Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
I 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. október 28. hónap kisközség Mesterszállás, ahonnan úl sehová sem vezet — Azzal szoktam ugratni a főnököt, hogy csak ki kellene tenni az út mentére a helységnév mellé a zsákutca táblát is. No, csak az erre vetődő idegenek kedvéért, mert az itteniek úgyis tudják, hogy innen nem vezet az út már sehová. — Persze, hecc az egész, de ha Mesterszállásról van szó, Szabó Péter nem ismeri a tréfát. Az élete ez a falu. Tréfa ide vagy oda, tényleg igaz, hogy Mesterszállásról az út nem vezet sehová. Mondogatják, hogy az 1200 lelket számláló falu a világ végén van. Csakhogy Bajka Zoltán, a tsz közgazdasági osztályvezetője, aki ugratni szokta a lelkes lokálpatriótát, maga is már vagy húsz éve él ezen a fertályon, és szemmel láthatóan igen jól érzi magát. Néhány napig jártam-keltem a falu takaros házak között húzódó utcáin. Ismerkedtem, beszélgettem lakóival, bennszülöttekkel és betelepülőkkel. A teleírt jegyzetfüzettel hazafelé tartva megpróbáltam rendszerezni gondolataimat, felidézni a hetekkel ezelőtt még ismeretlen arcokat, a falu képét. Nyugtalanságodé ugyanakkor valamifajta kellemes érzés is volt bennem. Nyugtalanság: vajon be tudom-e mutatni valódi arcát, nem hamisítja-e meg a képet az a kellemes érzés, hogy megkedveltem, megszerettem Mesterszállást. Persze egy idegenben az októberi „nyár” szikrázó napsütése csalóka képet alkothat. Még akkor is, ha nem engedi, hogy a falu közepén a gyönyörű park rózsalugasa, díszcserjéi, a sárgán, vörösen izzó gesztenyefa-koronák elvonják figyelmét az árnyékról. Ha roppant kíváncsi a gondokra, például arra is, mért hagyták faképnél falujukat a fiatalok. Ötven év felett — Hagyták. Múlt időben. Nem önámítás, ha azt mondom, hogy a múltra, s egy kicsit a közelmúltra igaz csak. Ha nem is tömegével, de lassan visszaszivárognak. De az is igaz. hogy ma ötven év fölött van a falu lakóinak átlagéletkora. És ezért mi is bűnösek vagyunk,^ a község és a termelőszövetkezet vezetői. Mindkét helyre odasorolom magam. Szabó Péter, aki ma a mezőhéki (és a mesterszállási) Táncsics Tsz általános elnök- helyettese több mint húsz éve él már a faluban, és tíz évig volt tanácselnök, mielőtt tsz-vezető lett. — A 24. órában ocsúdtunk fel. Persze, az kevés lett volna, ha csak a fejünkhöz kapunk. A fordulópontot a tsz egyesülése jelentette. Ahogy bővült a szövetkezet profilja, úgy teremtődtek meg sorra a szakembert igénylő munkafeltételek. — Nemcsak dolgozni, élni is szeretnének Mesterszálláson a fiatalok. — Itt van a nagy ellentmondás. A szövetkezet jó. tempóban fejlődött, míg a falu egyhelyben topogott. A, gazdaságra figyeltünk, későn jutott eszünkbe, hogy álljon meg a menet. A szakembereket miért nem próbáljuk meg idekötni, letelepíteni? Ingázik a fél tsz. Évente két és fél millió forintjába kerül a gazdaságnak dolgozók szállítása. Panorámabuszok hozzák-viszik őket minden nap. — Na és a fölocsúdás után mit tettek? — Először is évente félmillió forintos építési alapot teremtettünk. Ebből aztán a házépítés formája válogatja, hogy menynyi időre és milyen hitelt adhatunk cserébe a 15 évre szóló elkötelezettségért. — Nem gondolja, hogy túl sokáig fogva tartó ígéret a feltétel? — A csuda tudja. Ha nem is tízesével, húszasával, de egyre-másra jelentkeznek hitelért a fiatalok. Angéla elmegy Csinos, égő szemű fiatalasszony Gulyás Jánosné, az egyetlen fodrásza a mesterszállási nőknek, és egyetlen borbélya,, a férfiaknak. A magánházban bérelt, csapnivalóan korszerűtlen parányi üzletben- már nem sokáig formálja fortélyos vágásokkal a sassont, és keni könnyű mozdulatokkal a borostás arcokra a borotvahabot. — Miért mennek el, Angéla? — Nem a falutól szabadulunk, hanem az albérlettől, ahol tízéves fiunkkal és az ötéves lányunkkal élünk. Elég volt. Megkésett az ajánlat, a hitel. Szarvason már felépült az OTP-lakásunk. Sajnálom. A férjem elektroműszerész a tsz-ben, őt sem lehet egykönnyen pótolni, és hát fodrász nélkül marad a falu. Sem a tanácsnak, sem nekünk nem volt pénzünk fodrászüzletre. Bár szó volt itt, nem is olyan régen egy kis szolgáltatóház építéséről, de egyelőre hiú ábránd. A tanácselnök, Kiss István tömören és kissé lakonikusan így fogalmazott : — Jómódú falunak szegény a tanácsai Az az évi *800 ezer forint fejlesztésre, biz’ nem sok. Két esztendeig kellett gyűjteni, hogy egy napközis konyhát megépíthessünk. Odáig már eljutottunk, hogy a falu minden utcájában van víz, sőt, igen sok lakásban is. Évente egy kis vízhálózat-bővítés, járdafelújítás, és már oda is a pénz. Nem akarok kötekedni, de valóban olyan fontos volt néhány évvel ezelőtt 280 ezer forintért a futballistáknak megépíteni azt az öltözőt? ;— Kellett. Bármelyik ujjúnkat harap- dáljuk, egyformán fáj. — És a jövő évben melyik ujjúkat kímélik meg? — A legkisebbet. Elsősorban a gyerekek miatt van szükség egy meleg buszváró építésére. Körzetesítettük az általános iskolát. Mezőhéken, a, társközségben csak összevont alsótagozat maradt. A nebulók többsége buszozik reggel-este. Ami pénzünk megmarad, abból pedig illő lenne a bükkszéki járási ifjúsági tábor építéséhez is hozzájárulni. — A szegénységben is ilyen gavallérok? — A tanácsülés dönti majd el. — A szövetkezet tud-e támogatást adni a község fejlesztéséhez? — Le a kalappal előttük. Három év alatt majdnem egymillió forintot áldoztak arra, hogy _ legyen óvoda Mezőhéken és Mesterszálláson, meg aztán klubkönyvtár, ifjúsági klub. kis fészek kicsiknek, nagyoknak. A Jómódú falu — Ügy érzem, nem volt irónia a tanácselnök szavaiban, amikor azt mondta, jómódú a falu, és szegény a tanácsa. Miért is lett volna, hiszen bárhol jártam, bárkivel beszélgettem, mindig szóba hozták, hogy szorgalmas, dolgos emberek a mesterszállásiak. És végtére is takaros házaik, ápolt virágoskertjeik a községet szépítik. Egyre-másra széles utcasorok nyíltak a falu szélén sorjázó ikerablakos házak között. Meglehet, hogy a korszerű családi házak tervezői homlokukat ráncolnák, ha látnák az egy kaptafára készült sátortetők alatt a téglakockákat, a szomszédéval rivalizáló díszes kerítéseket. A szociológus pedig a kikímélt fürdőszobák, jugoszláv ülőgarnitúrák és a szoba legfél- , tettebb díszeként őrzött színes televízió láttán azon morfondírozna, hogy vajon mikor jelzi majd a kifinomult ízlést, az igényességet mindez, és mikor szűnik meg pusztán a jómód státuszszimbólumának lenni. A pedagógus, az iskola igazgatónője, dr. Horváth Ferencné. Amikor arról beszélgettünk, hogy milyen is egy. kisközség iskolájában az élet, azt mondta, hogy nincs okuk a panaszra. Nagyszerű kollektívának tartja a tantestületet, ahol nem divat a „jövés-menés”. Jól állnak szolgálati lakáÖsszel benépesült a klubkönyvtár, ahol kellemes Szabó Zsuzsanna sokkal, még az egyedül élő óvónőnek is tudtak adni. A gyerekek értelmesek. Szakköreik a járási, a megyei, sőt olykor az országos versenyeken is az élbolyban vannak. Egy dolog azonban nem tetszik. Nyugtalanítja, hogy már a gyerekek is anyagiasak. — A 7—8. osztályosok már a motor- és a magnómárkákban versengenek. Látástól vakulásig Viták. Higgadt és szenvedélyes érvelések a tsz-vezetőkkel a szövetkezet irodájában, a vébétagokkal a tanácsnál, a KlSZ-vezetővel a presszóban, a doktornővel az otthonában. Bírálat és önkritika. Egymásnak ellentmondó vélemények a faluról, arról ahogyan élnek, és hogyan kellene másképp, talán okosabban. A presszó kopott asztalánál gőzölgő kávénkat kevergetve feszengtünk a kényelmetlen széken. A kedves arcú, húszéves lány a termelőszövetkezet KlSZ-bizottsá- gának titkára egymás után szívta a szimfóniákat, mindenféle lényegtelen dologról fecsegtünk. Fárasztó tiszteletkörök voltak. Láttam, másutt kalandoztak a gondolatai, az volt az érzésem, latolgatta, mit is mondjon. Végül mintha hangosan gondolkodna, és önmagával is vitatkoznék, kibuggyant belőle: — Nem ismerem még ezt a világot. Másfél éve vagyok KISZ-titkár, azelőtt Szolnokon tanultam. Itt a fiatalok sem érnek rá semmire. Különösen ősszel, akkor van a hajrá a földeken. Éjjel-nappal három műszakban. Betakarítás, vetés, talaj előkészítés a jövő évre. Októberben van az igazi finis. Hogyan tehetnék akkor szemrehányást azért, mert kevesen jönnek el a klubrendezvényekre, hogy még a jó hírű humoristák sem érdeklik őket. Egy hónapban egyszer diszkó van, úgy tűnik, azt kedvelik a legjobban. 'De mindehhez hozzá kell tennem, hogy akkor viszont ott nyüzsögtek, amikor a klubot kellett meszelni, az udvart parkosítani. De ott voltak a lebontott tanyák romjainak eltakarításánál is. Lehet,, hogy elfogult vagyok, de együttvéve remek gárdának tartom a KISZ-eseket. A KISZ KB Vörös Vándor- zászlója, amit a tavalyi munkánk elismeréseként kaptunk, is ezt jelzi. Hogy mégsem vagyok elégedett? Nem. Tudom, hogy jobbra, többre, gazdagabb közösségi életre lennénk képesek. De hogyan? Ezt kérdezte a tapasztalt vezető, a mór sokat emlegetett lokálpatrióta. Szabó PéA szüret után éjjel-nappal üzemel a téesz szárítója ahonnan mosva, szárítva, szeletelve kerül Kalocsára az ízletes fűszerpaprika partnere a gyerekeknek a fiatal klubvezető tér is. — Jó dolog, hogy mind,en negyedik: házban személygépkocsi van, hogyazOTP- fiókban a mesterszállásiaknak 11 millió forintját őrzik. De jó lenne, ha nemcsak akkor mennének színházba, ha ingyenbérletet kapnak, ha nemcsak azért jönnének el vért adni, mert utána birkavacsora van. Igaz, hogy ettől még az önzetlenségük nem kérdőjelezhető meg. Hiszen egy ekkora faluban egy vacsora az ESEMÉNY. Ha október, akkor paprikaszüret — Nemrég óta élek köztük. Nem is nagyon ismerem őket. De azt már tudom, hogy lehet számítani a mesterszállási emberekre. önzetlenségüket nem egyszer be is bizonyították. Tavaly például a szénabetakarításnál. Még a legöregebbek is csatasorba álltak. Szükség is volt a tapasztalatukra. Olyan ügyesen, takarékosan rakták a bálákat, hogy csak néztem. Aztán az idén a paprikaszüret — folytatta hévvel dr. Pálffy Dezső, a tsz elnöke. — Néhány hete még pirosló paprikatáblákat látott volna 280 hektáron. A termés 90 százalékát kézzel kellett leszedni. Van gépünk ugyan, de nem tökéletes. Féltettük a paprikát, mert remek minőségi termést hozott az idén. Aki csak élt és mozgott a faluban, pereputtyostól mind kint volt a paprikaföldeken szombat-vasárnap. Negyvenmillió forint egy félmilliárd forintos termelési értékű gazdaságban is számottevő tétel. Szóval egy szó mint száz a nagy hajtásban is helyt tudnak állni a mesterszállásiak, nemcsak a tsz-ben, a házuk táján is. Igen, hallottam, hogy alig akad Mester- szálláson olyan ház, ahol kora hajnalban és késő este ne a háztájival bajlódnának. Azt mondták, bárhová is toppannék be, ugyanazt látnám, mint Kis Béláék portáján. Sötét volt már, villanylámpák égtek a szavasmarha-istállóban, mire a friss meleg tejjel megteltek a sajtárak, s a háziasszony a szögre akaszthatta a kecskelábú széket. De a gazda még maradt. Az utolsó simításokat végezte a négy anyakoca, a kismalacok és a süldők körül. Mindezt még csak nem is sejtheti, aki belép a tágas családi ház kapuján. Virágokkal szegélyezett járda, lugas, üvegezett veranda, rend és tisztaság. — Hogy lehet győzni? — Inunk szakadtáig dolgozunk — bontogatta fáradtan fejkendőjét a háziasszony. — Hajnalban fél ötkor csörög a vekker, hajtani kell a teheneket, aztán délig azt sem tudom, hol a fejem. Én itthon vagyok, hát én vesződök a jószágokkal. Az a fontos, hogy megtaláljuk a számításunkat velük. Így tudjuk pótolni az uram fizetését, amit a tsz-ben keres. — És a három fiú? — Lassan mind elmegy. A legkisebb szakközépiskolás Mezőtúron, a középső a cserkeszőlői autószerviz vezetője, a legidősebb Törökszentmiklóson dolgozik, elektrotechnikai műszerész. Hétvégeken látjuk csak őket. Középső fiam. Jóska pedig néhány nap múlva önálló családot alapít. Látja, ezt a sok diót? Lagzira készülünk. — A fiúk miért nem maradtak a faluban? — Valahogy így hozta a sora. ök döntöttek, nru erőszakkal nem marasztalhattuk őket. Pedig nem egy utolsó falu ez, mégha a világ végén is van. Az a fontos, jó emberek lakják. Visszacsengett, amit az asszony mondott a doktornő; dr. Székesi Rozália szavaiban. — Ha valaha megválók ettől a falutól, csak azért teszem, mert nem bírom tovább az éjijel-nappali készenlétet. Mesterszállás a kiterjedt tanyavilágával éppen elég egy orvosnak. De mit tehetek, ha a mezőhékieknek nincs doktoruk. Traktorral, lovaskocsival, kerékpárral, autóval, gyalog megyek, ha hívnak. A tízéves iker- fiaim néhanapján szemrehányóan meg is kérdezik: anya, mikor veszel már ki szabadságot az államtól? — Szinte hihetetlenül sok jót hallottam a falu orvosáról, a kis doktornőről. — Azt hiszem, ez kölcsönös. Tudják, hogy szeretem a falut, pedig városi ember vagyok, Szegeden éltem. Ked.ves kis hely. Valóban jól kijövök az emberekkel. Tavasszal beteg voltam, de rendelnem kellett. Észrevették rajtam, hogy levert, gyenge vagyok. Ha hiszi, ha nem. egy hétig alig kopogtattak be a rendelőbe. A mar guk módján így kíméltek. Sajnálnám, ha búcsút kellene venni tőlük. * * * • Az októberi „nyár” szikrázó napsütése csalóka képet alkothatott volna bennem, a gyönyörű park rózsalügasa, díszcserjéi, a sárgán, vörösen izzó fakoronák elvonhatták volna figyelme- met az árnyékról, ha úgy érzem most, hogy nem ez történt, azt az őszinte megnyilatkozásnak, a falujukat elfogulatlanul szerető embereknek köszönhetem. Kovács Katalin Fotó: Nagy Zsolt Szorgos nép a „világ végén”
