Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
1979. október 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Vitalij Alenyin: Emlékezni tudni kell... Reggeli után, amikor az egész család együtt volt, megszólalt az anyukám: — Aztán el ne felejtsünk gratulálni Lidocskának és Olegnak házasságkötésük harmadik évfordulója alkalmából. Hiszen, ha jól emlékszem, novemberben volt az esküvőjük... — Dehogy — mondta a papa —, júniusban esküdtek. Rögtön azután, amikor én megkaptam a hajtási engedélyt. — Nem igaz — szólt a nagymama —, áprilisban volt az esküvőjük. Pontosan emlékszem, mert az esküvőjük utáni napon jelentkezett először az isiászom. — Mindnyájan tévedtek — mondta elkomorodva anyu —. én kitűnően emlékszem, hogy az esküvőjük első évfordulójának -előestéjén határoztam el: szőkére festetem a hajamat. Lidocs- ka még csodálkozott, hogy barnából egyszeriben szőkévé változtam. Ez pedig novemberben volt... —. Tudjátok mit, kedveseim — emelte fel hangját a papa —. ha baj van az emlékezőtehetségetekkel, ismerjétek be szépen, de ne akarjatok belőlem hülyét csinálni. Hiszen éppen az esküvőjük első évfordulójának napján döntöttem ki a Moszkvicsommal azt a telefonfülkét. Az pedig júniusban volt. — Igen — állt a papa mellé az öcsikém —, a papának igaza van: ti mindnyájan elmentetek gratulálni Lidocskának és Olegnak, én a gyerekekkel fociztam, és akkor rúgtuk a labdát a Gu- szakovék ablakába., Csakhogy ez augusztusban volt. — Butaság! — horkant fel anyu. — Guszakovék ablakát nem futballal, hanem jégkoronggal törted ki, amikor hokiztatok. Augusztusban te Globiasviliék ablakát törted ki... — Gyerekeim, ne vitázzatok — szólalt meg ismét a nagymama. — Amikor ő a Globiasviliék ablakát törte ki, én akkor kezdtem el orvoshoz járni az isiászommal. Az pedig tavasszal volt, áprilisban ... — Butaságokat beszél, mama — hördült fel a papa. — Maga akkor kezdett el orvoshoz járni, amikor nekem másodszor lyukasztották ki a kuponomat azért, mert az egyirányú alagútba az ellenkező oldalról hajtottam be. Az pedig júniusban volt. — Nevetséges vagy! — Anyu hangja gúnyosan csengett. — Te akkor hajtottál be az alagútba ellenkező irányból, amikor a fodrásztól jöttünk hazafelé, ahol az a hanyag Dzsek Afanasz- jevics a divatos őszes szín- árnyalat helyett zöldre festette a hajamat. Ez pedig novemberben volt. — Olenyka — suttogta a nagymama —, egy kicsit tévedsz. Amikor a fodrászod téged zöldre festett, én akkor már nem az orvoshoz jártam az isiászommal, hanem Szerefima Nyikolajevnához, aki tojáshéjjal és iratkapoccsal kezelt engem. Az pedig áprilisban volt. — Hahaha! — kacagott fel bosszúsan a papa. — Akkor hát engedjétek megne- ,kem, hogy kijelentsem: nektek mindnyájatoknak agyér-elmeszedéstek van! Amikor magát, mama, iratkapcsokkal kezelték, nekem háromszori lyukasztás után elvették a jogosítványomat, és akkor fizettem annak a zöldséges bódénak a megjavításáért, amelyet véletlenül elütöttem. — Ügy van — kiáltott fel az öcsikém. — A papának megint igaza van! Aznap, amikor ő elütötte a kioszkot, én a gorodkiütőmmel kivertem a Vaszjukovék lakásának egyik ablakát. Még csodálkozott is mindenki, mert- nekem a harmadik emeletre sikerült feldobnom az ütőt. — Hallgassatok valameny- nyien! — kiáltotta anyu. — Ti az égvilágon mindent összekevertek. Vaszjukovék ablakát te akkor törted ki, amikor én elhatároztam, hogy ismét barna leszek. Emlékeztek, mennyit kacagtunk, amikor a házmester álig ismert rám? — Olenyka, — mondta békéltető hangon a nagymama. — Egy icipicit tévedsz. Te másodszor akkor lettél barna, amikor én Polina Nyikolajevna tanácsára az isiászomat terpentinbem elkevert oltatlan mésszel kezdtem gyógykezelni... Az pedig tavasszal volt. áprilisban. — Jóságos ég! — csapott az öklével az asztalra a papa. —- Ezek az emberek megőrjítenek engem! Hiszen az oltatlan meszet én hoztam magának egy építkezésről, mama, s akkor zuhantam be a kocsival egy árokba, ahonnan csak emelődaru tudott kiemelni. Ez nyáron volt, júniusban ... Hallgattam ezt a fegyelmezetlen vitát, és elgondolkodtam ... Arra gondoltam, milyen hétköznapi, intellektuális szempontból nyomorúságos hozzátartozókkal vert meg engem a sors. Milyen primitív az emlékezőtehetségük! Az egyiknél minden csak a gépkocsihoz kapcsolódik, a másiknál a frizurákhoz, a harmadiknál az isiászhoz, az öcskösnél pedig a kivert ablakokhoz... Bizony, nem nagyon dicse- kedhetem velük ... Én viszont pontosan emlékszem arra, hogy Lidocs- ka és Oleg akkor keltek egybe, amikor én elváltam a második feleségemtől, Klávától. és Kátyút készültem elvenni, de nem vettem el Natasa miatt, akivel szerelmünk csak azért szakadt meg, mert éppen azokban a napokban bírósági végzést kaptam Valentyina Mihaj- lovnával kapcsolatban, akinek sikerült engem megtalálnia. És ez februárban volt. Igen, erre pontosan emlékszem... Sági Tóth Tibor fordítása N a és mondd, mit csinálsz a pénzzel? — kérdezte az idősebb, gyűrött képű férfi valamivel fiatalabb társától. De az is lehet, hogy csak úgy mormogott maga elé. — Legföljebb befizetsz egy IBUSZ-útra. — Hát... — jegyezte meg a fiatalabbik, de látszott rajta, hogy ebben a dologban nem lesz képes tanácsot adni. Pedig nem volt köztük több öt-hat esztendőnél. — Mondjuk, Japánba — barátkozott a gondolattal a gyűrött képű —, húszezer. És ez non plus ultra. Az idősebb savanyú mosolygással nyugtázta, hogy a másiknak nincs külön véleménye. Az ilyen szemüveges, kövérkés fiúknak általában nincs külön véleményük, szajkózzák, amit a felettük járó kitalál. A felettük és előttük járó. Már a szamárlétrán. Igen, többnyire ez a helyzet. Koppantott az öngyújtójával. — Vagy kicseréled . az 500-as Fiatodat. — Na -látod — csillant fel a másik —, hisz mégiscsak van alternatíva. — De ha már korábban kicserélted ? A fiatalabb levette a szemüvegét, és megtörölte a zsebkendőjével. Jobb színdarabokban így szokták a bizonytalan lelkületű entellek- tüelek. És ő teljes joggal érezhette magát bizonytalan lelkületű' entellektüelnek. Az ilyen kövérkés, szemüveges, seszínű fiúk, enyhén kopaszodó homlokkal, ráadásul zsírpecsétes tweed-zakóban, nehezen képzelhetnének mást magukról. — Vagy mást mondok. — A gyűrött képű valósággal f-roclizta saját képzelőerejét. — Veszel egy telket. A fiatalabb lelkesen bólogatott. — Ezt most sokan csinálják. — Kreszler a második emeletről összekapart három parcellát. A három együtt nem tett ki másfél holdat. És mi történt? A fiatalabbnak semmiféle ötlete nem támadt arra nézve, hogy mi történt a három parcellával. Egyáltalán mi történhet három parcellával ? — Kihoztak egy rendelkezést — vágta ki diadalmasan a gyűrött. — Semmibe se került. Valami jogász megfogalmazta, a nyomda meg kinyomta. A másik azonban még így se kapcsolt. Űjévimalac-ké- pén csak úgy világított az ostobaság. Szinte fényben úszott tőle a feje. — Kettőt eladhat a háromból — mondta ingerülten a gyűrött. Az ember örökös magyarázkodásra kényszerül. — Bagóért. Magyarul : fillérekért. Azt hitte, majd ez -lesz a nyugdíjkiegészítése. Két éve van a nyugdíjig. Egy kis biz- ■ tonságot akart. Lelki nyugalmat, na. Hogy jobban megértsd. És -tessék. A fiatalabb ehhez is csak annyit tudott szólni, hogy — zűrös ügy. Mintha ezzel mondott volna valamit. Zűrös ügy. — És miért zűrös, ha szabad kérdeznem? A kövérkés zavarba jött. — Hát nem zűrös? No persze. Az ilyen fal- mel-léki szemüvegeseknek minden zűrös, aminek kockázatszaga van. Minimális -rizikót se vállalnak. — Éppenséggel nem zűrös. Kreszler azt a három telket abszolút legálisan vásárolta. Törvényes keretek között. Ügyvédet fogadott, adásvételi szerződést kötött, mindent úgy csinált, ahogy kell' — Akkor meg? — Mit akkor meg? Az állam meggondolta magát. Erről van szó. Mert az állam akármikor meggondolhatja magát. — Ahá — mondta a szemüveges —, ahá. De nem sok meggyőződés volt a hangjában. A gyűrött -képű egészen feltüzelte magát. Ez a szerencsétlen semmit sem ért a világból. Üldögél itt a totyakos nadrágjában, tö- rülgeti a szemüvegét, azt mondja, áhá, és fogalma sincs róla, mi az élet. — Hát ide figyelj, édesapám! — Felugrott a helyéről, odarántott egy széket a másik elé, és úgy beszélt bele a rózsaszín képébe. — Az én nagyapámnak volt egy vacak szatócsüzlete. Egy kóceráj. De ott mindent megkaptál, ami kell a háztartásban. Most egy áruházban nincs olyan választék. Ezzel együtt a bolt hol így ment, hol úgy. De ha éppen jól ment, flottul, ahogy nagyapám mondaná, akkor kivette belőle a pénzt, és befektette. Mondjuk, vett egy mákdarálót. És attól kezdve a mákdará-ló is neki jövedelmezett. Világos? És ha még jobban ment, vett egy kávépörkölőt, és a pörkölt kávét. drágábban adta, mint a nyerset. Aztán mikor legjobban ment, felfogadott három lőrinci asz- szonyt, és mázsaszám csináltatta velük a tarhonyát, meg a levestésztát. Tudod te, mit adtak a pesti nacs- cságák az ilyen házi tésztáért? Fenét tudod. A nagyapám meggazdagodott rajta, annyit adtak. És akkor vett egy kertet Monoron, amit beültetett rózsával, és a nagyanyám nem győzte kötözni a rózsát, mert abból is pénz lett, a rózsából. Erről van szó, édesapám. Fialt a pénz, ahogy nagyapám mondaná. Betettél két pengőt a borító alá, és kijött alóla tíz pengő. Ezért kérdem én -tőled, hogy most... nálunk mit csinálhatsz a pénzeddel? Megint ott voltak, ahonnan elindultak, pedig azóta legalább ötven perc telt el. A fiatalabbik sóhajtott, és az íróasztal fedezéke mögött óvatosan -kivette lábát a cipőből. Még tavaly talált rá erre a hasított bőr cipőre, de azóta se szokta meg, kegyetlenül égett benne a lába. Bevallani -nem merte, ugyanis a felesége, aki mindent előre látott, még ott az üzletben figyelmeztette: „Ez a cipő nem neked való. Akinek izzad -a lóba, ne vegyen gumitalpú cipőt”. Persze nem szívesen ismerte el, -hogy izzad a iába. Mert az ilyen kövérkés, esetlen entellektüelek gyakorta álmodják bele magukat deltás úszóbajnokok bőrébe. És ki -hinné el egy úszóbajnokról,' hogy izzad a lába? Márpedig az izzadt láb — kivált, ha gumitalpú cipőbe kényszerítik — kellemetlen szagot áraszt, és az ellen nem nyújt védelmet az íróasztal fedett oldala sem. Legalábbis erre engedett következtetni idősebb társának hirtelen megváltozott viselkedése, ahogy -hátrarúgta a széket, amit nemrég rángatott oda az orra elé, -hogy a mentolos lélegzetét is érezte minden hangsúlyosabb szónál... meg ahogy ráncba futott az arca, és megállt az ablaknál, háttal neki, mintha már nem is tartaná olyan égetően fontosnak, hogy megértéssé magát. Mindezt nála szokatlan sebességgel felmérte, tudomásul vette, és most már az lett volna hátra, hogy visz- szanyomkodja lábát a cipőbe. Csakhogy ehhez az egyhez nem volt lelkiereje. Hanem éppen ellenkezőleg, jobb lábát — ez volt az érzékenyebb — még kicsit fel is emelte, és masszírozni kezdte a bal kezével. Társa persze könnyű, fonott mokaszint viselt, Jugoszláviában vette vagy Olaszországban, már nem emlékezett pontosan, annyi azonban bizonyos, hogy úgy jár- kelt a lepkekönnyű bőrci-pő- ben, mintha nem is a ruházatához, hanem szervesen a -lábához tartozna. A csend olyan sokáig tartott köztük, hogy a szemüveges úgy vélte, kimerítették a témát, tehát bátran visszatérhet könyveihez meg céduláihoz, amiket reggel óta lapozgatott. De a gyűrött képű mégsem hagyta annyiban a dolgot. Visszafordult az ablaktól, amit alig észrevehetően ki i-s nyitott közben, és ott vágott bele, ahol abbahagyta: — Vegyünk például egy magunkfajta állampolgárt. A másik bólintott. Vegyünk. — Vagy untatlak? — kérdezte élesen, az idősebb. Hanem saját gondolatai any- nyira elfoglalták, hogy a válaszra nem is figyelt. Szerencsére nem vol-t válasz. A fiatalabb hallgatott. Azt hallgatta, hogy igen, vagy azt hallgatta, hogy nem. Sose derült ki- Az ilyen elhízásra hajlamos, izzadt lábú, tétova lelkületű entellektüelek úgy' tudnak hallgatni, hogy némaságuknak még a tendenciáját sem árulják el. Ki tudja, -hány évszázada gyakorolják a hallgatást? — Nem vagyunk pályakezdők — folytatta a gyűrött. — Bizony nem — vélte a másik. — Viszont úgy igazán be se futattunk. — Hát azt nem lehet mondani. — Hogy mondod? — Az idősebb megzavarodott egy pillanatra. Mintha a másik ellenkezne vele, és a helyzet szokatlansága kisiklatta a gondolatmenetét. — Csak azt mondom, hogy úgy igazán be se futottunk. Azt mondtam, amit te. No igen, amit én. Csakis amit én. A gyűrött maga elé meredt, valahogy elengedte magát. Ebben a szobában már megteheti. Ez úgyis azt mondja, amit tőle hall. Soha semmi mást. Any- nyi, mintha magnetofonszalagra beszélne. De hát beszélni csak kell, ez a legkevesebb. — Inkább csak úgy futkosunk. Még azt hisszük, érdemes. — Hajaj! — És akkor mi van? Kiizzadjuk a lakást. — Hm. — Berendezzük. Mondjuk, másodszor is berendezzük, most már nem a szigorú szükség, hanem az ízlésünk szerint. Ezzel eltelik egypár jó évünk. — Ezzel el. — Aztán megvesszük a kocsit. Az elsőt. Három év múlva vesszük a nagyobbat. Ezzel megvonnánk. Hátra van még kétszáz négyszögöl valami olcsóbb helyen, mert a Balaton... az már az öregeknek van f enntartva. A nagymenőknek. Húzunk rá egy faházat vagy téglát bontásanyagból. Így van? — Tulajdonképpen ... — Azt is berendezzük. Mondd, vagyunk negyvennegyvenöt évesek. — Hát tudod ... — Erről van szó, édesapám. Mit kezdesz -negyven után, ez az én kérdésem. Befekszel a koporsóba, kész, végeztem, most már kezdjék elölről a fiatalok. Mit csinálsz a pénzeddel? Igen, igen, mondjuk, te. Konkrétan és személy szerint te mit kezdesz a pénzeddel? A szemüveges saját mellére bökött a mutatóujjával. — Én? — No tessék — kopogott a másik az öngyújtójával. — Kíváncsi lennék, mit tudsz kitalálni. —» A pénzzel ? — Igen, a pénzeddel. Hogy még- mire költheted ... ma Magyarországon ... — Én. kérlek... — mondta a fiatalabb, és zok- nis lábával kibökdöste cipőjét az íróasztal fedezéke mögül. — Azt hiszem, legelőször ... egy új cipőt vennék magamnak. — Te hülyét csinálsz belőlem ! A szemüveges megijedt. —*De miért gondolod ezt rólam? — Te hülyét csinálsz belőlem — ismételte a másik. — Te évek óta csak hallgatsz és hallgatsz. — Sose kérdeztél. Most először... — Te évek óta megülsz itt az én árnyékomban, és soha egy szót se... És én évek óta beszélek neked az életemről, a gondjaimról, és akkor jössz nekem ezzel a cipővel. — Mert én igazán, -hidd el, igazán ... — Mit igazán? -r- kiabált a gyűrött, mert ez mindennek a teteje, ez a pimaszság, és bár ő világéletében büszke volt higgadt természetére ... — Én igazán vennék egy cipőt. Olyat például, mint a tied. Olyan könnyűt, valódi bőrből. A gyűrött nem kapott levegőt. Egyszerűen nem kapott levegőt. — Hogy értsem ezt? Azt mondd meg, hogy értsem ezt! — Szívesen megmagyarázom, ha gondolod ... — Éppen erre várok — nyerte vissza társasági nyugalmát a másik. — A magyarázatra. — Az a helyzet, hogy tavaly ősszel vettem ezt a cipőt. Nagyon kérlek, ne szakíts félbe most az egyszer, ha lehetne. Olcsó volt, és elég jónak látszott. A feleségem ugyan előre -látta, ami kérőbb bekövetkezett, hogy a cipő és ón nem illünk egymáshoz. De én nem hallgattam rá. Azóta pedig valahogy nem adódott alkalom, hogy kicseréljem. Tudod, hogy van... a gyerekek két-havonként kinövik a cipőjüket, elszakítják a harisnyájukat, betelik a füzetük, folyik a toll, miegymás talán megérted.... — Folyik a toll? — Bármilyen furcsa, ezek a mostani töltőtollak... — Bételik a füzet? — Be. A kisebbik legalábbis öklömnyi betűkkel ír, alig kezd neki egy füzetnek, már csak nevetjük a feleségemmel... Ez a gyengeelméjű, ez komolyan beszél. Kétség nem fér hozzá, hogy komolyan beszél. A gyűrött képű váratlanul hangosan fölnevetett, Mit, nevetett — valósággal röhögött! — Édesapám, te aztán megcsókolhatod ... Fortuna fenekét. Te aztán, édesapám ... — És hátradőlt forgatható műbőr székén, és nem bírt magával. — Neked. édesapám, még van hová felfelé menned. Ad astra, ahogy mondani szokták, ad astra... N érni töprengés után a másik is elmosolyodott. De valahogy nem könnyen szánta rá magát. Bár már abban is van valami biztató, hogy ilyen jót mondott. Hogy ilyen ellenállhatatlanul7 röhögni kell rajta. Összeállította: Rékasy Ildiké Fenákel Judit: p Es mit csinálsz a pénzzel? Donáth Gyula: Piactér
