Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
\ 1979. november 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Iványi Grünwald Béla: Ahitat Szinte Gábor: Emlékező Jeannie Ebner: A fekete kakas gyik éjszaka a bodzafára repült egy fekete kakas; valószínűleg a telihold bolondította meg. Nagy, komor, pompás állat volt, sűrű tollazatú, tűzpiros, petyhüdt taréjjal. Sokáig gubbasztott mozdulatlanul az ágon, és kerek, üveges, 'borostyánkőszínű szemével megbűvöliten meredt a holdra. Eközben félig nyitott csőrét magasra emelte, mintha torkán akadt volna egy elragadtatott kiáltás. A hold hideg varázsával vonzza és nyugtalanítja az állatokat, az asszonyokat pedig sóvárgóvá és vágyakozóvá teszi, mivel testükben kétféle vár van: söitét, amely gyógyít és világospiros, amely felzaklatja őket. Bambu, a mulattbarna, grazi szépség, sokáig bámult a fehér holdarcba. Valami húzta kifelé a kertbe, aztán meglátta azt a fekete, alaktalan tömeget, amint megigézetten gubbasztott az ágon. S ekkor valami gonosz varázslat lett úrrá rajta: a kakag pompája kan- nibáli kívánságokat ébresztett benne, mert már régen nem evett valóban ízes húst. Kihívta a kertbe mindkét férfit, a vörös hajút és a fekete üstökűt, és megmutatta nekik az odatévedt kakast. A férfiakat ugyanaz a vágy kerítette hatalmába, mint Bambut, és mindhárman elhatározták, hogy megeszik a vendéget. Létrát hoztak 'és óvatosan nekitámasztották a bodzafának, hogy a kakas el ne rikoltsa magát, és a szom- ** szédok meg ne hallják szégyenletes vállalkozásukat. Egyikük felmászott a létrán, s míg a férfi csak közeledett feléje, a kakas csendben gubbasztott a helyén, nem rikoltott. Ám amikor egy kéz utána nyúlt, a kakas, mint az érett gyümölcs, lepottyant a fűbe, és magas szökeléssel elrohant. Az egyik férfi mindjárt utána vetette magát, a másik leugrott a létráról, és mindketten üldözőbe vették a kakast, az meg hosszú, ringó léptekkél szaladt előttük, körbe a ház körül. A kakals még mindig nem kiáltott, de egyre gyorsabban rohant, a két férfi meg szorosan a nyomában, mégsem tudták megfogni. Kapd el! Fogd meg! — sziszegték egymás felé, meg azt, hogy — Sátánpecsenye! — Mindkettőjüket elfogta az éjszakai vadász-szenvedély, de minél dühösebbek lettek, annál sebesebben száguldott a kakas. Tollazata felborzolódott, tűzpiros taraja húsosra duzzadt a haragtól, úgy futott, mint a rohamozó ellenség, a férfiak meg utána, mintha őket kergették volna. Bambunak, bár. eredetileg meg akarta enni a kakast, már elment a kedve tőle, amikor látta, milyen iszonyúra fordult a hajsza, és hogy a kakas ebben a nekivadult hajtóvadászaitban egyre szebbé és hatalmasabbá vált, üldözői viszont csak valami sötét ösztön zsákmányává lettek. Bambu halkan varázsigéket mormolt. — Gyorsabban! Gyorsabban! — mondta a kakasnak. A férfiaknak meg: — Hagyjátok! Hadd fusson! Mert hirtelen úgy érezte, mintha elvarázsolták volna, és ő maga vált volna valamiféle hajtóvadászat űzött áldozatává. De a férfiak már nem hallgattak rá, tovább üldözték a kakast, míg egyszerre csak nyomtalanul eltűnt. Akkor vadul átkutatták a rétéket, botokkal beletúrtak a bokrokba, és mikor a csalódottságtö’ felhevülten már éppen lePék Pál: Körbeért világ Elém meredt a fal. Az ágak ostorral űztek házadig, Hol az a víz, mely ilyen szomjat valaha is lecsillapít? Emlékké-süllyedt kertjeinkből arcod nyugalma megszökött, miként a fű, a kút, a dombok megszöktek' akkor délelőtt. Testeddé-lényegült nyarakból valahogy mégis rádnyitok — Kések mögül kivillog szinte érintetlen homlokod, s félelmed malma egyre őröl — Vonul a körbeért világ. Filléres-gondú életünkből kilép a dal, az ifjúság. Egérutat se nyerhetünk már! Ülünk a festett ég alatt, s feloldatlan zárak védnek: a szabad és a nem-szabad. mondtak róla, a kakas ott gubbasztott közvetlenül mellettük a bokorban, és görcsösen ide-oda rángatta a fejét. Az egyik férfi megragadta és kitekerte a nyakát, de a kakas erős és szívós volt és vadul rángatózott, a másik férfi erre berohant a házba, kihozott egy hosz- szú kést, a kakas torkába döfte, úgy, hogy sugárban szökött kezére a vér. És a kakas egyetlenegyszer sem rikoltott. Mikor végeztek vele, mindhárman fáradtak voltak és zavartak, és Bambu, a két férfi mulattbarna szeretője, .két keze közé fogta a fejét és kiáltozott: — Mit tettetek! Később megkopasztot- ták a kakast, és megfőzték alaposan fűszerezett mártásban, és mindenféle zöldségeket meg babérlevelet is tettek bele. Aztán megették, elégedetten teletömték vele a hasukat, és oly igen ízlett, oly furcsán jólesett nekik, mintha a szeretőjük szívét ették volna meg. Csak Bambu nem evett belőle egyetlen falatot sem, komor volt, bűntudatos és szomorú; de ez csak addig tartott, amíg a férfiak egy új nyakláncot nem készítettek neki a barna nyakára, melyet máskor piros bogyófüzér díszített. ésőbb felvette kétszínű selyemruháját, abban fogadta vendégeit, és szebb volt, mint valaha, és szelíd, minit a virág, és ha valamelyik férfi ránézett, olyan tekintettel, mintha Bambu lába elé akarná vetni a szívét, a leány mosolygott, és közben bal kezével — eltűnődve és nagyon gyöngéden — a nyakláncával játszott, amely fonálra fűzött kakascsontocskákból készült. Hajnal Gábor fordítása bban az időben, amikor még mindennél jobban szerették egymást, napjában többször is összevesztek. Olyan veszekedések voltak ezek, mint a nyári zivatarok. Dörög, villámlik, és mire az embernek eszébe jut ernyő után kapni, már bőrig is ázott. Kétszer, háromszor egy naD. A veszekedés, ami az asz- szonynak öt-hat évvel később, egy torokszorító, szomorú napon eszébe jutott, mintha egy sporteseményhez kapcsolódott volna. Bokszmeccshez, tornáversenyhez. bicikliversenyhez? Abban az időben mintha egész életük stadionok, lelátók közelében zajlott volna. A rendezvénynek nem sok köze volt a veszekedéshez, akkor még ők ketten — Szép Margit és Szép Viktor — egyetértésben ültek, egy előző kibékülés szélcsendjében. . A verseny után fölmentek Hatoshoz. Hatos valamikor válogatott-kerettag volt. Hogy milyen csapatban? Hatos mindenhez értett. Itt, a Kisstadion tövében, az emberekkel zsúfolt, csöpp lakásban az asszony már biztos volt benne, hogy az este rosszul végződik. A barátjukból, és barátjuk ismerőseiből álló társaság eleinte hallgatag volt, majd a rosszkedv hirtelen csapott át vad hangoskodásba. Szép Viktor is megereszkedett hangon kiabált, vagy ha nem kiabált, egy piros ruhás nővel kötözködött. — Mi a szenvedélye, kedves asszonyom? A piros ruhás a vállát vo- nogatta. ■ — A kötés, az olvasás ... Szép Viktor mozdulata szinte kisöpörte az asszony szájából a mondat végét. — Egyik sem szenvedély. Szenvedély az, amin veszíteni lehet. A piros ruhás elpirult, férjére nézett, de az nem adta tanújelét, hogy vitatkozni akar Szép Viktorral a szenvedélyekről. Hatos újabb borokat bontott, valamelyik stadionból újabb vendégek kerültek elő. A sok bortól Szép Viktor feje aggasztóan előrelógott, ami azt jelentette, hogy rosszkedve van. Ilyenkor nem hallgatja el egyetlen gondolatát sem, ami eszébe jut, rögtön ki is mondja. Ennek következményei pedig beláthatat- lanok. Mikor a piros ruhás asszonynak újabb kérdéseket akart föltenni, Szép Margit fogott egy pohár konyakot, és mindenki egészségére kívánta. Ez volt az első korty, amit aznap ivott. Később vacsoráztak. Kacsát vagy pulykát ettek, sok bort ittak rá. A nők tejszínhabos krémet ettek, a habot egymás arcára kenték. Ezután az este végérvényesen összekuszálódott. Éjfél múlt, mikor végre megérkeztek a taxik. Az övékét magas, fekete férfi vezette, jó szándékú és barátságtalan is, ő már fáradt ahhoz, hogy kiigazodjon rajta. Félúton sorompót kaptak. Szép Viktor egy történetet mesélt a taxisnak arról, hogy nemrégiben egy Warszava, egy kopott, öreg taxi fölemelkedett vele a levegőbe... A férfi a térdét csapkodta, és azt mondta, nem bánná, ha egész éjjel ilyen ürgéket kellene fuvar9znia. ö eközben kiszállt levegőzni, és mikor visszaszállt, úgy csapta be az ajtót, hogy összetört az ablaküveg. Hazáig többször fölidézte magában a látványt: mintha átlátszó, tiszta víz zavarosodna meg a szeme előtt, mintha egy folyó hirtelen, fenékig jéggé lenne. Lábára,'kezére hullott az üveg, és ő megbabonázva nézte. A taxisnak nagy borravalót adtak, és jóval a lakásuk előtt kiszálltak. Aszfaltos, egyenes út vezetett a házukhoz, kétoldalt hársfákkal. Június volt, éppen virágzott az olaj és a hárs. Lassan sétálva, egyetértésben mentek, már látták a sötét ablakokat, a ház összes sötét ablakát, de a teliholdtól furcsa fénye volt mindennek, a sötétségnek, a hársfáknak, a gyenge ködnek, az égnek is. — Nézd — mondta ő. A férfi fütyörészett, és amit ritkán szokott, énekelt is hozzá. Mentek tovább, ö benézett egy tornác mögé, látta az oszlopok fekete árnyékát, az udvaron a hold ezüst tócsáit, és érezte, hogy kimegy az álom a szeméből. Szép Viktor hangosan beszélt, de mintha nem azt mondta volna, amit gondolt. — És mert jól érzem magam, egy órakor el kell jön-' nőm. A feleségem jönni akar, mert nem akarja, hogy jól érezzem magam. Egy órakor jönni akar és aludni. — Arcát a hold felé fordította. — Mert álmos és önző. A feleségem a világ legönzőbb... ö állt az út közepén. — Hogy hazudsz! — kiáltotta. — Nem is érezted jól magad. Mégis ott maradtunk. Tudd meg, hogy csak a te kedvedért maradtam!-. Egyik Vathy Zsuzsa: Éjjel, a fűben székről a másikra ültem, ölbe tett kézzel ültem egyik székről a másikra. És tiszta fejjel, színjózanul! Nem emlékszik rá, mit mondott még! De valamit azért mondhatott, mert Szép Viktor megállt az út közepén, és barátságosan, de csodálkozva kérdezte. — Miért nem mentél haza? — Haza! Ezt mondod nekem?! A nő hangja tele volt keserűséggel. Micsoda ember ez! Elfelejtette, hogy gyereket várnak? Hogy ilyenkor másképp kell beszélni vele? Kíméletre volna szüksége, de legalábbis megértésre. Vagy ha arra sem, akkor arra, hogy hagyják aludni! Ez elfelejtette. Képes volt elfelejteni. Jó. Hát ő nem juttatja eszébe. — Igen — hallotta a férfi hangját. — Hazamehettél volna. Akkor én most ott lennék, és nem itt. — Gazember vagy — mondta ő. — Gazember! Fojtott hangon kiabált, most már szitkozódott is. De talán, mert megijedt a szavaktól, vagy hirtelen kifáradt, csalódottságában leült a földre. Egy fakerítés volt a háta mögijtt, a kerítés tövében fű. „A gyerek” — gondolta. „Fölfázom”. Hasára szorította a kezét, és elképzelte, mit szólna a gyerekük, ha most látná őket. „Szegény, szegény kisgyerek”. De azért nem kelt föl a földről, sőt, amikor a férfi húzni kezdte, belekapaszkodott a kerítésbe. Ügy rémlettj sokszor ült már a földön. Nem tudott egyetlen egy alkalomra sem visszaemlékezni, csak arra, hogy ült, - húzták, ő kiabált, hogy nem, nem, és közben rémülten figyelt, tényleg ott hagyják-e. De mindez régen volt, nagyon régen. Most Szép Viktor jó erősen fogja a tenyerét, és egész biztosan nem fogja elengedni. Ettől megnyugodott. A harag, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. Sőt, már nevetett is. Nevetnie kellett: éjszaka van, ül a földön, fogja a férje kezét. És boldog. Mintha ez lett volna az este értelme, hogy itt ül a földön, a fűben, és fogja a férje kezét. „Mégis eszébe juttatom a gyereket” gondolta. Fölnézett a fákra, az égre. „Vajon milyen lesz? Egyáltalán, milyen egy kisgyerek?” Azt vette észre, hogy Szép Viktor elengedi a kezét, megfordul, és elindul az úton. Nem a házuk felé, hanem ellenkező irányba. Ámenről jöttek. — Hová mész? — kiáltott utána. — Hová mész?! A férfi ment tovább, nem fordult meg. Látszott a hátán, hogy fütyörészik, és a kezét is lóbálta, mintha súlyos terhektől szabadult volna meg. — Állj meg! — kiáltott utána. — Fordulj meg! Megöllek I' Föltápászkodott, és szaladni kezdett. Valósággal rávetette magát. A férfi ballonkabátja síkos volt, lecsúszott róla a keze. Kapkodott utána, de nem tudta megfogni. Szép Viktor egyre messzebb ment. — Ezt csinálod velem — kiabálta ő. — Mindennap reggel fekszünk lé. Egyszer veszekszünk, egyszer hajnalban jössz haza. Egyszer... A férfi, mintha lassított volna. Ö végre beérte, de a síkos kabát megint kicsúszott a keze közül. Hangosan sírt, azt sem bánta, ha az utcán meghallja valaki. Csépelt a karjával, és mert új szavakat nem tudott kitalálni, sípoló hangon azt kiabálta, „gazember, gazember”. Szorította az öklét, mintha kést tartana, és szerette is volna, vágyott is rá. Beleszórná Viktor hátába, ugyanilyen erővel, ahogy most... • Nem az agya rémült meg, hanem a térde. Megremegett, szerette volna azonnal elfelejteni a szörnyű kívánságot Szép Viktor két hosszút lépett," majd futni kezdett, ö futott utána, közben sírt. „Nem is szúrnám bele. A hátába se. A nyakába se. Nem is gondoltam ilyent.” Egyszercsak a házuk előtt álltak. Egy darabig szaladgáltak a ház. körülj ő csapkodott és csépelt a karjával, a férfi pedig nevetett, és biztatta „még, még”. így értek föl az emeletre. Benn, a szobában Szép Viktor leült, tenyerébe támasztotta a fejét, ö letérdelt eléje, átfogta a térdét, és rázkódott a sírástól. A férfi válla meg-megrándult, de nem lehetett tudni, sír, vagy nevet. Egy lélegzetvételre mintha elcsitult volna á kétségbeesés benne. Akkor a férfi vetkőzni kezdett. Mikor lehúzta a cipőit, a zoknijára meredt. — Nem az én zoknim. Kinek a zoknija? Hogy került ide? — Kié volna? — kérdezte ő, az előbbi bűntudattól még szelíden. A férfi utálkozva pöckölte le kezéről a szürkés ruhadarabokat. — A Veres Gáboré — mondta. — A Mészárosé. A Faludié. Mit tudom én! — Még elmondott néhány nevet, és komiszul nevetett. Ő ekkor kezdett" az utolsó és legdühödtebb sírásba, átment a másik szobába, becsukta a szobájukat elválasztó ajtót, és fejére húzta a paplant. Elalvás előtt még elhatározta, hogy másnap elutazik. Reggel későn ébredt. Nézte az ágyból a ragyogó napsütést, és próbálta megérteni, mi is volt az éjszaka a düh, meg az a kés. De nem talált rá más magyarázatot, csak hogy szereti Szép Viktort, mindennél jobban szereti. enyitott a másik szobába, A férfi az ágyon ült, újságot olvasott. Mikor őt meglátta, az asztalra tette az újságot, kitárta a karját és nevetett. Mint éjszaka. Az asz- szony látta, de nem gondolt a késre. A szerelemre gondolt csak, amire annyira vá- gyött. Kinn az ég nyárias volt, kék és fehér, a házak fala vakított a napfényben. Szép Margit kihajolt az ablakon, arcát a fény felé fordította, és elkövetkező veszekedéseikre, kibéküléseikre gondolt. „Szeretek élni” mondta a kedves domboknak, házaknak és fáknak. Összeállította: Őri Zoltánné
