Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-28 / 253. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1979. október 28.

Ház a főút mellett

E

gy nap megint visz- szajöttek a munkások. Vezetőjük szép, magas, barna ember volt, özvegy Mihalik Pál. Két éve vesztette el vasutas urát az asszony is, akit ilyenformán özvegy Barna Mihálynénak neveztek. Egyikőjük sem töltötte még be a hatvanadik évét.

Reggel, hét óra előtt pár perccel, kalapját megemelve, tisztességgel kopogott az asszony ajtaján a magas, barna férfi.

— Itt volnánk — mondta.

Erzsi asszony reggelit készített a munkába induló lányának; tekintete az ember látására megrébbent egy kicsit.

— Már megint erre dolgoznak? — kérdezte.

— Nemcsak hogy erre. itt!

— Már a kertből többet elvinni nem lehet — vélte az asszony —, hacsak le nem bontják azt a szegény fáskamrát is.

A férfi nevetett.

— Ellenkezőleg — mondta. — Vissza kell állítanunk az ered,éti helyzetet. Itt a munkalap, kérem, meggyőződhet róla.

— Én teremtőm — sóhajtott az asszony.

Becsomagolta a tízórait a lányának, aki a félnyolcas vonathoz igyekezett; bent dolgozott a városban, amely innen tizenkét kilométernyire feküdt. Éppen csak megpuszilta édesanyját a lány, már szaladt is.

— Szép gyermek — mondta, utánanézve, Mihalik Pál.

— Hálisténnek, az élet megadta nekem, hogy mind a négy gyermekemre azt mondják: derék gyerekek. Szegény uram volt ilyen jó fajtájú, biztosan.

— Ám Erzsi asszony szülte őket — mondta Mihalik Pál.

Egy kicsit hallgattak.

— Tavaszon még két lányt láttam itthon — emlékezett a férfi.

— Azóta volt egy esküvő.

— Így hát már csak ket- tecskén ?

— Újévben ez a legkisebb is elmegyen.

— És akkor egyedül?

— Az az özvegy asszony o'" sorsa. Majd a nyugdíjamból nevelek szépen aprójószágot; ha kijönnek a gyerekek, meg az unokák, legyen mihez nyúlni.

Elment az egyetem kertészetébe, tanácsot kért: vajon meg lehet-e oldani, hogy élő, lombos fát plántáljanak azonnal a beljebb telepített kerítés tövébe? A főkertész azt mondta, meg lehet oldani, csak egy kicsit sokba kerül. Három lombos fács- ka idetelepítésére ráment az özvegyasszony minden megtakarított pénze. Visszatért viszont a nyugalma, ha következő nyáron jönnek a gyerekek, meg az unokák, nem kell behúzódni a tűző nap elől; ha kicsi is még az árnyék, de árnyék és szabad a levegő.

M

őst meg mit mond ez a szép, magas, barna ember?

— Jól értettem én?

— Jól, Erzsi asszony. Visz- szatelepítjük a kerítést az eredeti helyére. A leszórt követ elrámoljuk, helyére kerti földet hoznak a dömperek. Mindent úgy állítunk vissza, ahogy volt.

— És az út?

— Ügy határoztak, a másik oldalon kell szélesíteni, így levághatják az amott levő kanyart.

— Erre csak most jöttek rá?

— Nem én terveztem, Erzsi asszony — mondta a férfi. — Én csak becsülettel végrehajtom a brigádommal, amit mondanák.

— De mennyi felesleges kár, mennyi kidobott pénz.

— Erzsi asszonynak nem keli visszafizetnie semmit — nyugtatta a férfi. — Ha kívánja, a diófák árát is megtéríti a vállalat. Megérdeklődtem.

— Nem szeretem én az ilyet — mondta az asszony. — Nagyon nem szeretem én az ilyet. Nem kell nekem semmiféle pénz. Úgyis mi fizetjük meg ezt az egészet. Lám, ha rontanak, csak rajtunk rontanak. Ki felel érte?

Tán egy óra sem telt bele, a markolók a rengeteg kavicsot átemelték az út másik oldalára, öt dömper újabb óra alatt nemes erdei földet terített a tavaszon kisajátított kertrészre. A déli harangszó még nem jött, Mihalik Pál vezetésével a munkások a vaskerítést visz- szatették eredeti helyére.

A magas, barna férfi bejött újra a konyhába.

— A három fácskát is visszategyük oda — kérdezte —, ahol a diófák álltak?

vegy csak özvegy. Igazi melegséget hol kap? Minden családos embernek megvan a saját gondja. A magányos ember nagy teher, Erzsi asz- szony.

— Gondolja?

— Panasz szó el nem hagy hatja a számat a gyerekeimre, de van két szemünk. így hát még látni kell.

Megjött a városból a munkások ebédje, s a két özvegy valóban megcserélte az étkét. Csendesen, jóízűen ettek.

— Nem rossz ez a fasírt — mondta az asszony.

— Á — legyintett a nagy, barna ember —. ennek a tört paszulynak igazi íze van. Gondos asszony íze.

Az asszony friss vizet töltött két pohárba.

— Maga olyan szavakat mondott már nekem a tavaszon is, Pál — mondta —, hogy az ember vénségére elpirul.

— Miért kellene pirulkod,- nunk, Erzsi asszony? Láthatja, én tisztességes munkásember vagyok. És ha sejt a szavaimból valamit, jól sejti, bizony.

így üldögéltek. Majd Mihalik Pál megkérdezte:

— Abba a jó erdei földibe, amit idehordattam, vajon mit ültetnénk?

— Virágot?

— Vagy füvet, ahol az unokák kedvükre hancúroz- hatnának.

— Az is jó gondolat, Pál.

Mihalikot már sürgették a munkások, föl kellett állnia a konyhai asztal mellől.

— Erzsi asszony — mondta —, a három gyermekemmel .tehetném tiszteletemet a házánál? Szombat délután.

Az asszony a naptárra nézett.

— Addig még van idő — vélte —. értesíthetem az én négy gyermekemet is. Illetve csak hármat, hiszen a legkisebb még itthon van.

A

kkor az ember tisztességgel megemelte a kalapját, elköszönt s elment. Az asszony az újonnon felállított kertkapuig kísérte. Aztán felsietett a padlásra, úgy emlékezett, a tavaszon vett a városi piacon valamennyi fűmagot.. Ha megvan, ebbé az idehordott jó erdei földbe ilyenkor, őszszel kell elvetni azt.

Garai Gábor;

Ahtamar

Megyünk a Szeván partján egyre följebb Már hűvösödni kezd a levegő És egyre sötétebben kék a tó Fölötte az ég is furcsán sötétkék

Felhő-foszlányok egy-egy fekete foltot Vetnek a vízre. És persze a sirályok Ott cikáznak az égen és körülöttünk Azt' mondják egyre aggodalmasabbak Ki tudja miért Talán bajt neszeinek

És N. hadarva történeteket mond

A tóról egy másik tó jut az eszébe

Az most a határon túl van

Akár az Ararát

Ügy hívják Ahtamar

Legendáját többezer éve megírták

(Az egész bizony Héró és Leandrosz

Esetére emlékeztet de nagyon

Már-már a másolásig

Vándor-motívumról lehet szó

De azt hogy honnan vándorolt hová

Talán senki se tudja mi semmiesetre sem)

Igaz ebben az örmény históriában A fiúnak neve sincs Hiszen pásztor és szegény az istenadta Egyszerűen fiú és átúszik Tamarához De persze nem a Helleszpontoszon Csak a tavon át minden éjszakán

A túlparton az úri-lány-szobában Gertya világít az ablakban lángol Úgy igazodik el szegény legény A sötét tavon a tömör éjszakában

De egy napon a lány szülei mindent Megtudnak vagy megsejtenek az is elég Bezárják Tamarát és a gyertya kialszik A fiú eltévedt a vad vizen Nem lát semerre partot belefullad

Azóta hívják így így Ahtamarnak A tavat annak emlékezetére Hogy a fiú utolsó szava az volt Mielőtt kilehelte lelkét de a végső Hangzó nyilván a torkán akadt már: Ah Tamara!

Szeván tó — Budapest, 1978.

Somogyi Tóth Sándor:

KÜLÖNÖS REKVIEM

Dr. A. T. levele F. J.-nek

A ház előtt futó főút átépítését kora tavaszon kezdték a munkások. Az út szélesítése miatt özvegy Barna Mihályné kertjéből is kisajátítottak másfél méter mélységű területet. A tisztességes árat megkapta érte. Nem is a terület elveszítése fájt neki, hanem a rajta álló három nagy diófa, amit kíméletlenül kivágtak.

Akkor sírt az asszony.

Eme nagy, barna férfi, a maga módján szép szavakkal vigasztalta, megmagyarázván, hogy íme, ez az utasítás, ellene mit se lehet tenni. Az út a fontos, a nagy, korszerű országút.

Az asszony talán meg is nyugodott, felérte ő ésszel a változás szükségességét. Csak a diófák. S akkor Mihalik Pál tanácsára mindjárt hármas emlékoszlopot ácsolta- tott az ura sírjára. így volt. Jó lett. Mégiscsák tisztességes helyük lett a fáknak.

D

e már nyáron a gyerekek hová ültek, ha kijöttek látogatóba? Csakis a szobába, mint télen. Odakint árnyék nem volt, csak a tűző nap a puszta udvaron. Mit tegyen? Milyen fajta fát szerezzen, hogy hamar legyen lombja?

— Isten őrizzen. Legalább őket ne zavarjuk, Pál.

Az, hogy a nevén szólította az asszony, igen jólesett Mihalik Pálnak. Hirtelenjében meg se tudta volna mondani, mennyire jólesett.

— Az ebédet még ide kértem az embereknek —mondta —, úgyhogy ebéd utánig még itt maradunk.

— Mi lesz az étek?

— Két fajtát lehet rendelni — mondta az ember —, kocsival hozzák ki mindig a munkahelyre. Nem rossz koszt, én mondom. Ma az egyik zöldborsófőzelék fa- sírttal, a másik krumpli fa- sírttal. A leves mindkettőnél azonos, húsleves. Jó koszt.

Az asszony mosolygott:

— Én is megenném akármelyiket.

— Erzsi asszonynak mi lesz az ebédje?

— Tört paszuly. karikára vágott hagymás kolbásszal.

— Cserélhetnénk — javasolta a nagy, barna ember.

— Mit szólnának a munkatársai?

— Ó, mit szólnának? Asz- szonyt akarnak keríteni azok nekem mindegyre. Mert hát hiába van nekem is három családos gyermekem, az özUram!

ön engem súlyosan megrágalmazott, amidőn azt állította, .hogy én a balesetet nem láttam és á gépkocsivezetőre nézve terhelő vallomást tettem. Ügy látom, ön mint újságíró intelligens ember, és ha indítékaimat részletesen elmagyarázom, talán bizony megértést is remélhetek. Nekem közösségi kötelességem volt vallomást tenni! Kétféle minőségben is: mint szemtanúnak és mint orvosnak. Sajnálattal látom, manapság igen sokan elrejtőznek a nyugalomba, pusztán azért, hogy a sérülésektől megőrizzék magukat, holott mindenkinek kötelessége az igazság érvényesüléséért küzdeni. Én ezt tettem, uram’ nekem ez a meggyőződésem, és meggyőződésemért mindenkor kiállók! Miért nem tett ön is vallomást? Hisz ugyanazon az autóbuszon utaztunk, nemde? No igen, mert a barátjával beszélgetett. aztán táplálkozott, ugye?

Sőt — amiként megfigyeltem — a könnyűvérű höl-' gyekkel is élcelődött, éppen a sajnálatos baleset perceiben. Hogyan is tehetne vallomást? Viszont én mindig nyitott szemmel járok a világban, amellett magam is vezető vagyok, ha gépjárművön utazom, szakadatlanul és önkéntelenül az útra figyelek, mert — jegyezze meg, fiatal barátom —mindig történhet valami. Kettőnk közt az a különbség, hogy én láttam, mi történt, ön pedig nem látta. Milyen jogon állítja, hogy az én vallomásom terhelő volna, holott épp a gépkocsivezető érdekében emeltem szót? Hisz meg is mondtam ex- pressis verbis a helyszínelő rendőrtisztnek: Százados úr, a sofőr ártatlan, én' a balesetet elejétől a végéig szemmel kísértem. Én nem csak úgy nézelődtem ám, mint a többi nyaralók a buszban, akik már mind boldogok voltak, hisz elhagytuk a veszélyes szerpentint meg a hegyeket, és nyílegyenes úton haladtunk! Uram, az ördög nem alszik! A szerencsétlenség épp akkor következik be, amikor senki se várja, épp azért nevezik szerencsétlenségnek, mert váratlan. Az élet tele van váratlan fordulatokkal. De ezt talán ön is tudja!

Viszont a baleset után nem volt módunkban végigtekinteni a történteken, és az ön gúnyos megjegyzéséből én csodálkozva értesültem. hogy önnek fogalma sincs, mit láttam én. Mindent láttam, uram, ami azokban a pillanatokban történt. Mindent. Hát ide figyeljen, fiatalember! Csakis azért lehettem én szinte egyedüli tanú, mondhatnánk. koronatanú, mivelhogy az útitarsak nagy része bóbiskolt. Sőt némelyek aludtak, ez a szomorú helyzet, uram! Énrám egyenesen jellemző, uram, hogy míg mások bóbiskolnak, én ugyanakkor ébren vagyok, sőt éber vagyok. (A két szó rokonsága nyilvánvaló, remélhetőleg.) Na mármost. Ha újra fölelevenítem azt a pár tragikus másodpercet — mert csak másodpercekről van szó, figyelmeztetem —, kiderül, hogy csakis egy szempár foghatta föl az eseményeket, a maguk teljességében. Rögtön bebizonyítom. Tisztelt vezetőnőnk, akinek az IBUSZ megbízásából mindenre éberen figyelnie kellett volna, ám e kötelességét távolról se teljesítette mintaszerűen, a döntő pillanatban épp a nadrágja cipzárját javította. Különös látványt nyújtott, mondhatom. Mint ön is tudja, a cipzár a nadrág eleién volt, a nő mértani középpontján. Hogyan láthattam? A visszapillantó tükörből, uram. így a vezetőnőt nyugodtan kizárhatjuk a megbízható tanúk sorából, nem gondolja? Marad a két fiú. Ök a legelső ülésen ültek. vagyis nevetgéltek. Én nem ítélem el a nevetgélést, de a nevetgélés állapota csöppet se ’ alkalmas arra, hogy objektiven fogjuk fel a körülöttünk zajló eseményeket. Na és kiskorúak tanúsága a törvény előtt, mit ér az? Maradna az előttem ülő házaspár, de hát ők is szundikáltak, csak a csatta- násra rezzentek fel, amikor is a kerékpáros feje neki—

Agotha Margit: Holt-Tisza (linómetszet)