Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-07 / 235. szám

1979. október 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 mellettem levő gép­nél dolgozott. Ugyanazt a mun­kát végeztük, K bár nem együtt, ahhoz mégis elég közel, hogy egy­más gondját-baját észreve- hessük. Egyiküník sem volt elégedett. Egyszer aztán meg is mondtam, hogy mit gondolunk. Hamarosan leve­let kaptam a személyzeti osztálytól. Elbocsátottak. Megmutattam Sawas-nak. Hallgatott. Keveset tudott németül. Szívesen gondolok vissza a gyárban töltött utolsó na­pomra. Már csak azért is, mert a közelemben volt. Be sem fejezte az evést, már bekapcsolta a gépet, húzott még egy kortyot az üveg­ből, és máris nekigyűrkő- zött. Mert muszáj volt. Pálinkát iszom, éhgyomor­ra. Pedig fáj a gyomrom. Szúrja a cigarettafüst. Ma én vagyok az első részeg, mondom magamban. Több­ször lehajolok a sörautoma­ta pénzbedobó-nyílásához. Az üres üvegeket meg úgy állítom sorba, hogy a mester is láthassa, amikor körbe­jár. Savvas mellettem izzadt de mosolygott. Mindig higgadt­nak tűnt. Egyszer meg a hő­ség miatt fürdőnadrágra vet­kőzött. És meg kellett ma­gyaráznom neki. hogy az ti­los. Forrt a gépolaj. Izzad­ságban úszó testtel gyorsan S ajnos, kisasszony, nem tudjuk önt tovább foglalkoztatni. Nagyon köszönjük a munkáját! Tud­juk a telefonszámát. Majd üzenünk.. Clara némán hallgatta a szavakat. Érezte, mennyire megkönnyebbült Manfréd úr, miután kimondta, és hogy nem felesel vele, nem kérdez semmit. — Igen... — Csak eny- nyit mondott és meghúzta kopottas kabátja övét, amennyire csak tudta. „Sohanapján” — gondol­ta és még egyszer kicsú­szott a száján: — Igen... — aztán kilé­pett a kapun. Clara pontosan tudta, hogy miért nincs rá többé szükség a könyvtárban. Mert feltárta a titkát. Ó, hogy’ vihogtak, kacsintgattak egy­másra akkor a többiek! És mégis, mintha féltek volna tőle... De miért ne árulta volna el, hogy ő kínai hercegnő? Igen, tulajdonképpen miért nem? Most, az utcán vala­ki ismeretlen, ráköszönt. Ebben az apróságban iga­zolva érezte önmagát. Egy felhő fennakadt a székesegyház tornyán, és ott függött, mint egy zászló. Aztán leesett az első hó, vá­ratlanul, nagy, csendes pely- hekben. Most úgy érezte, el­hagyta a bizonyossága. Már annyiféle helyen dolgozott, irodában, könyvkereskedés­ben, mosodában, gyárban, s mindenhol be kellett látnia, hogy nem számíthat hosz- szabb munkára. A könyvtárral egész más a helyzet. Soha többé nem fog a csodálatos, zajtalan rendbe visszatérni. Csak azért, mert itt sincs hely egy kínai hercegnő számára. Ez gyötörte és megzavarta. Sem a felhő a székesegy­ház tornyán, sem a nagy. zajtalan pelyhekben hulló hó emléke nem jött a segít­ségére. A dupla ablakok és a ha­talmas. nehéz barna bár­sonyfüggöny kívül rekesztet­te a hideget. A kis növésű Manfréd úr egy magasított pult mögül őrködött a csend­re és a rendre, aranykeretes szemüvege mögül. Clara az embereket nem az arcukról, hanem arról a módról ismerte fel. ahogyan az olvasáshoz leültek. És minden könyv külön titok volt. A magas könyvállvá­nyok között, a keskeny be­mélyedésekben rendezhette gondolatait, ott biztonságot talált. És a két aranyrámás tükör rejtett mosolyait tit­I Ludwig Fels: Várakozás visszabújt átnedvesedett ru­hájába. Azt hiszem, egyszer a kantinban — a végtelen asz- talsorok egyikénél, ahol mindenki mindent lenyel. — ott hozta tudomásomra, hogy néha bizony ő is üvölteni szeretne. Inkább egyél, mondtam neki. Vagy igyál, van nálam. Ez az üveg. Ha ez üres, mi tele vagyunk, magyaráztam neki németül. Meghívtam. Gyere velem, . mondtam, megünnepeljük a búcsút. Találkozunk a kocs­mában. Bólintott, mikor vég­re megértette, hogy miről van szó. Kezet nyújtott, és máris visszafordult a gép­hez. A gép nem hagyott időt kedveskedésre. Azért pár­szor még intett nekem. Korábban elmentem. Nem érdekel az egész bu­li. Nekem már úgyis mind­egy. Majd csak találok vala­mi új helyet, és az egész kezdődhet elölről. Az ember kénytelen magát eladni. Anélkül, hogy tulajdonosai örömét elronthatná. Mit érek vele. ha tudom, hogy más- kéop is lehetne? Az ember feje tele van szebbnél-szebb gondolatokkal, keze viszont kon viszonozta. A gyász, amely most az utcán hirte­len rátámadt, egy része an­nak a világnak, amelyben nincsenek kínai hercegnők, nincsenek felhők és nincsen hóhullás. A bizonytalanság félelem­mel töltötte el. Ilyenkor hangokat hallott, ijesztő hangokat, egymást túlharso­gó hangokat, a figyelmezte­téseket. Nem, neki nem szabad a zsúfolt villamosra felszáll­nia. És nem szabad a járó­kelők sárga tömegével sem kapcsolatba kerülni. Ismét rászedték, becsapták. Hogy gyűlölte most azokat a sze­líd arcokat! A félhomály a park fái alatt, a szél a víz felett, az árnyékok kissé megnyug­tatták. A hangok ismét el­távolodtak. A hídnál egy zacskó sült­gesztenyét vásárolt, és ka­bátja zsebébe dugta. Érez­te a gesztenye melegét. Esze­getni kezdte. Amíg tartott, az úton eldobált gesztenye- héj jelezte, merre járt. Később esni. kezdett. A lokál fiatalokkal volt tele, kényelmetlen székeken üldögéltek, kicsi kerek asz­talok körül. A lefüggöny- zött lámpák csak félhomályt adtak, a füst és a meleg szinte mellbeütötte. A néger ott volt, még mindig a „Mamie’s Blues”-t játszotta és a „Don’t you leave me here”-t énekelte. Rekedtes hangja össze- hangzott a zongora hangjá­val. „If you can’t give me a dollar, give me a lousy dime...” Clara felé biccentett, amint megpillantotta. Anél­kül, hogy a kabátját leve­tette volna, leült az egyik sarokba. Egy kínai hercegnő az őserdőben. A néger hang­ja, az ütőhangszerek, a rit­mus, csak növelte újra tá­madt nyugtalanságát és fé­lelmét. De néhány órára megme­nekült. Az üveg vörös bor megnyugtatta, kioltotta a kellemetlen emlékeket, ame­lyeket egy kicsi, törpe, pis­logó Manfréd nevű úr szer­zett neki. A pincér már az üres üvegeket rámolta. Az utolsó vendégek is szedelőzködtek. A zongorára állított, kitömött alligátor mintha megelevenedett vol­na. Clara felállt, nem volt részeg, csak szédült egy kissé. A néger is elrakta a hang­szerét, felhörpintette mara­dék whiskyjét. még mindig a mocsokban turkál... Jár a szemem a kocsmában a pohártól az óráig, gyak­rabban. mint máskor. Nem ismerek magamra. A nő a hátsó épületből — aki min­den palitól meghagy egy gyereket — szintén itt van. Ugyanabban a gyárban dol­gozik. És túl szegény ahhoz, hogy valaha is nemet mond­hasson. Most az újság vas­tagbetűs címein nevet. Itt minden további nélkül lehet olvasgatni. A nő miatt már merészkednek befele az el­ső külföldiek. Hozzák ma­gukkal az egészséges kultú­rát. .. A nő anyja meg biz­tos otthon van, vigyáz az unokákra. Csak jönne már végre Savvas! Kölcsönösen vállon veregetnénk, vagy barátsá­gosan gyomorszájon bokszol­hatnánk egymást. Nevethet­nénk levegő nélkül. A leve­gő úgyis bűzlik. Várok jóleső hallgatására. Ülni csendben az asztal­nál, és hangulatot teremte­ni mozdulatokkal. Kezdet­ben ez a lehető legjobb mód arra. hogy megértsük egy­mást. A hallgatás közelebb hoz bennünket. Már egy­szerűen képtelen vagyok mindig ugyanazokat a szava­kat hallani. Semmiféle vál­tozást nem hirdetnek. Aevonszajkózzák őket. Társra van szükségem. Nicdzielsky Katalin fordítása * — Rég láttalak... —szó­lította meg a lányt. — Igen, régen. — Elkísérlek egy darabon. Még mindig esett. A né­ger kinyitotta az ernyőjét. — Karolj belém. Megázol. — Igen... — mondta Clara. — Kínában jártam ... — Ö, Kínában! _— neve­tett a néger. — Nem rossz. Kínában! Mit csinálnak Kí­nában? Én a te helyedben nem jöttem volna vissza. Elegem van ebből a város­ból! Januárban két hónap­ra Párizsba indulok, aztán vissza: New-Orleansba ... — Csak miattad jöttem vissza... — Köszönöm. H allgatva mentek egy­más mellett. Néhány járókelő kíváncsian utánuk nézett. Clara most kellemesen érezte magát, biztonságos helyzetben. — Én kínai hercegnő va­gyok ... — mondta. A néger megállt. A lány is. A néger nézte a lányt, akinek a haját a nedvesség csillogóvá tette. Szemei fénylettek. Finomvonalú uj- jai szedegették a gesztenye- héj-darabkákat a kabátzseb­ből. — Mást is mondhatnék ne­ked ... — Igen, tudom. Ismerjük mi egymást. Nézd a bőrö­met. Fekete, mint a ká­vé... én egy fekete gróf vagyok... — Ezért jöttem mindig hozzád. És a trombita miatt... Egy szélroham esőcsomót vágott az arcukba. — Ez itt... — mondta a néger, és egy afrikai réz­pénzt nyomott a lány ke­zébe — minden kínai her­cegnőt és fekete grófot meg­véd .. Clara ujjai közé szorította a pénzdarabot. — Ismét hamarosan eluta­zom. Most menj... Egyedül is hazatalálok ... — Ne veszítsd el a pénzt! A néger mée utánanézett, amíg el nem tűnt az éjsza­kában. Clara már nem érez­te az esőt. Az ismeretlen hang ismét előjött, a felhő, mint valami zászló, a szé- kesgyeház tornyán, a hó, a nagy, fehér pelyhek ... A ház előtt egy pillanatig tétovázott, aztán lenyomta a kilincset. Az anyja szobájában még égett a villany ... Fordította Antalfy István oha olyan boldog vakációja diáknak még nem volt, mint nekem azon a nyá­ron. Apám megvet­te a lovat. Vékony, egyszál- bélű jószág volt. Félt az autótól, nem indította a ko­csit, összetörte a nagykaput, ha nem nyitottuk ki előtte idejében. Csiklandós volt, rúgott, harapott. Mégiscsak ló húzta azért a rozoga sze­keret, nem valami bús te­hén, vagy apró szamár. Anyám szidta a lovat gaz­dástul. Azt mondta, csak a bajunk lett több vele. A só- gorság nevetett. Ilyenkor lo­vat venni? Hiszen még az is igyekszik túladni rajta, aki­nek máskor négy-öt dübögött az istállójában. Jön a kolhoz, aztán villoghatsz! Csak mi ketten örültünk: apám meg én. Türelmesen oktattuk a szertelen állatot. Az ostort csak dísznek tar­tottuk az oldal mellett. Rá nem csaptunk volna a világ kincséért. Egyik nap a kovácshoz ment apám, lucernát kaszál­ni. Azzal egyenlítette ki a patkolást. Még este átadta nekem a teljhatalmat a ko­csi-ló fölött. — Befoghatsz, csak vi­gyázz nagyon. Nem szabad siettetni, akkor nincs vele baj. Kifelé vihetsz egy teher dudvát, hazafeslé meg hozz egy deréknyi csalamádét. Az ólpadláson van a rossz ka­sza, azzal vághatsz. Pár szem kockacukrot vittem reggel a lónak. Míg azt ropogtatta, befogtam. Felültem, s indítottam. Min­den baj nélkül kifordultunk az utcára. Akkor láttam csak, hogy Fillér is ott kocog a kerék mellett. Fölsegítettem a kutyát. Befészkelődött az első sa- roglya és a mellé támasztott ülésdeszka közé. Időnként szétnézett. Bámulta a veté­seket. A kaszát próbáltam ki elő­ször. Néhány lendítéssel le­vágtam egy hónaljnyi csala­mádét, s a ló elé zuhintot- tam. Ez a négy-öt suhintás kedvemre sikerült. A kasza hegye nem akadt a földbe, s a tarló sem maradt túlsá­gosan bosszúra. Közel áll­tam az elbizakodáshoz. Már hallani véltem az úton ha­ladók álmélkodó megjegyzé­seit: — Nézd, milyen talpra­esett fiú! Míg én a csalamádéval birkóztam. Fillér valami ür­gelyuknak veselkedett, s kapart, ásott, morgott, vias­kodott. Időnként felemelte a fejét. Horkantott, kifújta az orrából a, földet, aztán még dühösebben ugrott a gödör­nek. Néhány trombitálás után csaholni kezdett. — Na, mi van, vén bolond? — hátrafordultam. Rátá­maszkodtam a kaszanyélre, s a derekamat kinyújtóztat­tam. — Már nehogy félre­értse ... — hebegtem ijed­ten — a kutyának mond­tam ... Faragó Flórián mosoly­gott. A csőszök nyugodt, mindig ráérős cammogásával lépett hozzám, s kezet nyúj­tott. Ettől még jobban meg­lepődtem. Először vettek férfiszámba. — Hallottam, hogy a ku­tyának beszéltél. Engem nem is láthattál, mert innen búj­tam ki a cirokból. Az ember sohasem tudhatja, ki dara­bolja a mislinget. Mert az is megesik ám, hogy némelyik fényes nappal viszi el a má­sét. Hát apád hol Van? — Árva Tóninál'. Lucer­nát kaszálnak. A patkolás- ért. — Ez a vén dög még bír menni, — intett a kutya felé a füstös bunkósbottal. — Hogyne, most egész jól bírja magát. Följavult tél óta... — Az enyém szétszedné ezt, mint a vércse a verebet! Mindenki úr a maga s_ze- métdombján. Nem szeppen­Annus József: Párbaj tem meg én se. Kissé bátor­talanul ugyan, de ellenkez­tem: — Az nem is olyan biz­tos... — Azt mondod ?1 — Én azt. — No, várj csak! — for­dult meg az öreg. — Hektor! Gyere elő! — Bekiáltott a ciroksor mögé. Hangjára csörtetve előugrott az izmos ebállat. Német juhászku­tyákkal tarthatott rokonsá­got, ő maga azonban korcs volt már. A füle kajla, s né­hány fehér folt is tarkállott az oldalán. Meglepődtem. Ez tényleg erős dög lehet. — Na, fönntartod? — Nem. Most azt mondom: megverné ezt az én kutyám, ha mellette állhatnék egy pálcával, s biztatnám. — De nem nyúlnál az enyémhez? — Nem. — Egy liter bor! — lökte felém Flóris bátyám lapát­tenyerét. — Egy liter! — mondta újra. — Nem szeretem én a bort — vakartam a fülem tövét. Nem is Fillér vereségétől ijedtem meg, hanem a foga­dástól. Kisdiák korunkban sokat fogadkoztunk ugyan. Egy forintba, száz forintba, pofonba, birsalmába, de az csak olyan szóbeszéd volt. Az öreg csősz azonban ko­molyan beszél. — No, csapj bele! — biz­tatott. Úgyse neked kell azt a bort meginni, ne félj! — Jó, majd megissza édes­apám! — vágtam vissza, s belecsaptam a csősz tenye­rébe. kutyák körülszag­lászták egymást, és morogtak. Talán ar­ra várták, hogy megkössük bőrükre az egyezséget, mert azonnal egymásnak ugrottak, ahogy szétcsúsztattuk a kézfogást. Egymás pofáját akarták szétmarni. Két mellső lábuk­kal összetámaszkodva acsar- kodtak. — Fogd meg, Hektor! Kapd el! — rikkantgatott az öreg. A hatalmas dög hallgatott a szóra. Leteperte Fillért. Nem nézhettem tétlenül. Odaléptem egy aprócska csa- lamádészárral. Csák ennyit mondtam: — Fillér! Itt vagyok! A kutya rám nézett. Meg­rázta magát, majd elkapta az ellenfél fülét. Rágta, húzta, harapta. A simaszőrű lefor­dult róla. Erőtlenül lihegett. A mi perceink következtek. Fillér érezte, hogy a harc most már életre-halálra megy. Feszülő inakkal ugrott a másikra. Nem csaholt, nem vicsorított már. Néma ha­raggal verekedett. Kicsit iga­zított mellső lábával a má­sik fején, aztán elkapta a nagy dög nyakát. Minden hang fennakadt a levegőben. A csősz kutyája is elnémult, kilógatta a nyel­vét, szemét az égnek meresz­tette. Percnyi élete lehetett csupán. grott azonban. Fa­ragó Flórián. Egyet­len mozdulattal le­lökte válláról a rá­terített kabátot, s marokra kapta az ormótlan fütyköst. Jót kanyarított ve­le, aztán hatalmasat vágott. A tarkóján találta Fillért. Az én kutyám halkan nyif- fant, s elterült a felrugdosott földön. A másik lassú eről­ködéssel felállt. Megrázta magát, s újra lerogyott. Ült féloldalasán, s nyalogatta szügyéről a vért. — Mit csinált? — kérdez­tem halkan, mélyre szorított indulattal. Az öreg egy szót sem szólt. Lábánál fogva fölemlete Fil­lért, s elindult vele a folyó felé. Úgy hallottam, a szekér kereke is sír, midőn kika­nyarodtam vele az útra. A vacsorától féltem a leg­jobban. A maradék a kutyáé. Most megtudják, mert a ku­tya nem jön majd. Soha semmilyen hívásra nem jön többé. Reszkető kézzel tartom a cseréptálat. Anyám beleönti a levest, rárakja a krumpli megmaradt morzsáit. Indu­lok kifelé. Szólni kellene! Még nem késő! De nem nyí­lik a szám, a lábam pedig visz kifelé. Megállók a langyos esté­ben. Kiáltani kellene. Hívni kellene a kutyát. Nincs hoz­zá erőm. Pedig így kellene. Azt mondhatnám: hívtam, de nem jött. Biztosan elcsa- vargott. Máskor is elkószál. Én nem lesem itt hajnalig. Mélyeket lélegzem, nagy levegőt veszek. Füttyentek, majd kiáltak: — Fillér! Gyere! Fil- lééééér... Halkan koccan a tál, mi­kor a téglára teszem. Az udvar felől ugyanakkor zajt hallok. Egyre erősödik a robogás. Reccsen a rostély, s trappolva, fickándozva, nyüszítve-kacagva megérke­zik Fillér. Nekiugrik a cseréptálnak. Habzsolja az ételt. Megkö­vültén nézem, aztán lehajlok hozzá! Elkapom s átölelem a nyakát. A bundája még vi­zes. Az arcomat is benedve­síti. összeállította: Rékasy Ildikó kínai hercegnő Pap László: Kikötő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom