Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-11 / 264. szám

1979. november 11 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Holnap este 7 órakor kezdődik a szolnoki Szigligeti Színházban a Szövetkezetek Jászsági Népi Együttesének minősítő műsora. Az együttes főleg Tímár Sándor koreográfiáiból állí­totta össze önálló műsorát Egy Faluról falura Könyvtárak és olvasók Mulatságos gyarlóságaink Bemutató a Szobaszínházban gitárral Szabó Sándor, a huszonhá­rom éves törökszentmiklósi gépésztechnikus nemrégiben az Orosházán megrendezett országos rock és dzsessz- fesztivál területi döntőjén dzsesszgitáros szólistaként ezüst diplomát szerzett. — Nem megszokott, hogy valaki nyakában gitárral ki­áll a pódiumra, és kíséret nélkül dzsesszt játszik. — Én sem így kezdtem. Gyerek koromban két-há- rom év hegedűtanulmány után — a rock korszak nép- szerűsödésével — áttértem a gitárra. Nagy segítség volt, hogy az ujjtechnikám a vonóshangszer után könnyen alkalmazkodott a gitárnyak­hoz is. A diszkó előretörése azonban elrabolta a közön­séget a beatmuzsikusoktól, így ’75-ben kiléptem a ze­nekarból, s megszállottként gyakoroltam a klasszikus gi- tárjátékot. — önállóan tanult? — Magántanárhoz jártam, s mellette magam is bújtam a gitárirodalmat. Felutaz­tam Pestre, a fizetésem fe­lét kottákra költöttem, s mint autodidakta kezdtem megtanulni a műveket. Köz­ben felvételiztem Kovács Andorhoz, aki fogadott, de egy idő után nem bírtam anyagiakkal a magas tandí­jat, az utazgatást. — Nem régen szerelt le a katonaságtól. A hadsereg­ben volt ideje a gyakor­lásra? — Túlzás nélkül: a két év­ből másfelet gitárral a ke- zefnben töltöttem. Kerestem az egyéni hangot, melyet még csupán a képzeletemben alakítottam ki. A klasszikus harmóniákat próbáltam öt­vözni a dzsessz elemeivel, az improvizációval. Az orosházi siker azt sugallja, hogy jó úton keresgélek. — Hálás, amit csinál? — Sajnos, nagyon kevesen ismerik, szeretik igazán a dzsesszt. Akik kedvelik, azok viszont nem sajnálják a fáradságot, hogy elutaz­zanak akár többszáz kilomé­terre is egy dzsessztalálko- zóra. Több helyen indíthat­nának klubot, rendezhetné­nek hangversenyt. Én akkor is örülök, ha csak húszán hallgatnak, de látom, hogy tetszik a zeném. — Mennyit gyakorol? — Hétvégén csak az ebéd idejére teszem le a hang­szert, a többi napon két-há- rom órát. Tavasszal szeret­ném megszerezni az ŐRI működési engedélyt. Egye­lőre „csak egy szál gitárral”, de keresem a partnereket, mert mégis csak a kollek­tív zene, muzsikálás a leg­nagyobb öröm. — fekete — A tiszaigari klubkönyvtár ajtaján felirat: „Szerdán, csütörtökön zárva, pénteken szünnap.” Az ajtó előtt to­pargó gyerekek ily módon hiába várnak ... Hasonló tapasztalatokat, a megye más községeiben is szereztünk. Jásztelken pél­dául, ahol a hét három nap­ján kölcsönöznek. Rosszkor érkeztünk Alattyánba, Jász- jákóhalmára és Jánoshidára is. Üjszászon majdhogynem szerencsével jártunk, ott vi­szont a könyvtáros szabad­ságát töltötte, helyettese pe­dig nem vállalkozott a tájé­koztatásra. Hogy mire is vol­tunk kíváncsiak? Arra. hogy a falusi könyvtárakat kik lá­togatják, mit olvasnak az emberek? Jászboldogházán dr. Szedő Józsefné könyvtáros elmond­ta. hogy a könyvtárat alig több, mint hatszáz olvasó lá­togatja. a 8507 kötet közül pedig leginkább a krimiket kedvelik az emberek. Eze­ken a könyveken még össze is vesznek néha — jegyez­te ' meg. A leghálásabbak persze Jászboldogházán is a gyermekolvasók. Nyilván őket még az az óriási ren­detlenség, por és piszok sem zavarja, amely a nem ép­pen vadonatúj könyvtári be­rendezésen felgyűlt az idők során. Megvalljuk, ránk na­gyon rossz hatással volt. és úgy hisszük, a jászboldog- házi olvasókra sem hat csa- logatóan ez a környezet. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a faluban élő pedagógusok, más értelmiségiek nem túl gyakran nyitogatják a könyvtár ajtaját. A jászszentandirási könyv­tár vezetője. Kerek Éva sze­rint nagyon sok függ a könyvtáros személyiségétől és természetesen szaktudásá­tól is. — A könyvtárnak ezerhat- vanegy beiratkozott olvasó­ja van — sorolja az adato­kat. — Óriási eredménynek tartjuk azt is, hogy a köz­ségben minden iskoláskorú gyermek olvasója a könyv­tárnak. ők már a jövőt je­lentik. Felnőtt korukban bi­zonyára sokkal nagyobb je­lentőséget tulajdonítanak majd a könyvnek, az olva­sásnak, mint most a szüle­ik. Ügy vélem, bármelyik falusi könyvtárba nyit be az ember, azt fogja tapasztalni, amit Jászszentandráson. Az olvasók zöme gyermek és idős ember. Tapasztalataim szerint még az érdeklődő, a könyveket szerető emberek­nek sem jut elég ideje, energiájia az olvasásra. Dol­goznak nappal, dolgoznak es­te. Nappal" a gyárakban, üze­mekben, a termelőszövetke­zetben, este a háztáji gazda­ságban. Egyébként a fiata­lok közül is egyre többen vették át ezt az életmódot. A jászszentandrási könyv­tárosok, úgy tűnik, mindent megtesznek azért, hogy mi­nél több legyen a könyvtár­ba járók száma. — Viszonylag sok rendez­vényt tartunk a könyvtár­ban — mondja Kiss István- né gyermekkönyvtáros, — Nemcsak könyvekkel, olva­sással kapcsolatosak ezek, a különböző tömegszervezetek, a KISZ-esek, pártalapszer- vezetek is szívesen tartják itt összejöveteleiket. Ezeket az alkalmakat természetesen felhasználjuk, arra is, hogy könyveket ajánljunk, olvasó­kat „toborozzunk”. A ta­pasztalat az, hogy aki jól érezte magát a könyvtárban egyszer, máskor is szívesen jön. Az sem mellékes azonban, hogy mit olvasnak az em­berek. — Az idős emberek válto­zatlanul a klasszikusokat, élükön Jókaival. A ma élő írók közül Galgóczi Erzsé­bet, Jókai Anna, Szabó Mag­da műveit keresik. A fia­talok pedig az úgynevezett „slágerkönyveket”. A Pillan­gó című könyv megjelené­se csaknem verekedést vál­tott ki, egymás kezéből kap­kodták. Moldova György könyveiből pedig nem tu­dunk elegendő példányszá­mot rendelni. — A könyvtáros befolyá­solhatja az olvasók ízlését. —• Kell is, hogy jó irány­ba terelje az olvasók érdek­lődését.- Van olyan látoga­tónk, aki a krimitől eljutott már a sci-fi-ig, Jókaitól Merle-ig. Mindenesetre igyekszünk jó irodalmat ad­ni az emberek kezébe. Tiszaörsön Kardos Rozá­lia néháhy hónapja vette át a klubkönyvtár vezetését. A koraesti órákban — amikor ott jártunk . — egy-két gye­rek böngészett a könyvek között. — Négyszázötven gyermek- olvasónk van, a felnőttek közül kétszázötvenen irat­koztak be a könyvtárba, zömmel fiatalok, gimnazis­ták', nyugdíjasok. Próbál­koztam már sok mindennel. Még a szemközti tejcsamok- ba is átmentem egyszer, hogy becsalogassam az asz- szonyokat. Az igazság azon­ban az, hogy az emberek itt nem nagyon kapnak a köny­vön. Talán majd ha az úi könvvtárat átadják, változik a helyzet, keövföNh körül­mények között bizonyára a munka is jobban megy. T. E. hogy végre DB jó, nevethetünk is gyarlósá­gainkon! Hahotázhatunk egy szobányi színházban, akár­csak otthon, baráti körben, hogy mik is vannak ebben a mi gyönyörűséges vilá­gunkban? így talán még könnyebben szabadulhatunk meg tőlük.' Például életünk alighanem egyik legfőbb megrontójától, a szinte már népbetegségnek számító bü­rokráciától. Mert róla szól, pontosab­ban ellene emeli fel szavát a Szobaszínház új bemuta­tója, a Csoda és az Üzenet, két mai magyar szerző egy- felvonásosa párosítva közös estére. Helyénvaló „párosí­tás” ez, hisz nemcsak a gondolat, a szándék hason­lósága köti össze Schwajda György és Verebes István játékát, formai tekintetben sem állnak távol egymástól: mindkettő a humor fájáról „pottyant le” — bár a Cso- I da inkább, fanyar, az Üze­net még zaftosabban édes gyümölcse a komédiának. De rokonítja őket a cselek­ményt indító alapötlet ab­szurd volta is; mindkettő merő képtelenségre épül, de a játék csak bizonyos ele­mekben őrzi meg aztán ab­szurditását; a Csoda inkább a groteszk felé hajlik, — egy kisember mulatságos esetei — az Üzenet pedig a kabaré irányába tér el — tárgya egy „üzenet” körüli poentirozott bonyodalom. Mondhatni a lehetséges kép­telenségek játékai, hisz ben­nük mindennapjaink valósá­ga van jelen, még ha szín­padi. görbe tükörben el is „torzulnak” vonásai, hogy jobban megismerhessük ókét. Nem remekművek, de elő­adásuk remek. Szurdi Mik­lós ugyanis nemcsak a já­tékok lényegét értelmezi'he­lyesen, alkotó társaként is a szerzők szolgálatába szegő­dik; ha kell dialógot ponto­sít, ha szükségét érzi, egy- egy ötlettel toldja meg a drámát, az Üzenethez csat- tanós befejezést illeszt egy harmadik hírnök színre lép­tetésével (Verebesnél csak kettő szerepel). Rendezői munkáját nagy szakmai gondosság, stiláris bizton­ság jellemzi. Képzelő ereje van, de oktalanul szertelen­ségekre nem ragadtatja ma­gát, színészeit úgy fel tud­ja gyújtani, hogy az öröm­mel végzett v munka fénye aranyozza be a színpadot és a nézőteret egyaránt. Keze nyomán valósággal új di­menziókat kap a játék, főkép­pen a Csodában. Ebből az előadásból nem a kacagtató szituációk ragadnak meg, hanem az emlékezetesen megrajzolt alakok, ő ugyan­is figurákban is gondolko­dik, nemcsak helyzetekben. Kitűnően érzi meg a Schwa jda-darab groteszksé- gét, amelyben egy kisember, Nagy Vencel betűszedő mes­ter különös hivatali döntés nyomán kerül. nevetséges helyzetekbe. A fiatalon meg­vakult, alig harmincéves Nagy Vencelt ugyanis „lá­tóvá” nyilvánítja az SZTK, kimondván róla (miután nyugdíjazni nem lehet, hisz hiányzik még a hozzá szük­séges tízéves munkaviszony­ból, betegállományban meg már tovább nem tartható, hisz letelt a lehetséges egy esztendő) hogy: keresőképes. És ezt a „csodás” hazugsá­got papírral is szentesíti az orvosi büró. Ettől kezdve aztán Nagy Vencel úgy is viselkedik, mintha- valóban látna, sőt szinte megrésze- gül a különös lehetőségtől; és mert munkahelyén és mert otthon is elfogadtatik ez a hazugság, kisebb és nagyobb hazugságok egész láncolata születik ezáltal, miközben fény derül külön­böző emberi-társadalmi gyarlóságainkra. Nagy Ven­cel úgy beleéli magát új helyzetébe, hogy a világot is már csak a saját sze­mével képes látni — vakon. Ha rossz buszra száll, akkor ugyebár a sofőr a marha, ő vezette téves irányba a jár­művet; ha nem találja mun­kahelyén az illemhely ajta­ját, akkor természetesen be­falazták, szerinte másképp nem' lehet. A dolgok tehát furcsamód visszájukra for­dulnak, az az szabály érvé­nyesül itt, hogy „lát” a vak, és vak, akinek szeme van — mert behunyja. Mint Ven­cel munkatársai, vagy a hű­séges hitves, az áldott jó lelkű Veronika. Végered­ményben valamennyien az önámítás illúzióját táplálják egy szerencsétlen emberben. De lehet-e így élni? Hazu­gul, önmagunk megtéveszté­se, környezetünk félreveze­tése, becsapása árán? — te­szi fel végül is a kérdést a játék, s rá csattanós nem a válasz: Biborka, ugyanis akinek a legmegejtőbb ha­zugság, a férfiúi rajongás „kötötte be” a szemét, ami­kor ráébred, hogy egy osto­ba csalás áldozata, halált ugrik a negyedik emeletről. Végez magával, végez a ha­zugsággal, és itt ér véget a játék is. Pusztulása azonban mégsem tragikus, sajnála­tot, rokonszenvet nem éb­reszt bennünk, mert Szurdi Miklós a ráció nevében nem ad helyet az együttérzésnek, csak a megítélésnek. Ke­mény színpadi beszédében következetesen valósul meg az az elv: itt mindenki csak nevetséges lehet, ki azért, mert vak létére úgy akar tenni, hogy lát, ki pedig azért, mert bár szeme van, de mégis vak módjára él. A kettő egyre megy. Ez a megítéléshez szükséges, tá­volságtartó rendezői szemlé­let kitűnően testesül meg az egyes szerepekben, minde­nekelőtt Jeney Istvdft „látó­vá” nyilvánított Nagy Ven­celében. Mérnöki pontosság­gal megteremtett figura. És abban, ahogyan ő ábrázolja e jelentéktelen kisember mulatságos konfliktusait, nincs abban semmi megha­tó; ez a Nagy Vencel maga az emberi kisszerűség, s egyben egy egész életfelfo­gás kritikája. Jeney egyéni­ségének szikár keménysége, racionalizmusa szinte kivi­rágzik a testre szabott sze­repben! Igen jó Egri Kati férjét mindenben kiszolgá­ló, lélekben megnyomorodott Veronikája; játékában jól ötvöződik a természetes em­berábrázolás és a mérték­tartó stilizáció. Felejthetet­len például, ahogy tágra nyitott nagy szemekkel a tá­volba néz, és „látja” a semmit, Veronikája a lelki öncsalo, hiszen maga is va­kon hisz egy nem létező boldogságban. Varázsosan tökéletes Koós Olga tramp- li Biborkája; milyen érett humorral ábrázolja (karika- turisztikusan is) a szerelem­re felbátorított csámpás öreglányt, akinek gyermek­kora óta egyetlen kedvenc csemegéje a pálinkába már- togatott kenyér. Biborka je­lenetei Nagy Vencellel a munkahelyeken születő édes románcok mesteri gúnyraj­zolata is. Egy-egy kisebb szerepben Téri Sándor (Zöld Géza), Györgyfalvay Péter (a brigádvezető) és Pusztai' Péter (szakszervezeti bizal­mi) vétette észre magát. Az est másik játékában még a Nagy Vencelénél is (különösebb dolgok. esnek meg. Egy hivatalban, pon­tosan nem tudni hol, és mi­kor, a békés semmittevés nyugalmát váratlan vendég zavarja meg: véres huszár bukik be az ablakon, ajkán véres üzenettel, Kossuth üzent: elfogyott a regiment­je. Ez a szokatlan „történel­mi” üzenet merőben új hely­zet elé állítja a hivatali ap­parátus tagjait. Megoldásá­ban ugyanis aligha támasz­kodhatnak ezúttal a jól be­vált „módszerre”, a „helyi lehetőségek kiaknázására”, Nos hát, mi tévők is le­gyenek? Verebes István já­téka igen pergő előadásban ezt boncolgatja, s lerántja a leplet arról a bürokrati­kus szemléletről, amelynek megtestesítői, amikor hely­zet adódik — nem kell ahhoz Kossuth, hogy. üzen­jen, elegendő, ha egy-egy új, mindennapi feladat kopog­tat üzenetképpen egy mai hivatal vagy más intézmény ajtaján — mindent elkövet­nek, mérlegelnek, elemez­nek, irányelveket keresnek, szempontokat gyártanak, taktikáznak és i praktikáz- nak, szavalnak demagóg módon, csakhogy: ne kell­jen dönteni, csakhogy a kö­vetkezményekkel járó felelős­ség alól kibújhassanak ügye­sen. Már-már politikai ka­baréba illő, ahogy ebben az Üzenetben a hivatali „né­gyes”, élen a pipogya veze­tővel meghányja-veti a „ha­zafias üzenet” tartalmát, a hírnök odaérkezésének kö­rülményeit; kezdve azon, hogy eleve gyanúsnak, minő­sítik magát az üzenetet, el­jutva egészen odáig, hogy kimondják: ha egyszer La­jos új sereget akar ama ré­gi helyébe, hát gondoskod­jék új regimentről saját ma­ga, van őnekik bajuk épp elegendő, hát ne üzenges­sen Lajos se egyszer, se két­szer, hagyja csak őket bé­kén. Szóval cselekvés he­lyett fontoskodás, okoskodás, játszadozás a helyzettel, amely végül is megmarad — ugyebár — helyzetnek. Szóviccektől duzzadó dialó­gok, kabarés túlzások és ka- maszos diákhumor elegye­dik a sodró tempójú játék­ban. Azzal a dramaturgiai ravaszsággal, s ez sajátos vibrációt kölcsönöz az Üze­netnek, hogy a szerző két idősíkot csúsztat szétválaszt- hatatlanul egymásba, a Kos- suth-üzenet ideiének és a jelennek a síkját. S a jól megírt szerepekben — a szerző maga is színész — szinte egymást múlja felül a nagyszerű színészi négyes. Hollósi Frigyes. Czibulás Péter, Pákozdy János, Nagy Sándor Tamás fergetegesen komédiáznak egy csapatban. produkció­Élvezetes val tette le névje­gyét Szurdi Miklós — ez­zel az előadással mutatko­zott be Szolnokon — s a Szobaszínház,: ' mely még igazán nem honosodott meg a szolnokiak tudatában, ez­zel az igen kellemes estével, úgy vélem végképp megpol- • gárosodik városunkban. Valkó Mihály A Csoda egyik jelenetében Jeney István (Nagy Vencel) és Koós Olga (Biborka) sivárság képe. Nevetséges

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom