Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. december 16. Bukott diktátorok arcképcsarnoka szerint, a klasszikus recept alapján: francia rohamosz- tagok gyámkodásával Bo- kassa eltűnt a süllyesztő­ben. A baj csak az voflt, hogy kiszemelt utódja, Dadko jártatta a száját, kibeszél­te a francia forgatókönyv néhány kínos részletét. Majd „hatalomátvételére” azzal tette fel a koronát, hogy be­jelentette: fölveszi a kap­csolatokat a fajüldöző Dél­afrikai Köztársasággal! Pák Csöng Hi Reza Pahlavi Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Közép-Ame- rika idén megbuktatott má­sik diktátora, a salvadori Romero szinte semmiben nem különbözött Somiozáék- tól. Talán egyetlen eltérés volt köztük: míg a Somozák „családon belül” tudták tar­tani a hatalmat, ad,dig Sal­vadorban az utóbbi negyven évben 17 diktátor váltotta egymást — a terror, a kí­méletlen elnyomás azonban változatlan maradt. Salva­dor legutóbbi „választásá­nak” iszonyatos mérlege: hat­vanezer halott. És a ..vá­lasztás” győztese, Romero tá­bornok ugyanott kötött ki. ahol Somoza — Miamiiban. o A népharag söpörte el az ugandai Idi Amint, a brit hadsereg egykori őrmesterét is, akj bohóc, komédiás, kö­pönyegforgató s diktátor volt egyszemélyben. Személyisé­gét illetően valószínűleg az az elemzés közelíti meg a legjobban a valóságot, md­zás nélkül kiutasította őket Ugandából. Az is az igaz­sághoz tartozik, hogy Amin rettegett titkosrendőrségét elődje. Obote szervezte meg, Amin aztán továbbfejlesztet­te a rendszerének alapját védő IhóhérlegényekkeL Módsze­re egyébként nem sokban különbözött Somozáétól, aki Nemzeti Gárdájának tagjait kisebb-nagyobb anyagi ked­vezményekkel korrumpálta. Amikor Ugandában már jó­szerivel ennivaló sem akadt, az Amin-legónyek méregdrá­ga luxusautókon furikáztak, s bőven részesültek azokból a költséges holmikból, ami­ket gazdájuk külön repülőgé­peken hozatott Londonból. Idd Amin végül is a saját maga által létrehozott, min­denkiben ellenséget látó, végső soron az önmagát fel­emésztő szásztéma áldozata lett. Uganda egykori nehéz­a világ leghatalmasabb ál­lamfőjének tartotta magát), mint Bokassa, aki a világ egyik legszegényebb orszá­ga költségvetésének negyed­részét pazarolta az esztelen luxusra, a vásári komédiá­ra. Amivel mostanában nem nagyon dicsekszik a hivata­los Párizs.: Franciaország adófizetői 4 millió dollárral járultak hozzá az ízléstelen cécó költségeihez. Mint ahogy azt sem veri nagydobra az Elysée-palota, hogy Giscard francia államfő Bokassához járt vadászni. Abban az idő­ben, úgy tűnik, még nem za­varta a kényes európai or­rokat, hogy a császár hűtő- szekrényében — saját fo­gyasztásra — állítólag em­berhúst is tartott. Amikor kipattant a botrány, hogy a császár 8—10 éves gyereke­ket gyilkolt meg. Párizs szá­mára terhessé vált a „ro­kon”. Annak rendje-módja Somoza, Romero, Reza Pahlavi, Pák Csöng Hi, Idi Amin, Bokassa - uralkodók, kisstílű zsarnokok, varázslócsemeték, mini-napóleonok, állítólagos emberevők. E különös lista kü­lönös szereplőit egy szál fűzi össze: valamennyien a bukott diktátorok közé tartoznak, mindegyiküket a széles tömegek - egyes esetekben gazdáik, az egykori gyarmattartók - sö­pörték el 1979-ben trónusaikról. súlyú ökölvívó bajnoka a terroron alapuló rendszeré­vel — önmagáit ütötte ki. „Eljött a végső pillanat, csatolják tel a pisztolytáská­kat, s aztán indulás a harc­ba!” Somoza nicaraguai dik­tátor állítólag ezekkel a szavakkal „búcsúzott” a kö­zép-amerikai ország éléről. A sajtójelentések szerint a harcias Somoza patetákus mondata végén rohamra is indult — a whiskys üveg tartalma ellen, majd meg­elégedve a hősködést, test­őrei védelmében a repülőtér­re hajtatott, és kisebb-na­gyobb kitértők után a ba­nánköztársaságok bukott diktátorainak találkozóhe­lyén, Miamiban, kötött ki. „Az egész ország atyjának tekint” — nyilatkozta a la­tin-amerikai diktátorokról kialakított képnek tökélete­sen megfelelő Sornöza. A pocakos, fekete bajszú, szem­üveges és felfegyverzett nd- caraguai diktátor saját szem­szögéből az igazságot mond­ta: ő valóban családi bir­toknak tekintette az orszá­got. Mint a dicstelen arckép- csarnok több más szereplő­je, Somoza seim akart éles határvonalat húzni Nicara­gua és a saját vagyona kö­zött-. Ezt a szokását még ap­jától — elődjétől, Anastasio Somozától örökölte, akinek sajátos vagyongyarapítás! módszerei máig is közszájon forognák. Országjáró kőrút­jai során az idősebb Somo­za egv-egy virágzó ültetvény­nél, gyárnál megállította páncélautós - roha mosz tagos kíséretét, majd „nagylelkű” ajánlatot tett a farm tulaj­donosának: a vaj.ós érték harmadáért megveszi a bir­tokot. Meg is szerezte magá­nak, amit kiszemelt. így az­tán az ifjabb Somozának nem volt más dolga, mint hogy átvegye az ap®i birto­kokat — és módszereket. Csak röpke áttekintés a So- moza-vagyonról: övé volt a nemzeti légitársaság, a nem­zeti hajózási vállalat, szá­mos gyár, a termőföldek egynegyede stb. — összesen egymilliárd .dollár értékben. Ám ez is kevés Volt neki. Távozásakor a külföldre sí­bolt magánvagyona mellett magával vitte Nicaragua úgyszólván teljes Valutakész­letét is... szerint Amin sem volt rpsz- szabb hasonló helyzetű tár­sainál, legfeljebb gátlásta­lanabb. Amikor személyes érdekeit, önkényuralmát sér­teni kezdték az ország gaz­daságában kulcsszerepet ját­szó ázsiai kereskedők, habo­A földrajzi távolság Ugan­da és a Közép-Afrikai Köz­társaság (nemrég még csá­szárság) között nem nagy, minit ahogy a kiét tirannus, Amin és Bokassa (császár) sem állt távol egymástól, ami kegyetlenségüket illeti. Igaz, Amin nem koronázta saját magát császárrá (ő csak Anastasio Somoza Carlos Humberto Romero Jean-Bedel Bokassa Q Jajai — koreai fogalom, körülbelül azt jelenti: „én vagyak az úr a házban”. Ezt vallotta Pák Csöng Hi dél- koreai diktátor is — nem­csak szavakban. Tizennyolc éves uralma alatt olyan fé­lelmetes elnyomó apparátust szervezett, a KCIA-f, amiety- lyel talán csak az iráni sah SAVAK-ja versenyezhetett. Ez nem csoda, hiszen mind­két szervezet keresztapja a „CÉG” volt: az amerikai CIA. Alki nem értett egyet a rendszerrel, az egyszerűen eltűnt a KCIA vallatópincéi- ben. S a KCIA keze mesz- szire elért: ügynökei az USA-ban éppúgy, mint az NSZK-ban zavartalanul ül­dözhették a másként gon- djoílkozó dél-koreaiakat. Pák először 1974-ben döbbenhe­tett volna rá hogy rendőr- állama egyre életképtele­nebb: akkor a neki szánt golyók feleségét ölték meg. A lövedékek azonban 1979 őszén már nem tévesztettek célt, Pakot saját „ivadékai”, a KCIA emberei tették el láb alól. Pák Csöng Hi épp­úgy terhessé vált az USA számára, mint több más dik­tátortársa, mert az már Wa­shingtonnak is sok volt, hogy a KCIA az amerikai kor­mánytámogatásiból — ameri­kai politikusokat vesztegetett meg. Q Noha arcképcsarnokunk­ban az utolsó helyre került, az iráni sah bukásénak Vi­lágpolitikai jelentősége a leg­nagyobb. Reza PaMiavi csak­nem három évtizedet töltött a trónusán, nagyratörő ter­veket szövögetett („Irán lesz a világ ötödik nagyhatalma”), ugyanakkor milliók laktak a városok körüli „bádögfal- vakban”, tengődtek az éh- halál küszöbén az ország­ban. Elképzelhetetlen gaz­dagság néhányezer ember­nek — mérhetetlen szegény­ség a nagy többségnek: ez volt uralkodásának mérlege. A pávatrónt a tömegek elé­gedetlensége söpörte el. „Egész életemet népem­nek szenteltem” — mondta egyszer Reza Pahlavi. Vajon nem tudta volna az igazsá­got? Gyenge magyarázat, hi­szen személyesen irányította a milliós besúgóhálózatú, rettegett SAVAK-ot. Míg a sah börtöneiben terhes asz- szonyokat vontak kínpadra, akasztottak fel lábúiknál fog­va, addig a császári ház za­vartalanul fosztogatta az or­szágot, tett szert húszmilli­árd dolláros vagyonra. S ta­lán a sah uralkodásának nemzetközi hátterét jobban megvilágítja, ha emlékezte­tünk rá: míg Khomeini rend­szerének a túlkapásait (kurd felkelők, prostituáltak, házasságtörő nők kivégzése) a burzsoá sajtó kimeríthetet­len részletességben tálalja, arról a hatvanezer hazafiról, akik egy igazságosabb Irá­nért áldozták életüket a SA­VAK börtöneiben, vagy az utcákon — kevés szót ejtett. * Arcképcsarnokunk végére érve mi mást kívánhatunk, mint hogy jövőre ugyanilyen „képkiállításról” — termé­szetesen új szereplőkről — adhassunk körképet. Mert bár sok esetben a tirannusok más diktátoroknak adják át a terepet, a pahlavik, ami- nok, bokassák. somozák bu­kása mégis előbbre, az igaz­ságosabb. emberibb élet felé viszi a világot. Dunai Péter összeállította: Hájos László lljabb olajkincs-ANTILLA (KARIB)- TENGER, Venezuelában, az Orinocotól északra elterülő 45 ezer km? ki­terjedésű területen hatalmas — mintegy 5—700 milliárd barrel 1 tonna = 7,2 barrel) — olaj­készletek vannak. Ez a mennyi­ség pedig megközelíti a Föld 6—700 milliárd barrelnyi — ki­aknázhatnak becsült — tarta­lékait. A termelés jelenlegi szintje csak mintegy napi 120 ezer bar­rel — az összes venezuelai olaj- termelés 5 százaléka — az olaj túlnyomó többségét a Maracai- bói-öböl környékén hozzák a felszínre. Ennek kettős oka van. Az Orinocotól északra elterülő vidék olaja gyenge minőségü,.- s a kitermelés költségei pedig magasak. A venezuelai állami olajvállalat véleménye szerint a. kitermelés költségeit csökkente­ni lehet (barrelenként 20-ról 10 dollárra), s a gyenge minőség mellett is gazdaságos és szüksé­ges lesz a termelés. Ezért a következő évtizedben 20 milliárd dollárt fektetnek be, melynek eredményeként a ter­vek szerint 1980—1981-ben napi 300 ezer, 1990-ben pedig már 1 millió barrel lesz az itteni olaj­bányászat termelése. A Linowitz-misszió A szenjlélő számára szinte a Kissinger-féle emlékezetes maratoni ingázást idézi — bár persze jóval alacsonyabb szinten — Carter elnök közel-keleti különmegbízottjának mos­tani utazgatása. Sol Lino- witz először az egyiptomi fővárosban tárgyalt, majd Jeruzsálemben Joszef Burg izraeli belügyminiszterrel folytatott megbeszéléseket. Az izraeli tárgyalópartner személye, pontosabban funk­ciója első pillantásra némi meglepetéssel szolgál: meg­lehetősen ritka jelenség a nemzetközi diplomáciában, hogy egy vendég-diplomata a fogadó ország belügymi­niszterivel folytasson meg­beszélést. A sajátos párosí­tásnak sajátos oka van. Az a téma, amely most mind Kairót, mind Jeruzsálemet, s végül, de távolról Bem utolsó sorban Washingtont foglalkoztatja, izraeli néző­pontból valóban „belügyi” természetű. Ez a téma ugyanis a so­kat emlegetett „palesztin autonómia” ügye. Aligha túlzás az az állítás, hogy éppen ennek a kérdésnek az izraeli és egyiptomi megkö­zelítése a legfőbb eleme an­nak a még Szaud-Arábiára is kiterjedő összarab ellen­érzésnek, amely az arabközi elszigeteltség növekvő veszélyével fenyegeti Kairót. A dolog lényege az, hogy — bár Kairó, enyhén szólva nem túlságosan nagy meg­győző erővel, igyekezett ta­gadni ezt — a Camp Da­vid-1 megállapodások a bo­nyolult és nemzetközi természetű palesztin kérdést izraeli területi-állami kere­tek között, ilyen értelemben izraeli „belpolitikai” kér­désként próbálják tálalni. Camp Davidben megálla­podtak arról, hogy 1980. feb­ruár 26-ig „el kell jutni az egyiptomi—izraeli diplomá­ciai kapcsolatok felvételéig”. Ez annyit jelent, hogy az idő mind a két érdekelt felet, mind az egész megállapo­dást ihlető Washingtont sür­geti. Addig viszont nehéz elképzelni a hivatalos kap­csolatfelvételt, amíg a „pa­lesztin autonómia” darázs­fészkében nem teremtik meg legalábbis valamiféle rendezés illúzióját. Ez viszont több okból is nehéz, sőt, majdnem lehetet­len. Izrael amerikai támo­gatással a háta mögött — különös tekintettel az USA választási évére! — „birto­kon belül” van, az egyipto­mi vezetés pedig úgy érzi, hogy legalább valami lát­szat-eredményt el kellene érnie a megszállt területek palesztinjai számára ahhoz, hogy az arab világ ellensé­gessége ne növekedjék to­vább. I zrael nyilván nem vé­letlenül időzítette a nabluszi polgármes­ter „rehabilitálását” Lino- witz érkezéséhez: olyan „gesztusnak” szánták ezt, amire — komolyabb lépések helyett — hivatkozni le­het ... H. E. Több ország és nemzetközi szervezet igyekszik segélyszállít­mányaival enyhíteni a kambodzsai ellátási nehézségeket. Képünkön: az ENSZ segély-szervezete egy ausztrál repülő­gép rakodását ellenőrzi Bangkokban Idi Amin

Next

/
Oldalképek
Tartalom