Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-12 / 239. szám
1979. október 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Lépéshátrányban Az amatőr képzőművészeti mozgalomról amatőr II mezőtúri képző- és iparművészeti kiállítás rendezői idén a bőség zavarával küszködtek. A megyei kiállításra négyszáz pályamű érkezett, témájuk és színvonaluk szerint a legkülönbözőbbek. A szakmai zsűrinek nagy fej- törtést okozott a legjobb alkotások kiválasztása, a díjak odaítélése. Végül is, amit már a nézők is láthattak, az alaposan „megrostált”. különböző tematikai és szakmai követelményeknek hely- lyel-közzel megfelelő kiállítási anyag volt. Hogy miért nem éreztük maradéktalanul színvonalasnak, szemet-lelket gyönyörködtetőnek ezt a ki- álh'tást? Nyilván azért, mert a megye amatőr képzőművészeti mozgalmáról sem mondhatjuk el, hogy teljes egészében megfelel a követelményeknek. A tükör tehát a valóságot mutatta. S ez röviden összefoglalva az. hogy az utóbbi években, bár örvendetesen megnőtt a megyében az amatőr alkotók száma — a mozgalom ezerháromszáz- ezerhatszáz tagot számlál — a gyarapodást nem követte az alkotások minőségének gazdagodása. Nem lenne szerencsés azonban, ha ezt kizárólag a köz- művelődést. így az amatőr művészeti mozgalmat is irányító szakembereken, a művészeti tevékenységeknek otthont adó Intézményeken kérnénk számon. Annál is inkább, mert képzőművészeti kultúránk, az iskolai rajz- oktatás. illetve vizuális nevelés hiányosságai folytán eleve lépéshátránnyal indul — ha mégoly tehetséges is az a fiatal, aki ecsetet, vésőt vesz a kezébe. A hosszú évek során elmulasztott tudás megszerzését, rövid idő alatt a közművelődés nem pótolhatja. A legtöbb feladat jelenleg mégis ezen a területen adódik. -Elsősorban a feltételeket kell megteremteni ahhoz, hogy az amatőr képzőművészek megfelelő képzést kapjanak, hiszen alkotásaikkal ők is a közönséghez szólnak. ízlést formálnak, s ezt nem mindegy hogyan teszik. A megyében néhány év óta gyakorlat, hogy egy-egy művészeti ág összefogására a megye művelődési házai közül azokat jelölik ki bázishelynek, amelyekben a legjobb eredményeket értek el az illető területen. Az amatőr képzőművészeti mozgalom bázishelye 1975 óta a karcagi Déryné Művelődési Központ. Feladata elsősorban a példamutatás, olyan módszerek kidolgozása, alkalmazása, amelyek követendők lehetnek a megye többi közművelődési intézményében is. A karcagi művelődési központban három képzőművészeti kör működik: gyerekeknek, felnőtteknek, s óriási hiányt pótolva a mezőgazdasági szakközép- iskola diákjainak. A szakkörök — nagyon helyesen — arra kívánják rávezetni tagjaikat, hivatásos festőművész irányításával, hogy egy-egy képzőművészeti alkotás előtt megállva, ne csak nézzék, de meg is lássák a művet, felfogják mondán ivalój át, s természetesen a szakkörben elsajátított látásmód saját munkájukon is érvényesüljön. Nos, nem tud,ni, mikor érik be a karcagi módszer gyümölcse, annyi azonban bizonyos, hogy példájuk a jelenlegi körülmények között nehezen követhető. Egyrészt. mert a megye 46 képzőművészeti szakkörét sajnálatos módon — néhány kivételtől eltekintve — nem hivatásos művész, sőt még azt sem mondhatnánk, hogy mindenkor megfelelő felkészültségű, bizonyos „népművelői vénával” is megáldott szakember vezeti. Másrészt, mert a karcagi koncepció olykor-olykor eltér attól, amit a pedagógiában a fokozatosság elvének meveznek. A formai jegyek öncélú, tartalmilag megalapozatlan alkalmazása nyilván csak formalizmushoz vezethet, ez pedig eléggé félre vinné az amatőr képzőművészeti mozgalom irányát. hogy Kar- 06 téliy, cagon mégis csak több az eredmény, mint az elhibázott lépés. A nyári alkotótáborok, amelyeket a megye anyagi támogatásával rendez a Déryné Művelődési Központ, például egyöntetű sikernek örvendenek. Az amatőr képzőművészek szívesen dolgoznak a táborokban, hisz művészek irányításával módjuk van elméleti, szakmai és gyakorlati ismereteik bővítésére. Sőt a megyei amatőr képző- és iparművészeti kiállítás megnyitója után rendezett beszélgetésen több alkotó sürgette, az alkotótáborokhoz hasonló fórumok megteremtését. is lennének Hogy mik ezek. A legkézenfekvőbb természetesen a szakkör, amelyben azon túl, hogy a szakmai tudás megszerzésére mód nyílik, egy .alkotó közösség megteremtésének lehetősége is rejlik. A megyében azonban sok a formálisan, középszerűen működő képzőművészeti kör. Szerepet játszik ebben az is, hogy megoldatlan a szakkörvezetők képzése, noha ők „kulcsfigurái” a mozgalomnak. Hogy ez kinek a hibája? Ügy tűnik, senkié, ugyanis megfelelő képzési tematika nélkül — a népművelési intézet dolgozik rajta — nem indíthat a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ szaktanfolyamot, nem adhat működési, engedélyt. Nyilván a hatékonyabb területi mód,- szertani munka segítene a helyzeten. Az utóbbi időben azonban kissé elhanyagolt területté vált a módszertan, s most az új intézmény megnyitásával sem változott számottevően a helyzet. Ezidáig. Remélhetőleg a jövőben — a személyi, tárgyi feltételek adottak hozzá — több segítséget kapnak a megye képzőművészeti szakkörei, azok vezetői, elsősorban munkájuk minőségének javításához. Az érdeklődés ugyanis óriási, a mozgalom az utóbbi 3—4 évben duzzadt ekkorára. Éppen ezért nagyon sok még a tartalmi és szakmai ellentmondás, amelyek feltárása és felszámolása egyre sürgetőbbé válik az igényes amatőr képzőművészeti tevékenység érdekében. T. E. Gyarapodó múzeumfalu Újabb épületekkel gyarapszik Szombathelyen a vasi múzeumfalu. Az elmúlt hónapokban Nemesbődről egy kéttorkú pajtát, Felsőszöl- nökről pedig egy úgynevezett füstösházat és a hozzátartozó gazdasági épületet szállítottak a megyeszékhelyre, ahol az épületek szerkezeti elemeit tartósították, s most hozzáfogtak felállításukhoz a múzeumfaluban. Vas megyében az országban elsőként fejezték be a népi műemlékek összeírását. A feltérképezett anyagból válogatták ki a legjellegzetesebb, legértékesebb építészeti emlékeket a múzeumfalu számára. NDK filmhét Tizenöt filmalkotás reprezentálja az NDK filmgyártását azon az ünnepi rendezvénysorozaton, amelyre október 11. és 17. között kerül sor Budapesten — jelentették be csütörtökön délelőtt az Opera étterem: különtermében tartott sajtótájékoztatón. Az NDK filmhét eseményeinek a Tanács mozi ad otthont az elkövetkező napokban. Itt sosincs „félhóz” Munkásbusz Ritkán találkozunk velük: munkahelyeik a budapesti lakótelepek, az állami nagy- beruházások, ahol kezük nyomán valami új nő ki a földből. Amikor „Személy- szállítás” feliratú teherautók rozoga fabódéiban, vagy — ma már egyre gyakrabban — különféle feliratú Ikarusokon átutaznak megyénk városain, munkába indulva, vagy családjuk felé — sokan, már vagy még, alszunk. Gondoljunk néha tisztelettel rájuk, az egész héten távollevőkre, a ,‘ Bérautóbusz” utasaira: egy furcsa emberi sors vállalóira. Gyanakvóan A harmadik harmadik doboz cigarettáért indultam. Jó, jó, ne rój meg, tudom, hogy ez már túlzás, még . a kettő is sok, de hát az embernek nem minden hétfőn születik egy fia, és ez a hétfő éppen az ő érkezése miatt volt egészen rendkívüli, ünnepélyes és varázslatos, melldagasztó, ujjongó és ... nos igen, bevallom, fárasztó. Remélem, most már megérted, miért mentem a harmadik doboz Fecskéért. A legközelebbi vendéglőbe siettem, túl voltam vagy ötven gratuláción, s nem tudom elhallgatni, hogy mindez kevés volt nekem, kívántam az ötvenegyediket, a hetvenegyediket, az ezrediket, mit tudom én, hiszen ilyen az ember, az örömében szívesen osztozik. Tudtam, hogy majd a vendéglőben is megkérdezik: Mi újság? — persze, hogy megkérdezik, hiszen napok óta onnan telefonálgattam a kórházba izgatottan. Előre élveztem a diadalomat, ahogy az ál- mélkodók előtt elmondhatom: Zolti öt kilós, hatvankét centi hosszú vasgyúró. Félúton viszont arra gondoltam, illenék felmenni Feriékhez, nekik is elújságolni a nagy eseményt, néhány napja megígértem neki is, a feleségének is, igazán illenék, hiszen itt van a házuk egy ugrásnyira, úgyis arra tartok. Bizonytalanul látok sötétben, s ezért ■meresztgetni kellett a szemem, amikor az út túlsó oldalán mintha Ferit és Mártát, a feleségét véltem volna közeledni. Ök előbb felismertek, fordultak is felém, az úttesten már én is biztosan tudtam, hogy ők azok, s elképzelheted, hogy ágaskodott bennem az apai büszkeség, hogy for- málgattam magamban az ötvenegyedik gratulációra az ötvenegyedik „köszönöm”- öt, hogyan készültem ismét és ismét előadni (persze hitvány utánzásban és epi- gon-pirulással) Zolti első sírását, amelyet a szülőszoba küszöbén rogyadozva hallottam először, ismét és ismét leírni külsejét, arcát, száját, orrát, haja színét, be sem tudtam várni, míg kézfogásnyi távolságra érnek, hanem eléjük dobtam az örömömet széles mozdulattal, kajánul és villogó szemekkel, mint az első hóból gyúrt hólabdát, és minden önuralmamat elvesztve kiáltottam: „Ekkora nagy fiam van, gyerekek!” Aztán vártam a hatást. Vártam, hogy úgy mint eddig sokan mások, megragadják a kezem, rázogassák, megöleljenek és kérdezgessenek, mondjanak banalitásokat, istenem, ilyenkor ez sem számít, vártam, hogy velem együtt ujjongjanak a barátaim és... ,-ZoZti testhosszát mutató karjaim remegni kezdtek a türelmetlenségtől. Képtelen voltam megérteni, miért nem repülnek, rohannak már hozzám, hogy megkezdhessem az előadást: ilyen a keze, párnás, puha, a bőre tejfehér, barna a szeme s a pöttömnyi ing csak majdnem a könyökéig ér, a hangja — már most tudom — bariton lesz... Előtted nem tagadom, bolond gondolataim voltak. Lázas pillanatok következtek. Kínzásnak éreztem lassúságukat, rosszmájú közönnyel gyanúsítottam őket, ingerültté váltam, és kész voltam, hogy azonnal megsértődjek. Márta csuklotta ki:. — Imike meghalt. Velem együtt átélted a háborút, te tudod, milyen a váratlan bomba robbanása, vagy hasonlítom inkább a mennydörgéshez, amikor forró és hideg levegőtömegek találkozását kíséri a csattogó-brum- mogó hangorkán, egy új élet ünnepe, s egy új halál fájdalmas híre találkozott, robbant bennem ilyen elemi erejű döbbenettel, karjaim lehanyatlottak, mintha láthatatlan bunkó törte volna bennük össze a csontot, élettelenül zuhantak két kézre, anyáéra és apáéra: szörnyű volt az a pillanat, zavarodott, magatehetetlen, gyászos és gyalázatos. Össze akartam szorítani a fogam, mégis kocogott. Imike meghalt, nincs. Senki sem érti. Az orvosok sem. Már fel is boncolták. Holnap temetik. Lassan értek el tudatomig ezek a mondatok. Csak akkor éreztem igazán kegyetlennek tartalmukat, amikor egy gépkocsi reflektorfényében észrevettem, hogy sírnak. Meg kellett fognom Márta vállán a fekete szövetruhát, Feri hajtókáján a szalagot, hogy elhiggyem: Imike,, a kétéves, szőke kis csibészjelölt, aki nemrég még majdnem szétfocizta az előszobát, úgy tudott leesni a lépcsőn, hogy utána nevetve továbbrohant, meghalt, tényleg meghalt. — Születnek és meghalnak — ezt hajtogatta Márta. — De miért éppen ő, hát kinek ártott? — rázta öklét az ég felé Feri. Magad is tudod, hány értelmetlen szót présel ki az emberből a fájdalom. És mit lehet ezekre felelni? Semmit. Részvétet kívántam, mondtam a szokásos szöveget, közben legszívesebben hangosan káromkodtam volna, hogy a banális illendőségen túl nem futja többre erőmből. Most már tudom, Zolti, a fiam fogta be a számat, és nem engedett többet mondani, mint ilyenkor szokás. így könnyebb volt elviselni ezt a rettenetes találkozást. Ma is eszembe jut néha, miért akarta így a sors? Talán, hogy őket még jobban megkínozza, talán, hogy engem emlékeztessen és figyelmeztessen? Azt hiszem, igen. Ök nem érdemelték meg, de én azóta, ha a fiamra nézek, eszembe jut Imike, aki már csak holtában találkozott a kicsi pajtásával. S amikor óvom hidegtől, melegtől, egy alattomos huzattól, amikor szinte szűkölve féltem Zoliit, úgy érzem, mintha Imike vezérelné takargató kezem. Imike, akinek még adósa vagyok egy látogatással a sírjánál. Ezt a harmadik doboz cigarettát persze megvettem. S most vigasztalódj, csak egy felet szívtam el belőle. Rágyújtottam és elhajítottam, ügyis elég keserű volt a szám... Pataky-Rácz Zoltán Kőhidi Imre képriportja Kézenfogva Közel az otthonhoz
