Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. november 7. Györke Zoltán: Atlasz, fordítsd át nem háborognak a vizek se kóró-szálkákkal szurkai a pázsit eső-zárlatot rendelt el isten javítják az ég csatornáit csonttá szikkadt cipók a dombok piros héjukon só kő fehérlik gesztenyék zöld boglyái égnek sünburkokban barna mag érik akácvirág-fürtök pirulnak völgyvályúban oldódó illat hullámokban érkezik a szél gereben tilol zörgő nádat nap sodor tölcsért levelekből a bodzatányérok felbillennek szétömlik a fullasztó délután magamhoz szólnék Atlasz fordítsd át másik oldalára a földet. Tasnádi Varga Éva: Játék Csak nap legyen, csak szél legyen, ha újra jössz majd pénteken, kék csíkokat pingál a fény tárt ablakom tükör-szemén. Csak nap legyen, csak szél legyen, ezüstből lesz a késnyelem, só és kenyér az asztalon, rigószavad úgy hallgatom. Csak nap legyen, csak szél legyen, tulipánból szőtt réteken, tücsökszekér repít oda, és annak sem lesz ostora. Orsovai Emil: Utazás A kérdéseket mind becsomagoltam. De nem viszek magammal felkiáltást. Esz-térképen zsugorodó lépték. Cseng az óra: szól ön-ébredésem. Gond-fésűmről tisztítlak, félsz-hpjszál. Sok orvosság kell, mert élek. Esti ruha: képzelt örömökbe bújni. A holnap: ez a tökéletes útiokmány. Itthon hagyom a múlt kulcs-csomóját. Bennem semmi sem lesz zárva. Kell viszont a remény, tartalék is. Táskát oldalt, — belefér a jóság. Kevés időm: már a pénztárcában. De elég lesz, minek költekezni. Mi is kell még? Akarat, — az megvan. Indulhatunk. Tenni, tenni, tenni. józsef:—TÜ KÖR-NOVEL LA Tenger, fürdőmesterrel A lány homlokát egy pillanatra kiverte a verejték. Megijedt. Az előzés a szerpentinen lefelé nem volt veszélytelen, alig hitte el, hogy épségben kikeverednek belőle. A férfi rá sem hederített, valószínű, ő mindent pontosan kiszámított. Mint mindig. Kár lett volna bármit is mondani. Szerencsére most állnak, s ehet. Ezzel a legkönnyebb levezetni a feszültséget. Kenyér, paprika, vaj. szalonna, szalámi. Hátradőltek az autóülésen. A férfi nem nézett rá. Egyik kezét a kormányon tartotta, a másikkal cigarettát keresett. Fél kézzel gyújtott rá, mintha még most is vezetne. Valami kategórián vitatkoztak, de vele ez is felesleges, azt hiszi a szerencsétlen, hogy mindig igaza van. Ami sokszor előfordulhat, de hátha éppen ettől szerencsétlen. Most pedig még azt sem mondja, hogy jó étvágyat! Pedig ide szokta bökni, hol gépiesen, hol pedig gúnyosan. Valami törés keletkezett. Ahogy a kagylók széttörtek a tengerparton és akkor már semmire sem jók. Nyakláncot sem lehet belőlük csinálni. Széttörnek, akár a pillanatok két ember között. Mert van egy sáv. ahhonan már minden visszafordíthatatlan. Akárcsak ez a kapcsolat. Van egy sáv a tengerparton, ahol minden elpusztul. A szárazföld vízbe kerül, a víz a szárazföldre. Őrlik egymást. Hol hangtalanul, hol zajosan. Hiába szalad egymás felé két ember. Hiába. Egymástól is fel lehet őrlődni. Ez a némajáték is játék a beszéddel. Föl lehetne hangosítani, mint a rádiót: — Nem eszel? — Nem. Felesleges megkínálni bármivel is. Vagy: — Mikor érünk haza? — Nem mindegy? — A legjobb lenne már otthon. Biztosan várnak valamivel. Sütnek, főznek ... — Nem érdekel —, mondaná, őt nem várja senki. Ami igaz is. Vagy nem? De ezzel az emberrel törődni sem lehet. A tánc után is mérges volt. Recsegett, mint a rádió, hogy a tánc páros műfaj, nem pedig önvonaglás. Hát én akkor is így táncolok! Azt utálom a legjobban, ha mindenből elvet csinálnak. Ügy kell táncolni. enni, inni, cigarettázni, ahogy jólesik. Ha valaki sokat dohányzik, már nem eshet jól. Az étellel ez másképp van. Abból többet lehet enni. Aztán néhány napig fogyókúrázni. .. Nem tetszett neki, hogy akkor otthagytam. Mit csináljak? Én mindenkit otthagyok, ha nem tetszik valami. Aki szórakozni megy, ne filozofálgasson! Amúgy is álmos voltam. A gondolatai azért eredetiek. De többet nem mennék el vele sehova. A fene tudja miért. Most ki kellene festeni a szemem, mert a legközelebbi kocsmánál biztosan megáll. Annyi vereseget sem tud elviselni, hogy miattam kell állni. De annyit biztosan nem vár, hogy a szemöldökömet is kiszedjem. Amúgy sem szabad a külsőségeknek élni. Talán szerelmes is voltam két napig. Akkor jó volt. De eszembe jutott valaki más, vele akartunk mindig a tengerpartra menni. Most megint őt szeretem. De lehet, ha ő lenne itt, akkor meg mást szeretnék. Túl sokat törődne velem, ami talán még rosz- szabb, mint ez. Tudnék én egyáltalán élni valakivel? Biztosan. Van akinek mindent elnézek, van akinek pedig semmit sem. Én az erdőt szeretem. Jobban, mint a tengert. Ott nincs vége semminek. Az erdőszélnél sem. Ott magasba törnek a fák. Az erdő nem marad abba a tisztásnál sem. A fák mindent tudnak. Merre van észak, dél, honnan süt többször a nap, a fák forognak. Táncolnak önmagukban, mert megszólal bennük a zene. Először a gyökerükben, mint mélyből fölszakadó dúdolás. Aztán a kérgük szájharmonika, az ágak levelekhez szorított gitárok. Az erdő nem törik szét, mint a kagylók. Ha bekapcsolom a rádiót, azért is mérges. Pedig jó. ez a törökös zene. A férfi arca meg-megrándult, s semmibe nézett. Evés közben a legjobb gondolkozni. Senki sem tudja az emberről, nem látszik az arcán és mindenféle eszébe jut. Jobb lett volna az erdőkbe menni, ahol el lehet tévedni. A tengerben még fürödni sem lehet rendesen, a bólyák- tól visszazavarriak. Kész röhej: tenger, fürdőmesterrel. Tengerpart, Zsigulival. Jobb lett volna stoppal menni. Akkor mindig találkozik az ember valakivel, lehet beszélgetni. Még a Balaton is jobb ennél. Kár érte. A kezével meg tudott nyugtatni, de felbosszantani is. Aki engem meg tud nyugtatni, annak nyert ügye van. Rögtön megszeretem. De csak az erdő tud végérvényesen megnyugtatni. A fákra és bokrokra emlékezni is lehet. Akár eláraszthatom velük a tengert. Akár el is bújdoshatok, ha nem érzem jól magam. Itt már felesleges minden beszéd. Legjobb lenne kiszállni és hazamenni stoppal, vagy vonattal. Talán ez az út érne legtöbbet ebben az útban. Mindjárt megcsavarja a kulcsot a műszerfalban és indulhatunk. De mit nyit ez a kulcs? Csak a következő kilométert, csak a következő útkereszteződést. így morzsolódnak fel az elvek is. Csak akkor érdekes valami, ha fáradtságig érzi az ember. Másképp széttöredezik, mint a hullámok a parton, s legyalulja lábnyomait a víz. Nem marad más, csak a sima, lúd- bőrös homokfelület, ami kihűl és ma- gáramarad. A gyerekek homokvárai is kiszáradnak és összeomlanak, mint az emlékezet. Most miért rángatódzik az arca az állkapocs-csont fölött? Itt legfeljebb én lehetek ideges. Azt írtam neki: tudod, hogy szeretlek? Hogy szeretek veled lenni? Ha veled vagyok megszeretem majd a tengert is. Nem érdekel a tenger! — Indulhatunk? A betyárok utolsó unokája A férfi elbizonytalanodott. Nem tudta mit jelent az, hogy fa, mit jelent a búzavirág, a ' nyáresti harangszó tejjel kevert illata, a kolomp a hazatérő marha nyakán. Lehasadt ágnak érezte magát, olyan ösvénynek, ahol már nem nő többet fű. Hátradőltek az autóülésen. A lány enni kezdett, két marokkal habzsolta a kenyeret, a paprikát, a szalámit. Különben is mindent falt, zabáit, legyen az út vagy egyhelybenál- lás. Már ezt a vitát is rég megette. Már nem is érdekes. Pedig lexikonnal is bizonyíthatná, hogy neki van igaza. Mindegy. Ügy érezte már ezt az autót sem tudja többet elindítani. Valami hasadék keletkezett. Ahogy azokon a tengerparti köveken, amit lassan szétmállaszt a víz, először egy kis hasadék keletkezik. Hőtől, hidegtől, hullámoktól, széltől, apálytól, dagálytól. Az embernek elég egy pillanat s kész a rés, beomlik a tenger. Pedig azt írta: végre jó lenne önmagunk lenni. A tenger nélkülünk csak pocsolya, csak velünk terebélyesedik végtelenné. Micsoda hülye szöveg. Most fal. Milyen szépek azok a tengerparti kövek. Ha felfordítod, utálatos vízibogarak másznak ki alóluk — akarta mondani, de nem tudta, hogy a lány mit fog válaszolni. Inkább nem beszélt. Játszott a beszéddel. — Nem tudsz lassabban enni? — Mi közöd hozzá? — Nem szeretem, ha habzsolnak. Nem érzed az étel ízét, zamatát. Te Drozsnyik István: Gitáros nő emiatt szeretkezni sem tudsz. Mindent elrontasz. Csak ugrálsz az ágyban, mint egy bazári majom. — Te meg mit ínyenckedsz? Te a világot is kéjefegve pusztítanád el. Megrágva minden falatot. .. — Jó lenne, ha megtanulnál táncolni. A férfi tudta, hogy erre a legbüszkébb a lány. Ahogy vonaglik a disco zenéjére, behunyt szemmel, s mintha levegő után kapkodna a karjaival, markával. Csípőjét, mint valami tehetetlen bolyát ingatja a kobaltfényben. Dühös lett, amikor észrévette. hogy tánc közben megszűnik a lány számára, aki csak a zenére figyelt meg- megrebbenő szemhéjakkal. Vagy inkább csak saját magára, ahogy most eszik, tömpe és vastag ujjain végigfolyik a zsír, az ezüstgyűrűk között eléri kézfejét. Akkor volt először mérges. A tizenhatodik emeleten a disco szünetében vette észre: aki most mellette ül, akármiről beszél, csak a kis ügyeit, érdektelen élményeit szajkózza. Autóstop. Mint mondott a papa. mama? Mit veszített el gyerekkorában, aztán később. de vesztesnek soha nem érezte magát. Valamelyik hentergés után mondta a lány: én vagyok a betyárok utolsó unokája. „ Szép volt. Gyerekesen szép a teste, arca, melle. Elhitte, hogy valamelyik bakonyi betyár utolsó leszármazottja a lány. Erdők és. ösvények unokája. Nem a betonutaké, az agyonunt sztrádáké. Nem az emeletes házaké, a lökdösődéseké, az irigy kedéseké. Valami rés keletkezett. Ahogy a visszapillantó tükör szétvágja az előtte elterülő teret, s fekete keretével fölvillantja a mögötte lévőt, az elhagyottat, ami végül is soha sem marad el egészen. Ö tükörerdőkben lakott, a lány valódi fák között. Ö szüntelen meggörbítette a tükröket, hogy lásson, a lány csak kinyitotta a szemét. Neki a tenger hullámai is tükrök voltak, a lánynak fölhabzó létezés. Szakadék nyílt az esőben, messze a tenger felett, a tizenhatodik emeleten. Fölszállt, mint a buborék gyengeségeitől és gyávaságaitól is. Valamit mondott a lánynak. De két napja nem jutott eszébe az a simogatás, amivel sérteni is tudott. Mert csak arra koncentrált: hol van az a határ, amit még el lehet tűrni. A fülényeskedés, a megalázkodás, az alázat és szeretet, a gyűlölet és a csend között. S váratlanul fölállt az asztaltól a lány. Otthagyta. Félbemaradt idejével, s a tenger kettétört idejével. Körülnézett, van-e szabad nő, de a másik pillanatban már tudta, hogy ez semmi. Félbeszakadt idejével hiába lép oda valakihez, hiába szorítja magához öncsalásait is. Idegesek voltak, nem tudtak miről beszélni. A lány bőre begyulladt, kenőcsöket kent magára, ezt is utálta. Talán csak azért, mert a lány büszkélkedve kérkedett: az ő bőre nem kényes. Még a kenőcsök alatt is ezt hajtogatta. Akkor érezte meg, hogy már vitatkozni sem érdemes. Ez alá a bőr alá nem kerülnek szavak. S ez a bőr csak a mértéktelen és hülye napozástól gyulladt be, az eszmékre érzéketlen. Pedig szép bőr. Kemény, rugalmas, fél vad. Csak vászoning kellene rá, zsákruha. Nem fodros és rafinált szoknyák. Ki kellene fosztani ezt a nőt. Két kézzel, a fejétől a talpáig. Még ha közben ő semmisül meg, akkor is. De reménytelen. Ellopkodni az ő fáit, az ő, erdejét, az ő tisztásait. így indult útnak. De reménytelen, nincs elhagyott hintó, csak ez a benzingőzösi Zsiguli, nincsenek betyárok, csak útszéli rendőrök büntetik meg, ha véletlenül átlépi a záróvonalat. Csak két. külön börtöncella van, amelyben a kisasszony zabái, nyitott szájjal, néha észrevenni hátul betömött fogát is. S mellette egy másik cellában a betyár gyomorbajjal és májzsugorral. A következő börtöncella a kocsi, aztán az út, aztán a tenger, de mindez megfordítható, lehet, hogy a tenger a legkisebb börtön, s a csámcsogás a legnagyobb. Ellustul a kéz, az erekben elfárad az izgalom. A mellnek, tengernek, ágyéknak nincs horizontja. Csak önindítózás van. Csak fölberregés és tovább- rohanás. örült öngerjesztés. A lány ránézett, miután kidobálta az ablakon a szalámivéget, a kenyérhéjat, a papírokat. Ránézett azzal a félig fennakadt, félig meleg, félig: barna szemével. Mosolygott. A férfi visszafogta szavait, hiába beszélne. Nincs más út, csak hazáig, ahol több részre szakad a félbetört idő is. A betyárok utolsó unokája nem lázad fel, hanem beleéli magát a világba, elfogy, szétmorzsolódik, mint a tengerparti kövek. Szétnyílik, akár a kagylók, gyönyörűen és bűzösen. Elhagyja majd a fákat, ösvényeket, s úgy marad abba a faluvég, a dac szemében, mint a következő kilométer. Révész Napsugár: Fa
