Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-16 / 294. szám
1979. december 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 barakkot júniusban kezdték alapozni, őszre már állt is. A tanács építtette, a kilakoltatott cigányok meg néhány magyar család számára. Körülötte • gyerekek szaladgáltak, kócos asszonyok bukkantak elő, szétlőttyintve az éjjéLi- edények tartalmát. Férfiak botorkáltak ki a szűk ajtón, idegenül a friss levegőre. Utálta őket a környék. Hangosak voltak, szitkozódok. Belekötöttek mindenkibe. aki nem tetszett nekik. Cigány népség, mondogatták a szakcsík, akiket hajnali ötkor már nem az ébresztőóra csörgése zavart ki az ágyból, hanem a barokkosok részeg komyifcálása, az örökös csetepaté. Éjjelente csak úgy süvített a rendőrkocsi szirénája. Elvittek közülük néhányat, de hamar ki is engedték. Ök sem tudtak mit kezdeni velük. Időnként átmentünk Kánya Ferihez, aki közvetlenül a barakk mellett a kertből kákerített magának egy darabot. s azóta kint lakött. Be nem ment volna a barakkba, meg sehová. Ott ült a kertjében, s hajtogatta a pap í rrepül őket, állandó támadást indítva az olajgyár hatalmas kéményei ellen, ahol szerinte a Sátán lakik, aki nemcsak nappal, de éjjelente is telekoodösi szo- tyolahéjjal az emberek arcát. meg a házak tetejét, s ő. Kánya Feri hivatott arra. hogy kiűzze onnan a bestiát. Géza több ízben lerajzolta az öreget, míg az feszesen ülve, kezében egy-egy papírrepülővel büszkéin tűrte. — Aztán el ne csúfíts;, te lakli. mert kiverem a fogad az egyik tökössel! — Ugyan már, olyan lesz, mint Ferenc Jóska. — No azért vigyázz, bár a Jóska snájdig gyerek volt. d,e én biz nem akarók hasonmása lenni. — Jól van, akkor olyan lesz, mint a vajda. — Csak legyek is, ne féljetek, akkor mindenkitől megvédelek benneteket. Habár magyarok vagytok, azért még rendes cigány lenne belőletek. — Majd kiállunk a térre, hadd köpjön tele a Sátán fekete szotyolahéjjal — mondtam neki. — Kér cigit? — húztam elő a dobozt az öreg elé tartva. — Inkább sodrok magamnak. — Csak most ne, mert benne lesz a képben — intett nevetve Géza. — Nem szégyenlem én azt — állt föl a vászonra sandítva. — Te. mi a kórság az a fejemen? — Cicomás kalap, mint a vajdáé. — Na csak vigyázz, mert jön a lökös — fenyegetett meg barátságosan az egyik papírgéppel. Rágyújtottam. Néztem Kánya Ferit, a hóbortos, öreg cigányt, amint feszesen bámul Géza arcába, A többiekkel jött ő is valahonnan Szenrtmihályról, hátára kötött batyuval meg Marival. Kifestette a télen hideg, nyáron meleg szobát. Eljárt zsákolni az olajgyárba, míg meg nem roppant a gerince. Hónapokig nyomta az ágyat, míg felépült. Akkor aztán már nem ment dolgozni, a barakkból is kiköltözött, ki a kertbe. Építi a papírlökösöket. s megszórja vele az olajgyár környékét. Utálják is érte a szemetesek. Ha elkapják, benyomják a szeméttárolóba, megforgatják, aztán elzavarják. De 6 nem törődik velük. Még csak nem is átko- zódik, legyint rájuk, s tovább szórja a kémények felé a röpcsiket. Tőlünk kér papírost, ha elfogy az üzemanyag. Gyűlöli a környéket. — Még csak nem is cigánynak való! Ez senkinek sem voló. talán csak azoknak ott fönn. azoknak való — szokta mondogatni. A közeli szövőgyár kétórás szelepje elkezdett kelepelni. — Te, nem az amcsik? — nézett föl Feri, bevetésre szánva a bal kezében lévő gépet — A gyár kelepei. — Azért — eresztette lea kezét. A sárikon már föl is tűnt néhány szövőgyári. Asszonyok nagy szatyrokkal, fej- kendőben, sietős léptekkel, haza főzni, mosni, takarítani, férjük alá dőlni megadó- an, nem gondolva másra, csak a holnapi felkelésre, hogy megint a norma, meg hogy a főnöki... még kiét nap fizetésig, miből fogok főzni, egy új ruha is kéne, a gyereknek cipő... míg el Pető Sándor: Kánya Feri repülői nem alszik, oly mély álommal, ahogyan csak az agyonütöttek tudnak aludni. Jönnek az albérűetis lányok csapatokban, lötyögve a kis, dohos szobák felé, magányos ágyakba, vagy a kültelki bárok olcsó örömei felé, vagányokhoz bujtatni minden védtelenségüket, akik aztán kihasználják őket. Férfiak, szemükig lehúzott sapkában, zsíros aktatáskát lóbálva, a Jőbarátba igyekezve, leöblíteni a délelőttöt egy pofa sörrel, talán egészen estig, a Lerágásig. Mint a kinyílt legyező szárnyai siettek szét minden irányban. Mári is jött már. Kánya Feri lánya, áttetsző selyemruhában, barna mellei kinyomták a blúzát. — Már megint itt koslat- tók? — kiáltott felénk köszönés helyett. — Letelt a műszak? — És ha le? — vetette hátra haját kacéran. — Nem jössz ide? —kérdeztem. — Kis hülye — mondta, aztán eltűnt a barakk függönyajtaja mögött. Utána mentem. A folyosó végében lakott. Mióta az öreg kint élt a kertben, azóta egyedül. Kopogtam. Résnyire megnyílt az ajtó. — Mi kéne? — dugta ki a fejét. — Beengedsz? — Minek? — Hát... kicsit bent lenni. — Mit koslatsz utánam? Fehér vagy, mint a ritka holló, nem cigánynak való. — Baj az? — Baj hát, csak szédítesz. — Nem alkarok én tőled semmit, csak lerajzolni. — Meztelen? — Dehogy — tiltakoztam. — Mit bámulsz? — Szép vagy. — Hülye! — vágta be az ajtót. Ott maradtam. Álltam, bámultam a kopott, kék ajtót, várva, hátha kijön. Benyitottam. Az ágyon feküdt, összehúzott macska- testtel. Halkan betettem az ajtót. Az egész olyan valószínűtlennek tetszett, mintha álomszakadékba zuhantam volna. — Tessék, lerajzolhatsz, így jó lesz? Egy képen láttam. Ugye, így szokták azok a nők? * , — Milyen nők? — Azok, akiket képekre festenek. — Azok az asszonyok nincsenek, nem is voltak soha. — Dehogynem, hisz nem egy képen láttam. — Akkor sincsenek, mind- mind csupa álom, olyan, ami hamar elmúlik, az ember észre sem veszi és nincs többé, mert minden csak álom, ez a barakk is, a reggeli felkelés is, te is, én is. — Hogy te mekkora hülye vagy — kapta magára a takarót. — Menj innen. Mi a fenének jöttél ide. hogy hülyeségeket beszélj? Ki kíváncsi erre, hogy minden álom, meg ilyesmi. Lehet, hogy azok a nők beveszik, de én nem, érted? Én nem. — Hallgass már, ne üvölts — ugrottam hozzá, befogva a száját. Megharapta a kezemet, le- ugrott az ágyról. Apró kés villant meg a kezében. — Ha nem takarodsz, beléd vágom — sziszegte. — Ne haragudj — mormogtam tófélé menet. Akkor eszméltem csak föl, hogy micsoda barom vágyók. A foíyosón néhány gatyát- lan, szurtos cigányrajkó vi- háncolt. Mihelyst megláttak, körém sereglettek, tapogattak, bámultak. Mocskosak voltak, mint a föld, csak szemük villogott, meg a foguk, ahogyan nevettek. — Kéne a cigán macskára, mi? — kalimpált előttem az egyik. — Elcsapnád véle a hasadat. Kimentem, félrelökd.ösve őket. Géza már befejezte a rajzolást. Ott álltak egymás mellett, az olajgyár füstölgő kéményeit nézve. Közéjük álltam füstöt nézni, hogy terül szét az égen, a házak, az arcok fölött, hogy aztán lehullva befeketítsen mindent. Ilyenkor éreztem azt a régi gyerekori szorongást, mikor a házunk lépcsőjére egy hatalmas szőrös hemvó esett a körtefáról, s az istenért sem akart onn an él- mászni. Egyedül voltam, senki nem volt otthon, én meg nem mertem bemenni, ."iák áMtam tehetetlenül, kilátástalanul. — Maholnap fekete lesz itt minden, még a lelkünk is. — Nem hagvom! — rázta a kémények felé ökleit Feri. — Ez a barakk is fekete lesz. azt eltűnik innen — tettem vállára a kezem. — Űi ház lesz a helvén. tálából. vagv vasbetonból. Égig érő. hogy ne érje a füst. Abba aztán bátran beköltözhet. Nem bántja semmi Sátán. — Kell a nyavalyának. — Elkotródik ez a barakk — erősködtem. — Ha nem, majd szétrúgjuk — szólalt meg Gézá. — Hárman szétrúgnánk az egészet. Mi a bakancsunkkal. maga meg a röpcsikkel. Élni sem lehet benne. Dögszaga van. — Majd elrepülünk innen. Ráülünk a tökösökre, aztán huss, elszállunk, nyomunk sem marad — mondta Feri. elröpítve az egyik gépet. — Igaza van, egyszer elszánunk innen, mindannyian csak gyártsa a röpcsiket. öreg, mert a végén még kevés lesz. — Gyártom én, csak hozd a papírost. — Hozom én. ne féljen. enni kellett. Otthagytuk az öreget. Lefelé néztünk mind a ketten, holott fölfelé kellett volna. — Mi is csak beszélünk, beszélünk, és közben nem változik semmi, még m,i sem. A szövegünk olyan csiszolt lett. mint a gyémánt, s mi magiunk nem érünk többet egy kődarabnál. — Az is valami, ablakot lehet zúzni véle. Nevettünk, keserűbben, mint ahogyan szerettünk volna. Hátranéztem. Láttam, az öreg mint dobálja a gépeket az olaj gyári kémények felé. Mind fölszálltak a Kánya Peri repülői. Botár Attila: Épül az ősz Hol károgás kerengő rongyai alatt az ég az üres vízre szállt kő és beton beton és rezge fű vándor homok és föltúrt éjszakák a víz elé a kilátás elé épül az ősz a vadon árvaság Szélkakasok kéménytelen a füst dió idő üt egy számlapon át s nem töri föl csak a kőműves-ujj csak a dacos kölyök: ács-fia ács Hol károgás pompázó rongyai alatt az ég az üres vízre szállt kiforgatom nadrágom zsebeit szegény szegénynél tart házkutatást Zalán Tibor: Anti-Cantata profana Vadaknak szólott keserű szóval, vérbefúlt torokkal őértük kiáltott, vadaknak szólott verdeső szívvel, fájó emberhangon hozzájuk sikoltott. Állt a nagy erdőben, csillagtalan térben, de nem vált szarvassá, agancsos szép vaddá. Ekkor megértett mindent, meglátott, többet nem szólott, többet nem kiáltott. Mert nem keresték, mert nem hívták, mert ha kopogtatott be nem bocsátották, magányára maradt, örökös hiányra, rászögezte sorsa önmaga húsára, és már nem adódott innia sem másból: csak hűvös forrásból, csak tiszta forrásból. M ire beágyazott és a partvissal végigsöpörte a lakást, az idő már messze bent járt a délelőtt- ben. A konyhában korábban begyújtotta a gázt, most már forrt is a víz — egyelőre csak önmagáért, hogy legyen forró. Még nem tudta, mit fog főzni ebédre. Munkálkodása közben türelmetlenül leste a zajokat. Ilyenkor már jönni szokott a postás. Igaz, ma hétfő van, később jár, több a levél, amit szét kell hordani. Jó lenne Palinktól levelet kapni. A gondolat különös izgalommal töltötte el, mert most különösen nagyon várta a levelet. Vagy az is lehet, hogy nem jobban mint máskor, csak úgy érezte... Kitipegett a konyhába, előkészítette a száraztésztát, mert arra gondolt, hogy lebbencslevest főz és persze tegnapról maradt egy kis fa- sírozott, ahhoz majd mirelit-tököt. Miközben rakosgatott a konyhában, azon törte a fejét, miben is állapodtak meg Ancival — mit főzzön — de sehogy sem jutott eszébe. Csöngettek. „A postás!” futott át az agyán a gondolat. Levél Paliéktól! — fáradt, fájós lábaival, amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett kifelé, ajtót nyitni. solyogva a bolt főnöke, aki nagyon sokáig a nevét se tudta. Hányszor mondta már el a boltban, hogy olyan feledékeny már és olyan fáradt. A hetvenhárom év — jó volt legalább ennyit elmondani a boltvezetőnek, aki ilyenkor karonfogva kíséri az ajtóig és vigasztalja a maga módján... Eleinte azt hitte, hogy talán azért mosolyognak rá Antalfy István: Elektra mindig a holtban, mert negyven év után is olyan különös hangsúllyal és nem szabályos magyarsággal beszél. Pedig már emlékeiben is csak halvány képei élnek a Moldva partjának, a cseh erdők S2épségeinek... Szédülés fogta el, le kellett ülnie. Újra megszólalt a csengő. „Express-levél, vagy távirat..'.!” riadt meg — „Csak nincs valami baj!” — Igen! — szólt ki, s fordult a kulcs a zárban, az ajtó előtt pirospozsgás arcú. mosolygós fiú várakozott, kezében tejeskannával. — Lent tetszett felejteni... — mondta és nyújtotta a kannát, aztán fordult és ment is. Olyan váratlan volt ez a pillanat, és ez az esemény, hogy nem jött szó az ajkára, a kannáért is úgy nyúlt, nem tudatosan, csak a reflexek vezették a karját. Meg se köszönte, nem is mentegetőzött — a fiú már ott se volt. Csak azután ocsúdott fel. Igen, lent felejtette a tejet a boltban. Vajon kifizette-e? Bizonyosan, de majd megkérdezi. Persze, nem először történt már ez vele. Milyen feledékeny lett...! és milyen rendes emberek ezek a boltban! „Kedves néni!” — így szólítják őt mindig. — „Kedves néni...” mondja neki moAmint kissé megpihent, krumplit kezdett hámozni. Kezén ismét érezte azt a csípős viszketést, ami a legkisebb hidegben is előveszi Nem merte megdörzsölni, a vékony bőr aranyára érzékeny, könnyen elindul a vérzés is... Pontosan dél volt, amikor az asztalra kitette az ebédet: úgy lábasban, nem is merte ki, azt Anci szokta elvégezni önmagának. Még zengett a rádió déli harangszója, amikor megszólalt a csengő és belépett Anci. — Szervusz, Mami! Mi újság? — Megint nem jött levél Paliéktól... — pityeredett el,' és leült a gáztűzhely melletti öreg karosszékbe. — Nem írtak ... — Majd írnak. Azért nem kell sírni. Mi az ebéd? — Egy kis lebbencs leves és fasírt... — hangzott a válasz, oly félénken és bizonytalanul, mert ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy egész másról beszéltek reggel. — Hát nem krumplilevesben és babfőzelékben állapodtunk meg reggel? Ki szereti a tököt? Meg a lebbencslevest ...! — tette hozzá, de már éppen csak magának, alig hallhatóan, mert a többit is megbánta. Mindig igy van... Persze, nem nagy ügy... de az ideges napok feszültségét ez csak fokozza. Tudja, hogy anyja jót akar, vagy éppen mert ez jutott az eszébe, tudja, hogy azért hordja utána az otthon felejtett tízórait és az esernyőt, ha esni kezd... Pedig mindez oly idegesítő! Nem kisgyerek már. Szeretetből van — gondolja, és ki kell élnie magát a jócselekedetekben ... Ez az ebéd pedig; a feledékenysége már egészen aggasztó! Bekanalazta a levest, sietve, szó nélkül, aztán kis fasírozottat evett, kenyérrel. A tökhöz nem is nyúlt. A krumpli pedig egy kicsit sós volt... — Azt hittem szereted... Nagyon bánta, hogy nem babot főzött. Egyszerűen nem tudta megjegyezni, elfelejtette ezeket a dolgokat. Hogy Anci nem szereti a tököt! Pedig nem is rossz az. És most, ilyen hangulatban, hogy is mondja el neki, hogy megint lent felejtette a tejet a boltban, és hogy megégette az ujját, amikor levete a lábast a gázról. Éppen a tököt...! Nem, nem szól, ez a nap is olyan ... olyan nehéz. Levél se jött. És minden, minden olyan idegen. Fejét lehajtva ült a karosszékben, nézte a kezeit, amelyeken a bőr, hártyaszerűen vékony. Anci kérdezni akarta, miért nem ebédel vele, miért nem ül az asztalhoz, de tudta, hiába tenné. Amióta így telnek a napok, anyja soha nem ül az asztal mellé, csak akkor, amikor nagy ritkán, összejön a család. S zótlanul futott el a rövid ebédelési idő. Anci felállt, és indult volna vissza a hivatalba. De akkor visszafordult, ősz törött testű és törött lelkű anyjához, előbb megállt előtte, aztán hirtelen leguggolt mellé. Fejét az ölébe hajtotta és átkarolta a fájós, öreg viszeres lábakat. Hallgattak, de most nagyon értették, egymást. összeállította: Rékasy Ildikó Kondor Béla illusztrációja Shakespeare Hamletiéhez
