Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
I 12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. novembei 18. Előrelátás Ezen nevet a... A bíró bosszúsan mondja: „Csak nem akarja elhitetni velem, hogy a levéltárca, amelyet megtalált, az öné?” A levéltárca nem, a bankjegyek azonban az enyémek- nek tűnnek.” * * * A multimilliomos hirtelen rosszul érzi magát. Elképedve kap szívéhez. — Tehetek valamit önért? — kérdezi aggódva magán- titkárnője. — Ne álljon olyan ostobán — szitkozódik a gazdag ember. — Gyorsan, vásároljon nekem egy kórházat. * * * A szónok szenvedélyesen felkiált: — Ki volt bölcsebb Szok- ratesznél, igazságszeretöbb Lincolnnál, tekintélyesebb Goethénél és szebb Apollónál? Válasz a háttérből: — A feleségem első férje. * * * Károm zsebtolvaj kilép az ékszerboltból. — A fenséges kétkarátos gyűrűt szívesen vittem volna magammal — mondja az első lelkendezve. — Nálam van! — jelenti ki diadalmasan a második. — Csak gondolod — igazítja helyre az előzőt a harmadik. * * * Horst tökrészegen hazajön. Mivel nem találja a villanykapcsolót, így jajve- székei asszonyához: — Kezdj már végre szidni, csak így találom meg az ágyat! * * *. — Hogyan ítélte meg a grafológus kézírásomat? — A fickó azt mondta, hogy hajlamos vagy erőszakos cselekmények elkövetésére. — Ha ezzel az ökörrel találkozom, tüstént beverem a tökfejét! * * * A fiatal berepülő pilóta meséli el idős nagynéniének: — Nemrégiben kellemetlen dolog történt velem. Viharzónába kerültem és többé nem láttam, ezenkívül pedig mindkét motor leállt. Szerencse, hogy volt nálam ejtőernyő. — Te szegény — jelenti ki teljes együttérzéssel a nagynéni — még esett is ráadásul ? Párbeszéd az aluljáróban — Szia! Jocó vagyok. — Én meg Zsozsó. — Hol laksz? — Hát nem hozzád megyünk? Ivan Kulik: Különleges megrendelés V alósággal reszkettem a iMhábor Oldástól. Odacsaptam a mérték utáni szabóság vezetőjének asztalára a most elkészült vadonatúj öltönyömet, s ujjammal a felső részére böktem. — 'Mi ez? — Zakó! — válaszolt feszült gondolkodás után a vezető. — Hát nem találta el. Ez nadrág. A szabóság vezetője gyanakvással 'pillamtott rám és odálbb húzódoltt. — Nadrágnak nem szokott ujja Lenini — jegyezte még bizonytalanul. — Ez ujj? — csodálkoztam. De hiszen mindkettő teljesen egyforma. — Persze hogy egyforma! — De hisz ez csapnivaló! És hol vannak a zakón a gomlbok meg a gomblyukak? — Elöl, ahogy dukál. — De nekem az kell, hogy a zakóit hátulról lehessen be- gomibolni. A hátán! A nadrágot pedig egyáltalán ne lehessen begombolni. Hogy a fejemen keresztül húzhassam fel, mint a pulóvert! A szalon vezetője kényszeredetten kuncogott. — ön mindig így szokott tréfálni ? — Nem tréfálok. Adja csak idie a megrendelőlapomat. Itt van! Hiszen ezen minden rajta áll: a jobb kabátujj hét centiméterrel hosszabb legyen, mint a bal. A (hajtókák hátul legyenek, a nadrágon és a zakón pedig öt, különböző színű tolt legyen. Hal van mindez? — Mi azonban úgy gondoltuk, hogy a mértékvevő szabászunk összezavart valamit. Ilyesmi megesik vele,- ha mértéken felül... — Én nem tudom; hogy nála mekkora a mérték, és nem is akarom tudni! Én különleges megrendelést adtam. Az önök szalonja pedig tönkretette a rühát. Ezt a nadrágot nem húzhatom fel kabátként, ezt a (kabátot pedig nem húzhatom fel nadrág helyett. Az igazgató arca eltorzult. Hátrálni (kezdett, a szoba sarkába húzódott. — Éppen azért rendeltem meg az öltönyt az önok szalonjában, nem pedig másutt, mert jól ismerem az Önök termékeit. Éppen ez az. amire nekem szükségem van! — Miért éppen önnek? — Hát mert bohóc vagyak! Cirkuszban dolgozom. B ohóc?! — A szalon vezetője megkönnyebbülten sóhajtott fel —, Miért nem mondta mindjárt? Valentyina Alekszejevna! — kiáltott át a válaszfalon a másik helyiségbe. — Csomagolja be ennek a polgártársnak az egyik öltönyt azok közül, amelyeket a kedves vevők nem vettek át ... (Ford: Gellért György) „Ezen nevettünk’’ sorozat DARVAS SZILÁRD * Irt színdarabot, filmforgatókönyvet, bábjátékot, dalszöveget, irodalmi paródiát, kabarétréfát, és humoreszket. A televízió jóvoltából milliók ismerték, hiszen konferansziénak is kitűnő volt. Daliás termet, szemüveg mögül fürkésző szempár, elmaradhatatlan csokornyakkendő, enyhe orrhang, s ami a lényeg: csípős, gyakran harsányan nevettető humor, a szapora csattanók nyomán feltörő nevetés a nézőtéren, a képernyő előtt — hirtelen ezekből a mozaikokból áll össze a róla készült emlékkép. Azt már kevesen tudják, hogy Darvas Szilárd nemcsak humorista és népszerű. konferanszié volt, hanem költő is, veszedelmesen őszinte lírikus. Költőnek indult, versei több lapban megjelentek, így a Korunkban, a Szép Szóban, a Magyar Csillagban. Ez utóbbiban látott napvilágot 1943- ban a Katakomba — Két keresztény beszélget című verse, amely miatt hadbíróság elé állították, de később felmentették. A felszabadulás után humoristaként lett ismert. Idén lenne hetven éves. Az Irodalmi Lexikon kissé szűkszavúan rajzolja meg életútját, akik viszont ismerték, szerették, azok tudják: sokoldalú, színes egyéniségét, emberségét, karakterének közvetlenségét, melegségét nem lehet száraz adathalmazokkal körülírni. Jó néhány évvel a halála után a Magvető gondozásában jelent meg egész életművét összefoglalni, megmutatni szándékozó kötet, a Hogy köhögjünk — Mit köhögjünk ... Karinthy Frigyes szellemének ajánlott irodalmi paródiái éppúgy helyet kaptak a kötetben, mint népszerű, slágermagyarázatai vagy a felszabadulás után írt, politikai tárgyú, publicisztikai írásai, fanyar humorral átszőtt humoreszkjei. Lírai versei, köztük Ukrajna háborús poklában írt költeményei pedig egészen új, a közönség számára addig ismeretlen oldaláról mutatják be Darvas Szilárdot. Színész színpad nélkül R égi ismerősömmel, a tehetséges, fiatal színésszel találkoztam. Ügynevezett „rossz szezonja” volt az idén, nagy létszámú társulathoz szerződött, s nemigen jutott neki szerep. Egyetlenegyszer játszott valami ötödik katonát, aki fegyverét csörtetve végigrohan a színen, s bár úgy csörtetett, mint színész még soha, képtelen volt magára vonni a figyelmet. Annál kevésbé, ment a másik négy is igyekezett, s így mind az ötöket holtversenyben egyszerre nyelte el az érdektelenség. Érthető, ha barátom szomorú. Színész színpad nélkül Partra vetett hal, azzal a különbséggel, hogy nem tátog némán, hanem harsányan szidja az igazgatókat, a rendezőket, a kollégákat, általában az egész világot, és nem rajta múlik, ha valakit kifelejt. Tiszteletre mélitó keserűség ez, hiszen a munkavágy fűti, a lefojtott energiák robbannak és keresnek kiutat. Családomban is van egy ilyen vergődő színészzseni. Másodszülött gyermekemről, Ferencről van szó. akiit a bábszínház sűrű látogatása és némi apai ágon öröklött tehetség már most, öt és fél éves korában a színművészeti pályára irányított, méghozzá a színpadrakerülés minden reménye nélkül. Ferikét ugyanis cipővel és ruhával is alig lehet győzni, s ha tegyük fel, futná jövedelmemből egy kőszínházra, az se kerülné el sorsát: napokon belül elszaggatná. A tehetség .viszont kitör, és eget ikér. Ferike bábszínházát rendezett be magának, ahol a szürrealisták és kubisták stílusában komponált darabokat mutat be. tény, hogy egy árva szót se lehet érteni belőlük. Játékában nagy szerepe van a mozgásművészetnek, amennyiben egy karosszék alá hasalva helyezkedik el, onnan nyújtja elő sajátmaga készítette figuráit: a királyt, a kulákot és a szegényparasz- tot, valamennyit egy-egy teljesen egyforma üres papírlap helyettesíti. A szereplők testületileg egyformán beszélnek, s így az egész produkciót olyan nemes egyszerűség jellemzi, hogy képtelenség odafigyelni. Az érdeklődés hiánya miatt a bérletezés is csődöt mondott. Ferike nap mint nap üres széksorok és tátongó re- kamiék előtt játszotta végig műsorát, sőt, néha a színpadot is kihúzták felőle, mert szükség volt a fotelekre. A viszontagságok nem törték meg ezt az acélos jellemet, ellenben elhatározta, hogy eltekint a bábművészet megreformálásától, és az élő színdarabot választja. Visszaélve foglalkozásommal, hozzám fordult darabokért, és erőszakoskodásának engedve, írtam is számára egy kis dra- molettet. amelyet tényleg sikerre vitt. Mintegy háromszáz- szor játszotta el a jelenetet, haladó hagyományaink és a dús mesefantázia e széles táglejtésekkel kísért (keverékét, némiképp hozzáadva saját meggyarapocfott ismereteit is: — János vitéz bedobta a tóba a rózsát, Iluska kiemelkedett a habokból és azt mondta: „Köszönöm neked, János vitéz, most kint vagyok a vízből.” Ferike ezután szeretett volna átalakulni repertoire- színházzá, én azonban kiírtam magam az ő számára, különben se vállalhattam a felelősséget egyéni betoldásaiért. Színpad, szerző és darab nélkül maradt Ferike, s mindjobban kezdett hasonlítani a bevezetőben említett ismerősömhöz. Ilyen előzmények után értesültem, hogy gyermekem a napközi otthonban előre megfontolt szándékkal beleült a szomszédja levesébe. Produkciója hatalmas sikert aratott az egybegyűlt nézőközönség előtt, az óvónéniknél azonban kevésbé, miért is Ferike rövidesen helyet foglalt a jóformán az ő személyes használatára rendszeresített szégyenpadon, ahová olyan önérzetesen ült ki, mint a színészek egy-egy siker szünetében a színház előtti kispadra. Az otthoni fegyelmi tárgyaláson- is rendkívül gerincesen viselkedett. Nem titkolta, hogy különös produkcióját a „Vidám Budapest” akció egyik szórakoztató számának szánta. — Én mindig kitalálok valamit, amim a gyerekek nevetnek — jelentette ki minden bűntudat nélkül. S én, mint a család házi színpadának igazgatója, elhatároztam. hogy a jövőben többet játszatom. Már dolgozom egy kisebb művön, amelyben visszatérhet régi sikerei színhelyére, a fotel alá. Mert színész színpad nélkül partra vetett hal, és nincs rémesebb, mint ha a szerepeit maga írja... Lakótelep
