Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-21 / 298. szám

1979. december 21 SZOLNOK»MEQVEI NÉPLAP 5 Eszmék - szobrokban 75 éve született Goldman GyOrgy Csiszolt stílusban nagy sikerrel Koncz Zsuzsa szolnoki estje Láncra verve és megszelídítve Magyarországi bemutató a Szigligeti Színházban HÁROM TUCATNYI szob­ra, ha megmaradt. Goldman György nélkül mégsem le­hetne összefoglalni a leg­újabb kor hazai művészet- történetét. Jól ismert néhány portréja, közöttük ifjúkori önarcképe, csomópont fon­tosságú az 1934-ben alkotott ülő munkás (Könyöklő mun­kás), ugyanakkor készült a munkáslány-síremlék (Bagi Ilona síremléke), 1936-os a Horthy-rendőr tömör, a ke­gyetlen ostobaságot általáno­sító szatírája. E néhány em­lített alkotás is jelzi a vá­lasztott utat, s a művész ké­pességeit is. Goldman kitű­nő érzékkel tájékozódott a közelmúlt mestereinek mű­vészetében és a kortársak törekvéseiben, jól szelektált az élő hagyományok között, jó iskolázottság és sokoldalú önművelés segítette hozzá, hogy tanítani is tudjon. Születésének hetvenötödik évfordulója alkalmából a művészre emlékezünk, ám a szobrász Goldman György alkotói felfogása és célja nem független attól az élet­től, melyet Goldman György a munkásmozgalomban vál­lalt. A huszas évek vége óta volt tevékeny és tudatos har­cos, s a harmincas évektől egyre felelősebb teendői vol­tak. Részt vett a párt legális folyóiratának, a Gondolatnak a szerkesztésében, fontos szerepe volt az Országos If­júsági Bizottság megmozdu­lásainak az előkészítésében, a börtönben is tanítva óvta társainak erejét. Goldman György művészi­leg felkészülten, képzetten, és már mint tehetségesnek elismert fiatal szobrász kezdte el pályájának legfon­tosabb szakaszát, amely a Szocialista Képzőművészek Csoportjához kötődik. Ülő munkása a legteljesebb szin­tézise annak a gondolkodó, töprengő, olvasó munkástí­pusnak, amely téma szinte minden csoporttagot foglal­koztatott. Érthetően, mert a Madzsar József féle illegális szeminárium, amely a Cso­port előkészítő magvának bi­zonyult, a tanuló, a jövőre tudatosan készülődő ember eszményét érlelte. A szobrász Koldman szá­mára azonban a politikai küzdelemben való állandó részvétel és készenlét az al­kotó munka gátját is jelen­tette. Alkotásainak száma akkor sem lenne sokkal több, ha minden műve megmaradt volna, amelyek létezésére emlékeznek. A szobrásznak, aki sokszor bujkálva élt, sok­kal nehezebb volt folyama­tosan alkotnia, mint a grafi­kusnak vagy akár a festőnek. A szobrot nem lehet rejtőz­ködve felépíteni, anyagban megoldani: megalkotásának folyamata megfelelő teret (helyiséget) és időt igényel. A huszas évek második felé­nek már sok tehetségről ta­núskodó portréi után, az 1929-es, monumentális érzé­ket és igényt bizonyító Álló munkás után — a művek számát tekintve — szaggatot- tabb a pálya. És mégis az 1934—1936 között született alkotásokban jutott el mű­vészettörténeti fontosságú csúcsig. Ezt bizonyítja, még kis méretű rekonstrukciós formájában is, a munkás­lány-síremlék. A rekonstruk­ció nemcsak a megmaradt fénykép alapján történt, ha­nem néhány töredék segítsé­gével: a Dunából kerültek elő, ahová a felállítása után •hamarosan szétvert szobor darabjait bedobálták. Részt vett a Történelmi Emlékbizottság létrehozásá­ban és megmozdulásaiban, az illegális Szabad Nép meg­teremtésében. Egyik előké­szítője volt az 1942-es, „Sza­badság és a Nép” kiállítás­nak (itt egy Marx-portréval is szerepelt), amely március 15-én nyílt meg a Vasas székházban és amelyet ha­marosan bezártak. Goldmant ekkor még csak rövid időre tartóztatták le. Április elején a párt budapesti területi bi­zottságának tagjává válasz­tották, de hamarosan ismét letartóztatták és a Schön- herz Zoltán elleni per ne­gyedrendű vádlottjaként élet­fogytiglani fegyházra Ítélték. A Csillag börtönből 1943-ban került a Margit körútra, in­nen deportálták 1944 őszén, és Dachauban pusztult el 1945 februárjában. A VÁLLALT súlyos élet velejárója volt a természetes bizakodás, így maradhatott töretlen alkotó ereje. Szob­rai, bármilyen kisszámúak, egyenletes minőséget, igen szigorú művészi önkontrollt bizonyítanak. Közlésmódja mindig tömör, lényegre tö­rő; a tömegnek, a felületnek nincs fölöslege, üresjárata. Rövid életében másfél évti­zednyi volt a megszakadt alkotói időszak, mégsem küszködött újrakezdéssel, ha­nem mindig tovább tudott lépni a teljesebb összefogla­lás, általánosítás érdekében. Szoborban valósította meg a vallott és vállalt eszménye­ket, és ez a legtöbb, • amit művész tehet. A. N. Természetesnek tekinthető, hogy telt ház volt tegnap­előtt este a Megyei Műve­lődési és Ifjúsági Központ­ban Koncz Zsuzsa műsorán. Természetes, hisz ö az az énekesnő, aki — immár tizen­öt esztendeje — állócsilla­ga £ magyar pop-világnak. „Hatvannégyben, mikor el­indultunk ...” — szólt a koncert nyitó dalának szö­vege. Hát igen — telik-múlik az idő — s kinek jutott va­jon eszébe a nézőtéren azon elmélkedni, hogy Koncz Zsu­zsa is azok közé tartozott, akik kemény harcot vívtak annak idején a beat-zene honi polgárjogáért. A széksorokban meglehe­tősen sok 40—50 év fölötti nő és férfi ült, a közönség zömét pedig a húszas éveik végén, harmincas éveik ele­jén járók alkották. És tap­soltak, önfeledten tapsoltak a — pop-énekesek között el­sőként — Liszt-díjjal kitün­tetett Koncz Zsuzsa régebbi és újabb számainak. Megcso­dálhatták a titkot, amely voltaképpen nem titok: a föltehetöleg kemény mun­kával, sok gyakorlással ki­alakított, csiszolt, finom ár­nyalatokra is hangsúlyt he­lyező stílust. Az ismétléssel, közös ének­léssel végződött koncert sike­réhez jelentősen hozzájái ült a Főnix és a Fonográf együt­tes tagjaiból álló kísérő ze­nekar teljesítménye is. —szj— képletet szer­keszt énről a darabról atu- doskodó esztétizálás, Übü papa odapöffeszkeclik és fel­zabálja az egyenlőségjelet. Amint biztos pontokat ke­resve gyökeret ver az ér­telmezés, a szerző, a kópé Alfréd Jarry már messze jár, vagy éppen a hátunk mögött £in*torogva múltait szamár­fület az ágaskodó bölcses­ségnek. Ezek után már nem túl nagylelkű gesztus, hogy a szerző — az Übü párizsi bemutatóján mondott be­szédében — minden bele- magyanázást, . kommentárt meglenged a nézőnek. A vé­gén úgyis „A láncra vert Übü” nyer. Illetve Paál Ist­ván remek ötlettel még egyet csavar ezen: a szín­padon hagyja Szolimánt, aki szultáni egykedvűséggel köp­ködi fejünkre a magot. Nem járunk jobban akkor sem, ha mindenáron az „üze­netet” keressük. Jelképeket konstruálunk, kínrímeket fa­rigcsálva erőszakkal egyez­tetjük mindennapjaink és e rémbohózat sarait. Ez az aktualizálás csapdája. Tor­zítanunk kell mindkét ol­dalt, ha nekünk tetsző egyenlethez akarunk jutni. mi közünk nekünk Übü pa­pához? Miért hoz zavarba bennünket ez a véres báb­játék? Mert nem tagad­hatjuk, zavarban vagyunk. — Itt minden mást jelent? — kapjuk fél a fejünket. Az „Állj” „Oszolj !”-t, az ájitatos nővérek kéjsóvár örömlányokat, a rabszolga­ság a kevesek kiváltságát, a szabadság kötelező enge­detlenséget, Egyáltalán, mi­lyen az az ország, ahol a börtönben virít a felirat: Szabadság — Egyenlőség — Testvériség? Túlságosan megszoktuk, hogy saját világunkban min­den a helyén van. de leg­alábbis helyre rakható és megmagyarázható. Jarry színházában semmi nincs a helyén. Egy megváltozóit nézőpontból a szabadságuk­kal élni nem tudó katonák, grófok, márkik és úrihöl­gyek kerülnek a rács mögé és a napi tizenkétszer! ét­kezéssel beérő, láncát csör­gető, vasgolyóival labdázó Übü kerül a rácson kívül. Felülről, Szolimán-Jarry trónjáról amúgy is lehetet­len eldönteni, ki van kívül és ki van belül, ki szabad és ki rabszolga. A szolnoki előadás azért lehetne kitűnő (a feltételes módról később), mert a rendező Paál István kikerüli az említett csapdákat. Nem sterilizálja a kamasz szerző humorát, sőt újabb és újabb ötlétpetárdákkai szórja teli a színpadot. És nem aktuali­zál mindenáron. Nem a me­sét alakítja hozzánk, hanem bennünket von bele a já­tékba. Közülünk rabolják túszukat a terroristák, akik indításként szétlövik a vas­függönyt, mi is a bírósági tárgyaláson ülünk, köztünk szórja • szét Übü papa — no nem a pénzét! — a kitün­tetéseket. Onnan föntről könnyen összemosódnak a különbségek. A rendező megnyitja a történelem zsilipjeit, terro­ristáink elvegyülnek az életre kelt bábuk forgata­gában. Tér és idő korlátái megszűnnek. mindannyian helyet kapunk ebben a ‘tör­ténelmi panoptikumban. (Szúlvik István díszlete tö­kéletes zsiliprendszerként funkcionál. A fel-leeresz- kedő, naturálisán kidolgo­zott épületrészle'tek egyút­tal mindvégig általánosít­ható, behelyettesíthető jelzé­sek csupán. Olyan utcák és termek, ahol ‘teljes termé­szetességgel fut össze a török szultán és a színházi öltöztető.) Jan Kott sokszor emlegetett kifejezését idéz­ve: megindul a „Nagy Mechanizmus” kereke. - A történelem hajólapátjai kö­zönyösen gyűrik maguk alá a böritön rácsait és a szul­táni palotát, Nagypásthy márki csökamyakikendőjét és a francia forradalom zászlaját. Együtt hangzik) a részeg duhajkodás és a Marseilles, egymásba gabat- lyodik a két szó: szabadság és rabszolgaság. (Ehhez a históriai zűrzavarhoz iga­zodnak Vágó Nelly jelmezei. De a harsány bábszínházas- di, az időtlen esetlegesség és a századvégi francia pol­gár eleganciája közül az utóbbi kap inkább hang­súlyt. így a mértéktelen ko- médiázáshaz túlságosan is mérétktartó öltözék járul.) előlép és nem mond sem­mit. Übü mama kétségbeeset­ten noszogatja, mi lesz az ámokfutással, mi lesz az előadással', ha nem hangzik el a szó. A SZŐ (MERDRE- SZAHAR. JékeOy Zoltán il­lendő fordításában), mellyel Übü hányatott sorsa elin­dult, a szó, mélyítői nyolc­vanhárom esztendővel ezelőtt szégyenlősen elpirult, holttá dermedve elsápadt vagy há- borogva tajtékzott a francia polgár. De Übü most nem szók mit is mondana? Egyébként is, hol vannak nálunk polgárok? És ha vanak is (tegyük fél), mi az a szó, amivel pukkasztani lehet őket? így aztán Übü, ez a zseniális gazember hall­gat. Nem engedi meg, hogy fölényesen rálegyinitsünk. Ne- talánitán valami válogaitot- tabb kifejezéssel még felül is múljuk. Sőt, a kegyeinkbe kéredzkeditk: — Jó akarok lenni a járókelőkhöz, hasz­nos akarok lenni nekik, dolgozni akarok értük. Igaz, azt már nem engedi, hogy ebbe mi is beleszól­junk. Rabszolga 'lesz, akár tetszik, akár nem. Rabszol­ga vagy király? Ugyan mind­egy. A végén úgyis ő fog mindenkit legyőzni. A dráma első részében Lengyelor­szág és Aragónia királyaként felnyársalta és kifosztotta minden alattvalóját. Pat- kány-Maohbetkén-t trónolt, húst zabáit, vért vedéit és szívta az agyvelőt. Jarry korában ez még csak rém­álom volt, de már fenték a kardot, amire büszke szá­zadunk a milliókat nyársal­hatta. Azóta az álmot lekö­rözte a valóság. A diktáto­rok, fasiszták, terroristák mellett kismiska Hébert ta­nár úr, akiről a tizenötéves diák Übü alakját mintázta. A király Übü minden ocs­mánysága ellenére túlságo­san szabályosan játszik. — Ha­talmat akarok és ezért gyil­kolok — mondja (és teszi). A rabszolga Übü ellenkező irányba indulva akar ugyan­oda jutni. Tanult rövid éle­tű. de halottakban gazdag királysága kudarcából. Most is hatalmat akair, de gyil­kosságok nélkül: Megszelídült volna ez a „minden csatorna mocskától ragacsos és bűzlő patkánylét megtestesülése, a legkárté­konyabb és legszaporább ál­latfajta, az übüség vírusá­nak vinnyogó, pikkelyes farkú, alattomos terjesztő­je”? (Paál István írt így róla bárom évvel ezelőtt a pécsi előadás műsorfüzeté­ben.) Übü nem szelídebb lett. hanem rafináltabb. Hi­szen ki fogja húzni az eve­zőket, ha mindenkit ha­lomra öldös? És mit ér a hatalom, ha csak a kard és csizma tartja fenn, ha csak a sárba taposott tehetetle­nek éltetik? Az agyakat kell megerőszakolni, azt kell elérni, hogy az emberek ön­ként vállalják, sőt állítsák és kivívják a rabszolgasá­got. Übü nem változott, a módszerei fejlődtek. — Él­jen a rabszolgaság! — ki­áltja Kispissándy káplár és vezetésével a szabad pol­gárok betörnék a börtönbe. Diadalmasan féLcsaitolják a láncokat, elégedett vigyorral ülnék a gályán és boldogan húzzák az evezőket. ebben a hajóban ülnénk, ha Übü valóban győzne. Az­az a lényegire térve, miért „lehetne” kitűnő ez az elő­adás, miért nem teljes Übü szolnoki győzelme? A kritikát akkor kell írni, amikor a darabot bemutat­ják. A bemutatót pedig azon a napon keli tartani, ami a plakátokon szerepel. így az­tán félig kész előadást lát­tam a premieren. A szán­dékok, a megvalósulás lehet­séges körvonalai már kiraj­zolódtak. De a kimeríthetet­len ötletparádé a tökélete­sen megoldott részletek, a gondosan kidolgozott, hatá­sos magánszámok még nem álltak össze. Csikorog a mechanizmus. Übü papának kellene ke­zében tartani és működtet­ni ezt a gépezetet, de Eanyó István itt még nem tart. A szöveggel bajlódik. Ezen a spontaneitás látszatát őrző színpadon még ez sem len­ne baj. A kellékestől a sú­góig, a szülésztől a nézőig mindenki résztvevője ennék a közösen kitalált játéknak. Itt akár a súgó is elmond­hatja Übü szavait. Ebben a nem létező szabad ország­ban a színésznek „joga van” nem tudni a szöveget. De egyhez nincs joga: -jaj ált übüségérőL elfeledkezve, percekre kilépni a játékból. A Tangóban, nyújtott pom­pás alakítás Übü fényes ko­ronáját tehetné fejére Fo- nyó István, de kevés in­tenzív pillanata csak annyit ígér, hogy még nincs veszve ez a korona. Übü mama szerepében Margittay Ági a jobb. Ri­kácsoló, közönséges, tenye­res-talpas perszóna. Kellően visszataszító. Éppen ez hiányzik Győri Franciskából. Remek mozgással teremti meg egy surrogó hárpia il­lúzióját, de üde, szép hang­jával ezt minduntalan szét­töri. Túlságosan szeretnivaló. A többiekkel gondban va­gyok. Hogy lehet az igény­telenség látszatát elkerülve, többnyire remek teljesítmé­nyeket néhány sorban érté-’ kelni? Nem akarom egy-két leegyszerűsítő jelzővel „le­tudni” a feladatot. Akkor már a puszta névsorolvasás is becsületesebb. Tehát: Szobosztai Éva, Pogány György, Pákozdy János, Czi- bulás Péter, Varga Tamás, Somody Kálmán. Katona János, Basdlides Barna, Je- ney István, Györgyfaivay Péter, Téri Sándor, Egri Kati, Fehér Ildikó, Benyovsz- ky Béla. Mindannyian ko­molyan veszik a játékot. terveim sze­rint itt vala­mi hatásos fordulattal, bizakodásomat sejtető mondattal kellene zárni ezt az írást. De mo­corgó lelkiismeretem nem engedi elhallgatnom, hogy a bemutató után újra meg­néztem az előadást. A pro­dukció, mint egy rossz lég­gömb, leeresztett. Miután a poénok nem jöttek be, a szí­nészek kedveszegelten, köte- lességtudóan robotoltak a színpadon. Nem számol­tak azzal, hogy ma más­képp „pukkad a polgár”. Nem hadonászik, verekszik, nem csinál botrányt, a szín­házban mint a múlt század végén. Csak ül és hallgat. A színpadon az ellen egyetlen fegyver van, a bátor és ha­tározott magabiztosság. Mert attól tartok, hogy ezt a fél­kész, képlékeny állapotban lévő Übüt a közönség gyúrja tovább! Tán még meg is sze­lídíti. Bérezés László A tiszaugi általános iskola diákjai még 1974 decemberében a régi szenespincéből mint­egy 80 ezer forint értékű társadalmi munkával úttörőszobát alakítottak ki. Azóta is min­den évben szépítik, csinosítják. Rendszeresen foglalkozásokat, klubdélutánokat rendeznek, amelyre szívesen jönnek a diákok Amint De hátakkor Übü papa Talán mi is Eredeti

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom