Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
4 SZOLNOK MEGYEi NÉPLAP 1979. október 21. LHTOGBTBS Homlokok tapadnak szorosan a kórtermek ablakához. A kapuban gyülekező tömegből próbálják kiválasztani az ismerősöket, akik hírt hoznak hazulról. Szülőt, testvért, szerető rokont, jóbarátot, akik türelemmel hallgathatják a kórtermek eseményeit, akik biztatást, jó szót, szeretetet hoznak a szegfű és a befőt- tes üveg mellé. Járom a kórtermeket. Családi idill és várakozás, szenvedő arcok és gyógyulok öröme, panaszok, vigasztalások, baráti gyűrűben viruló jókedv és reményvesztett egyedüllét. Halkan kattan a fényképezőgép. T. Katona LászlóAkik otthonra találtak „Amikor az Árvácskát forgatták, a b.-i intézetbe is eljött a rendező bácsi. Engem kiválasztott, és egy hétig ott voltam Pesten. Először el kellett olvasni a könyvet, de az nagyon felzaklatott, és sokáig sírtam. Utána még sokszor elolvastam a könyvet, és arra gondoltam, hogy az árvácskát a mostohái bántották, égették meg a kezét, és kínozták, de miért van az, hogy egy gyermeket a saját édesanyukája bánt? Az én édesanyukám is összeégetett engem 'vasalóval, és amikor sírtam, kizárt éjszakára a fáskamrába.” (Z. G. _______13 éves állami gondozott) I de tessék figyelni! — mondja felindultan Bolya Béláné, Jászdózsán. — Én megfogadtam, hogy ha még egyszer bármelyik nevelt gyerekemre kíváncsi lesz az édes szüleje, hát csak a kerítésen keresztül engedem, hogy megnézze. Tessék elképzelni — pityeredik el — egyszercsak idejöttek és ellopták tőlem a Katikámat. — Sajnos, ilyen előfordul — jegyzi meg Tóth Mária a község gyermekvédelmi felügyelője. Olykor hirtelen fellobban a szeretet a vér szerinti szülőkberrr Jönnek, követelnek. Nem tilthatjuk meg, de én az esetek többségében nem sok értelmét látom a látogatásoknak. Megza vaiiják a gyermek nyugalmát megbolygatják az érzelmeit. *ts ha haza is viszik, nem egyszer előfordul, hogy rövid időn belül újra állami gondozásba kerül a gyerek. Bolyáék“ Katikájának is ez lett a sorsa. Bolyáné pedig, ha nem is nyugodott meg egészen, vigasztalja magát Marikával, Tibikével és Zsoltikával. — Ideállít a múltkoriba Tibiké anyja — meséli. — Azt mondja, hogy az ő férje gyárigazgató. Na, hiszen, ha így van, annál szomorúbb, hogy eldobta magától a gyereket, gondoltam, magamban. Most biztos a Tibire spekulál. Azért mondom : az ember soha nem lehet biztos ezeknek a gyerekeknek a sorsa felől. Vajon igaza van-e Bolyá- nénak? — Az tény, hogy nagyon sok esetben nem kellő körültekintéssel végzik a környezettanulmányt, amikor egy gyermek állami gondozását megszüntetik — mondja Tóth Mária. — Az anyagi jólét nem minden, többnyire az hiányzik, ami legfontosabb lenne a szülő és a gyermek jó kapcsolatához; az érzelmi kötődés. A gyerek — érthető módon — jobban ragaszkodik a nevelőszülőhöz, ahhoz az emberhez. aki őt kicsi kora óta nevelte. „Én úgyis megölöm az anyámat! — Miért tennél ilyet? — Azért, mert 'amikor otthon voltam, az apám is azt mondta, hogy megöli, amiért nem él vele.” (Párbeszéd egy ötéves állami gondozottal.) — Egyszer másfél évre hazakerültem az apámhoz — meséli Sz. Zsuzsa. — Mostohám volt, az édesapám meg részegeskedett. Nem volt jó náluk. Aztán ismét állami gondozásba kerültem, mert apu meghalt, felakasztotta magát. Szerencsére nem idegen helyre adtak, hanem visszakerültem anyukáékhoz. Az anyuka, Kiss Józsefné, három lányt nevelt fel. — Nekem nem lehetett saját — mondja, — de nem tudtam volna leélni az életemet gyermek nélkül. Úgy gondolom, hogy a lányoknak, meg nekem is így a legjobb, ök kitöltik az életem, én pedig igyekeztem az anyjuk helyett anyjuk lenni. Kissné jegyezte meg. hogy Jászdózsáról nyugodtan el lehet mondani, hogy a „szeretet faluja”. Itt már a század elején is voltak — akkor még így nevezték őket — .lelences” gyerekek. — Tudja, azért jiem mindenki egyforma — mondja Ördögh Lászlóné, akit három gyermeke mellett még két kisfiú szólít anyukának. — Sokan lenézik az állami gondozottakat, TudQm Lacikáról. Jött ő már haza sírva az iskolából. — Léteznek még előítéletek, de nem ez a jellemző — hallom Tóth Máriától. Jászdózsán az állami gondozott gyerekek nevelésének nemcsak hagyománya, de szigorú erkölcsi rendje is kialakult az évtizedek során. — Én azt mondom — jegyzi meg Ördöghné, hogy az a család, amelyik csak a nyereségért, vagy azért vesz magához gyereket, hogy kicsapja az utcára, hogy nevelje az utca, az nagy bűnt követ el a gyerekkel szemben. Az én gyerekeim soha sem kódorogtak, ha már elvállaltam őket, meg is adom nekik, amit a becsület megkíván. »> Egy újságcikk nyomán megkerestek a testvéreim. Azt mondták, elvisznek magukkal. En nem mentem, mert a nevelőanyukámat szeretem, de azért neki is megmondtam, hogyha itthon a terhiikre vagyok, akkor inkább visszamegyek az intézetbe.” (Sz. L. 13 éves állami gondozott) — Az uram sokat mesél a gyerekeknek,, ő is nevelőszülőknél nőtt fel itt Jászdózsán — mondja Ördöghné. — Ezért is döntöttünk úgy, hogy magunkhoz, vesz- szük a két fiút. Az urammal nagyon jól bántak, egy szava sem lehet, tisztességgel felnevelték, munkát adtak a kezébe, kiházasították. Valahogy viszonozni szeretnénk a jóságot, amit ő kapott. Csak ott vagyok gondban, hogy a Lacika orvos akar lenni. Nincs rá módom,, hogy taníttassam, de ide bármikor hazajöhet, megmondtam neki. — Az állam mindent megad ezeknek a gyerekeknek — mondja Sas Oszkár jász- dózsai iskolaigazgató. — A tehetséges, jól tanuló diákoknak nem kell attól félniük, hogy nem végezhetnek főiskolát, egyetemet. Sajnos, azonban, legalább is a mi iskolánkban, kevés, kiemelkedően tehetséges állami gondozott gyerek tanul. Nem csodálkozom rajta. Általában olyan környezetből kerültek ki, amelyik gátolta szellemi, fizikai fejlődésüket, érzékenyek, idegesek. Nagy türelem, odaadó munka kell ahhoz, hogy csökkentsék a hátrányukat. Tapasztalataim szerint az az állami gondozott gyerek aki nevelőszülőknél nevelkedett rendszerint becsületes, dolgos emberré válik. Könnyebben beilleszkedik a társadalomba, megállja a helyét. „— Mamika, miért nem jöttél értem, ha nem haltál meg? — Honnan veszed kisfiam, hogy meghaltam? — Az anyám mondta, hogy azért hozott ei tőled, mert te már nem élsz.” (ötéves állami gondozott) — Nekünk már volt egy kisfiúnk, a Gyuri — meséli Gáspár Gyuláné. — Nyolc évig neveltük, az uram bolondult érte. Egyszer aztán megjelent az anyja, és elvitte. Nem tartjuk a kapcsolatot, mert nem rendes emberek azok. Én nem nézem le a cigányt, én' is az vagyok, de ahogy azok élnek! — Mi ugye muzsikusok vagyunk, megvan mindenünk — szólal meg Gáspár Gyula. — Ez a mostani kisfiúnk, a Menyus nagyon rossz gyerek volt. Még az apját is megrugdosta,, az meg csak hagyta. Azt mondta, ne veszekedj vele fiam, a gyerek ideges, érzékeny, nyugodt otthonra van szüksége. — Az iskola sokat' javított a fiún — áll a pártjára Gáspár Gyula. — Nem olyan rossz az a gyerek, csak mondom, ideges, türelem kell hozzá. Különbén meg olyan ragaszkodó, hízelkedő, én nem is tudok rá haragudni. Vettem neki egy kis hegedűt, gondoltam, kitanítom a muzsikára,, de nincs érzéke hozzá. Ezt azért nagyon sajnálom. Jászdózsán három cigány- család nevel tisztességgel állami gondozott gyerekekét. — A nevelőszülők többsége idős, egyedül élő ember. A gyerek a magányt, az el- hagyatottság érzését űzi eí mellőlük — mondja Tóth Mária. — Ez indítja őket arra, hogy vállalják a nevelésükkel járó gondokat, nehézségeket. Ez, és nem az a néhány száz forint, amit értük , kapnak. A községben most 84 állami gondozott gyermek él. Azt kell mondanom, hogy kiegyensúlyozottan, szeretettel körülvéve. Patkós Mihály, a Szolnok megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatója 34 éves pályafutása alatt faár sok mindent tapasztalt. — Az ötvenes években még bizony előfordult, hogy az istállóban, az állatok mellett találtuk az állami gondozott gyerekek fekhelyét —1 mondja. — Azóta jókorát fordult a világ, ma már nem élnek köztünk „csórék”. A megye 1700 állami gondozottja közül ezer gyerek nevelőszülőknél talált otthonra, valódi otthonra. Ez óriási eredmény! Annak ellenére is, hogy a nevelőszülők többnyire idős emberek, és nyilván nem úgy szemlélik a világot, mint a mai szülők, ilyenformán a gyermeknevelésről is mások az elképzeléseik, mint amit a modern pedagógia helyesnek tart. — A célunk mégiscsak az — folytatja Patkós Mihály ' — hogy családi környezetben nőjön fel a gyerek, ismerje meg az életet, illeszkedjen be az emberek közé, érezze magát egyenrangúnak társaival. A hátrányt, amit sok esetben már születésével hoz magával — egyre több a szellemi fogyatékos gyerek az állami gondozottak között — sajnos nem mindegyikük tudja teljes egészében megszüntetni. A nevelőszülők munkája eredményes. Az említett nevelési hiányosságok elhanyagolhatók ahhoz képest, amit a szeretet, a hozzájuk való ragaszkodás nyújt a gyerekeknek. Hihetetlen, hogy mi mindenre képesek a nevelőszülők. A nehezen nevelhető, szellemileg elmaradott, vagy fogyatékos, idegbeteg, túlkoros gyerekek is otthonra találnak nálunk. Ilyen esetekben kicsit a kényszerűség is vezeti a gyermek- és ifjúságvédő intézetet. A megyében nagy az intézeti helyhiány, s ami még ennél is rosszabb, nincsenek speciális intézetek. Sok esetben a 20—23 éves szellemileg fogyatékos — szociális otthoni elhelyezést igénylő — fiatalt is nevelőszülőknél helyezik el, s azokat a 16—18 éves gyerekeket is, akik éppen azért kerültek állami gondozásba, mert otthoni környezetük nem tudott megbirkózni a nevelésükkel. A Szolnokon most épülő gyermekváros enyhít majd ezeken a gondokon, ott ugyanis lehetőség nyílik a túlkoros, nehezen nevelhető gyerekek elhelyezésére, a velük való — speciális pedagógiai munkát feltéfélező — foglalkozásra. A Karcagon épülő gyermekegészségügyi Intézet ugyancsak könnyít valamelyest a nevelőotthonok és a nevelőszülők gondjain. Az otthont azonban kétségtelen előnyei ellenére sem tudja pótolni egyetlen intézet sem. Ezért is érdemel tiszteletet Szolnok megye közel ötszáz nevelőszülője. Török Erzsébet
