e vagy sem az érettségi, hiszen a pedagógustól függ, kívánnak-e érettségizni tárgyából a tanulók vagy nem. Az is igaz, ugyanakkor, hogy a diákok szemében napjainkban csak az a „komoly1' tárgy, amiből kötelező az érettségi vizsga. Arról pedig soha nem volt szó. hogy valaki, aki akart, nem érettségizhetett történelemből. Emiatt is helyteleníthetők azok a közszájon forgó hírek, hogy 1981-től ismét érettségi tárgy lesz a történelem. A valóságban ugyanis mindössze ismét kötelező vizsgatárggyá emelkedett. Történelemszemléletünk zavarait úton-útfélen emlegetjük mostanság. A mindenki számára kötelező történelem érettségi vizsga talán segít abban,, hogy ezeket a hiányosságokat előbb vagy utóbb megszüntetjük. Attól azonban, hogy a történelem ismét kötelező vizsgatárgy lett, senki nem várhatja e hiányosságok gyökeres orvoslását. Egyetemi tanárok panaszkonak ugyanis, hogy a történelemből fölvételi- zők csupán az „összefüggéseket” tartják fontosnak, és alig ismerik a tényanyagot, vagyis a frázisok, a történeti koronként behelyettesíthető panelek bűvöletében élnek. S azt egyetlen tantárgy sem nyújthatja, amit a történelem, ami tudatosítja, hogy miként a régi görögöknél a város, a polisz közös érdekeiért való fellépés jelentette a politikát, akként az ma is csupán közösségi érdekvállalás lehet. arx szerint a történelem olyan dráma, amelynek az emberek nemcsak szereplői, hanem szerzői is. Hogy valóban azzá váljanak, ahhoz azonban érettségre van szükségük, politikai, világnézeti érettségre, ami ugyan nem egyenlő a történelem érettségivel, de az egyik feltételezi a másikat. Rácz-Székely Győző Hogy érzi magát Szolnokon? Duncan és társai Beszélgetés Pákozdy Jánossal a Szigligeti Színház művészével Eugeniusz, Duncan, Rőfös — három szerep. A Tangóból, a Maobethből és egy Tolsztoj-elbeszélésből készült játékból, amelyet Legenda a lóról címmel mutatott be az elmúlt szezonban a Szigligeti Színház. Mindhárom szerepben Pákozdy Jánost láttuk. A legnagyszerűbb alakítása alighanem az öreg Rőfös életrekeltése a Legendában. Tulajdonképpen azt tekinthetjük Pákozdy János szolnoki bemutatkozásának, s nem volt ez akármilyen nyitánya a további szerepléseknek. A sikert újabb sikerek követték, immár a második évadban is. Ügy látszik Pákozdyt — nyilván nem véletlenül — „üldözi” a siker. Másfél évvel ezelőtt éppen emiatt szerződött át Pécsről a Szigligetibe. — A siker nagyon jó érzés, cTe veszélyes — véli. — Elősegíti az öregedést, a tes- pedést, elandalít. Az embernek fel kell mérnie, hogy tovább tud-e lépni, vagy hagyja magát ringatózni a sikereiben, a népszerűségében. Nos, én másfél évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy Pécsett már nem tudok tovább lépni, nem követeltek tőlem megújulást. — A saját akaraterő ehhez kevés? — Az ember hajlamos arra, hogy a lehetőségek közül a könnyebbiket, s a biztosabb megoldást válassza. — Másfél szezon tulajdonképpen nem nagy idő, ám árra elég, hogy Eldöntse, megérte-e a változtatás. Egyáltalán hogy érzi magát Szolnokon ? — Nem udvariasságból, hanem őszintén mondom: kitűnően. Nagyszerű a színházi vezetés. A pécsi évek után úgy érzem, egy* „európaibb” színházba kerültem. Az elmúlt évadban igen jó színvonalú bemutatók hívták fel ismét a figyelmet a szolnoki színházra, de nem volt rossz eZ a félév sem. Mindjárt az elején Ljubimov rendezett nálunk. Csodálatos volt a világhírű rendezővel dolgozni, rengeteget * tanultunk tőle. — A színésznek nemigen van kora, mégis ha a személyi adatokat nézzük, a társulat „idősebb” tagjaihoz tartozik. Csupa fiatal veszi körül. — Szeretem a fiatalokat, kicsit konzerválom általuk az ifjúságot, frisseséget kölcsönöznek. Jó segítőtársak, jó színészekké válhatnak. Csak vigyázni kell rájuk, s ^.nevelni” kell még őket, amit nagyon szívesen tennék, ha több időm lenne. —■ Nyilván ezért nem láthatjuk mostanában a filmvásznon. — Minden energiámat leköti a színház. Szívesen forgatnék, s sokan szívesen is dolgoznának velem. Hívnak szinte állandóan. Nagy a csábítás, hiszen a filmről megismerhet az egész ország, mégis inkább a színpadot választom, a deszkákon érzem magam a legjobban. — A Legenda a lóról — sőt még előtte a pécsi La Mancha-előadás — bizonyította nem áll távol a zenés színpadtól sem. A Bál a Savoyban című operettben láthatjuk ebben a műfajban is. — Kóristaként kezdtem a pályát Miskolcon. Tanultam énekelni, táncolni, szerepeltem operettben nem is egyszer. A szilveszteri bemutatón a főpincért alakítom — sajnos — Iványi József helyett. Nem idegenkedem az operettől, de valahogy úgy érzem, jobban kellene művelni ezt a műfajt. — Három évtizede van' a pályán. Bizonyára vannak' még megvalósulatlan szerepálmai. — Shakespeare drámáiban szeretnék játszani. Szívesen vállalnám Lear vagy Antonius szerepét. S persze szeretem a modern darabokat is. T. G. Találkozunk az „üvegvárban” . . A kultúra új otthnpa . . .
