Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

1979. október 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Tegnap a szolnoki Városi Tanács dísztermében megnyílt Bokros László festőművész kiál­lítása. A kiállítás megnyitóján, - részt vett Majoros Károly, az MSZMP Szolnok megyei Bizottságának titkára és Sipos Károly, a megyei tanács elnökhelyettese - Kukri Béla, a szolnoki Városi Tanács elnöke méltatta a művész tevékenységét, pályafutását, a kiállítá­son látható műveket. A tárlat október 29-ig látogatható, minden nap 9-től 17 óráig Biztató jelek Igrárértelmiség a faluért Impozáns látvány, ahogy a két hatalmas, zöld kuko- ricakombájn széles ívben megfordul a tábla végén. Fiatal agrármérnök vizsgál- gatja elmélyülten, milyen munkát végeznek a gépek Ültömben elalszom — Szépen dolgoznak — mondja, ahogy a tábla szé­lén leállított motorkerék­párjához megy, s gazdaság- politikával foglalkozó kollé­gámnak szakszerű, magabiz­tos „előadást” rögtönöz az őszi betakarítás megszerve­zésének tudományáról. Ab­ból, ahogy beszél, érezni: ez a fiatalember érti és sze­reti a szakmáját, ismeri a kunsági föld, -a- növények, a bonyolult növényvédősze­rek, gépesítési rendszerek titkait. — Mikor kel reggelen­te? — kérdezem, mikor be­fejezi kollégámmal a be­szélgetést. — Négykor. — S mikor alszik el? — Az attól függ, milyen műsor van a tévében, de rendszerint 10, fél 11-kor már alszom — sokszor ül­tömben lep meg az alvás. — Ilyen mindennapi élet­vitel, munkatempó mellett tud foglalkozni — mondjuk — a téesztagok művelődé­sének szervezésével, vagy legalább annak segítésével? A betakarítás alatt álló kukoricaföld szélén — mint­ha idegen nyelven szólna a kérdés, ^zért válaszol: — Néha klj^Dnek ide a téeszbe a nagyközségi mű­velődési házból ilyen-olyan rendezvényre, vagy ismeret- terjesztő előadásra hívnák bennünket. A meghívókat kitesszük a hirdetőtáblára, külön szólni is szoktam az embereknek. Én magam nem tudok részt venni, a kevés szabad időmben inkább ol­vasok, jobbára szakirodal­mat. Jásztelken, a könyvtárban. Szilágyi Katalin könyvtáros­sal és Rigó Józseffel, a mű­velődési ház igazgatójával beszélgetünk. Mindketten mondják: a közel kétezer lakosú. közigazgatásilag Alattyánhoz tartozó faluban nagy szükség volna ..arra, hogy ,.,kulturális ügyekben” a téeszben dolgozó értelmi­ség segítsen. — Dehát nem itt élnek — mondja a könyvtáros. — Alattyánból és Jászberény­ből járnak át dolgozni. Csak a pedagógusok segítségére számíthatok. Rigó József ennyit fűz hozzá: — A művelődési házban addig volt fotószakkör, amíg egy fiatal téeszszak- ember vezette. Nemrég meg­nősült, abbahagyta a fotó­zást is. Az agrárértelmisé­giek közül egyes egyedül az alattyáni állatorvossal, Pes­ti Bélával vagyok kapcso­latban. ő időnként ismeret­terjesztő előadásokat tart a „házban”. Két jókedvű ember a ti- szaigari klubkönyvtárban. Bencsik Erzsébet, a klub­könyvtár fiatal, szakképzett vezetője és Hajnal Imre, közművelődési igazgatóhe­lyettes — a közös tanácsú Tiszaörs—Tiszaigar—Nagy- iván közművelődésének „koordinátora” — egy, már megköttetett megállapodás részleteit tárgyalja. A meg­állapodást a tiszaörsi közös tanács és a három falu ha­tárában gazdálkodó Petőfi Tsz kötötte a községekben működő négy közművelődé­si intézmény közös fenntar­tásáról. Ä szerződés értel­mében a Petőfi Tsz ezentúl évről évre rendszeresen, több tízezer forintot kitevő támogatást ad az intézmény­nek. A megállapodás mind­emellett természetesen sok mást is tartalmaz, egyebek között a téeszben és köz- művelődési intézményekben folyó kulturális tevékenység összehangolásának szem­pontjait is. Hajnal Imre szerint a megállapodásban foglaltak — minden gyakorlati hasz­nuk mellett — közvetve egy fontos tanulsággal is szol­gálnak. A szövetkezet irá­nyításáért felelős agrárértel­miségiek kulturális közéleti ügyek iránti „kinyílásának” is dokumentuma ez a szer­ződés. Tegyük még hozzá: ebben az egy „födél alá” tartozó három faluban ön­álló TIT-csoportot sikerült az év elején létrehozni — néhány téeszszakember is ak­tív tagja. Mintha mindan­nak a felismerése tükröződ­nék ebben, amiről így szólt a Termelőszövetkezetek Or­szágos Tanácsának a mező- gazdasági szövetkezetek 1976 decemberében megtartott kongresszusára készített be­számolója : Hatalmas szellemi erőforrás „A szövetkezeti tagság (s a falun élők) számára a fo­lyamatos művelődés nem­csak a korszerű gazdálko­dáshoz nélkülözhetetlen, ha­nem feltétele a szocialista életmód és közgondolkodás fejlődésének is.” A tiszaörsihez hasonló, szaporodó jó példák ellené­re a megye egészét tekintve nagyon változatos képet mu­tat az agrárértelmiség — munkahelyen kívüli — aktivitása, kulturális, köz­életi tevékenysége. Tegyük persze hozzá, hogy a mező- gazdaságban dolgozók jól végzett mindennapi munká­ja egyúttal kultúraközvetítő, közéleti hatású is. Gondol­junk csak arra, hogy mező­gazdáink irányítása, munká­ja eredményeképp milyen korszerű termelési kultúrák honosodtak meg. - terjedtek el a mezőgazdaságban. Persze nyilvánvaló az is: a falvak nem nélkülözhetik az agrárértelmiség aktivitá­sát, s megyénk „tartalékai” nagyok e tekintetben. Csak egyetlen példát: Szolnok megye termelőszövetkezetei­ben mintegy 2500 értelmi­ségi dolgozik. Szakember- ellátottságunk az országos átlag fölött van, s ez hatal­mas szellemi erőforrást is jelent. Ugyanakkor 1978-ban Szolnok megyében — az or­szág egyik legjelentősebb „agrár” megyéjében — tar­tották a legkevesebb mező- gazdasági ismeretterjesztő előadást, szám szerint 223- at. (A kisebb és kevésbé mezőgazdasági jellegű Ko­márom megyében 266 elő­adás volt.) A megyénkben dolgozó agrárértelmiségiek között mindössze 60 TIT-, tag van. Egy felhívás nyomán Ez év január végén Gyön­gyösön ülést tartottak a Ma­gyar Agrártudományi Egye­sület szakosztályvezetői, tisztségviselői. Az ülésen felhívást fogalmaztak meg „Az agrárértelmiség a szo­cialista faluért”. A felhívás lényege: a mezőgazdasági értelmiség fordítson meg­különböztetett figyelmet a korszerű falukép, a kultu­rált élet- és munkakörülmé­nyek kialakítására, a kör­nyezetvédelemre.” A felhí­vásban — önmagában is — az a jelentős tény jut kife­jezésre, hogy az agrárszak­embereket tömörítő zárt egyesület tagjai is érezzék: ki kell lépniük a szűk szak­mai keretek közül. A jelhí­vás nyomán a MAE Szolnok megyei csoportja — amely 1000 mezőgazdasági szak­embert tömörít — megkezd­te a munkát. Az „erjedés­nek” máris néhány olyan — és hasonló — kézzelfogha­tó eredménye van, mint a föntebb említett tiszaörsi példa. S remélhetőleg a pél­dák szaporodni fognak, az ..agrárértelmiség a faluért” akció — mozgalommá válik. Sz. J. A játszma vége SZÍNHAZAINKNAK nem éppen erős oldala a kocká­zat vállalás. Kivárásos tak­tikával bőséges türelmi időt adnak egy-egy új színházi jelenségnek, szerzőnek, da­rabnak. Rendezéseivel ezt az időt próbálja lerövidíteni Paál István. Üjra felfedezi nekünk Sarkadit és Camus-t, Mrozeket és Jarryt.' De vá­lasztását soha nem az egzo­tikum érdekessége, hanem a személyes közölnivaló igénye irányítja. Vállalkozókedve persze nem lenne elég. ha nem találkozna a szolnoki színház bátor törekvéseivel. Újító szándékainak vagy ép­pen Ljubimov rendezésének sikere pedig nemcsak elha­tározás kérdése. Mindez az utóbbi évek következetes munkájának, egy nyitott és fogékony színházi közösség akarásának eredménye. Min­denekelőtt ezek miatt és nem a megkésett magyarországi ősbemutató miatt fontos a Szobaszínház első előadása: A játszma vége. (Hamm: A vég benne van a kezdetben és mi mégis folytatjuk.) Az abszurd dráma az öt­venes évek végén jelentke­zett. Az utolsó lehetőségeit felélő polgár feltette végső kérdéseit. És talajtvesztetten, riadt kétségbeeséssel vagy „Camus-i közönnyel” tudo­másul vette, hogy ideológiai fogódzók híján ezekre a kér­désekre nincs válasz. Ebből a felismerésből született az egzisztencializmus filozófiá­ja, az abszurd képzavarnak tetsző néma üvöltése, keserű, eltorzult nevetése. Franciaor­szágtól Lengyelországig Be­ckett, Ionesco, Pinter, Mro- zek nevétől volt hangos a színházi világ. Mi ebből nem sokat érzékeltünk. Jókora lé­péshátrányban kullogó szín­házi kultúránk az idő rostá­jára bízta azt. amit megol­dani nem tudott. Az értelmetlen fegyverke­zéssel. a hidegháború éleszt- getésével, az irracionalizmus legújabb szörnyszülöttjével, a terrorizmussal „játszadozó” ember napról napra nehe­zebb helyzetbe hozza önma­gát. Ha a béke falai között mélységes elégedettségben és határtalan jólétben élő ki­váltságosok nem néznek szembe ezzel, akár egy újabb emberöltőt sem élünk meg. Kétségtelen ideológiai, poli­tikai fölényünk, erőnk tuda­tában sem érezhetjük telje­sen védettnek magunkat, mert egy esetleges konflik­tus már nem bizonyos em­berek. hanem az emberiség végét jelentheti. A második világháborút követő nyílt konfliktusok eltűntek. A fel­színi hullámok elcsitultak, de az emberiség létét fenye­gető veszélyek megmarad­tak. Elég itt utalni ezekre (robbanásveszélyes háborús gócpontok, éhenhaló milli­ók, környezetszennyezés, atomkísérletek stb.), hogy belássuk, nem függetlenít­hetjük magunkat a „jóléti társadalmak” talajtvesztett polgárától. Beckett drámája nekünk is szól. Már csak azért is, mert írásainak üzenetét nem vul­garizálhatjuk a napi poli­tikai aktualitások szintjére. Hiszen témája örök emberi gond: a halál, illetve a be­fejezettség véges pontjáról vizsgált élet. Erről a pont­ról az elmúlás mérgez meg minden emberi cselekvést, a lét céltalan és értelmetlen. Nála a halálraítélt világ és a halálraítélt ember sorsa összekapcsolódik. Hősei el­követik az egyetlen lehetsé­ges tragikus vétséget: élnek. Ezért Beckettnél a létezés, a bűntudat és a szenvedés el­választhatatlanul összetarto­zó fogalmak. Tragikus világ­kép ez tragédia nélkül. Az utóbbihoz ugyanis egy elfo­gadott rend kell és hősök, akik megküzdenek ezzel. Eb­ben a játszmában nincsenek jellemek és nincs cselek­mény. Hamlet királyfi helyett Hamlet a színész," a bohóc lett a főszereplő. Öt már nem ölik meg, és ő sem, öl­het meg senkit. Monológja egyetlen fájdalmas nevetés. Beckett világában a szó és a tett értelmetlenné vált. A létezés azonos a tehetetlen­séggel, ennek kínját csak az önmaga is mulató bohóc ké­pes elviselni. Egy ilyen keserű világkép ellen ösztönösen tiltakozik az ember. De Beckettel nem egyetérteni, hanem szembe­nézni. kell. ö maga is ezt teszi, mert ír. Minden da­rabja — és Paál István min­den rendezése — kihívás. Ha elfordulunk, ha nem ve­szünk róla tudomást, azzal beismerjük a vereséget. Fel kell vennünk a kesztyűt, és ha már belecseppentünk, végig kell játszani a játsz­mát. (Clov: — Nem tudok ülni. Hamm: Persze, persze. Én viszont nem bírok állni. Clov: — Ez már így van. Hamm: — Mindenkinek a maga baja.) Hamm és Clov születésük percétől haldokolnak. A be­fejezettség, a vég állandó érzése minden gondolatukat és tettüket devalválja. A lé­tezés játékká értéktelenedik. Az ébredő Hamm ezért kez­di így a napot: — Jövök. Játszani. És játszik is egész nap. Egyetlen karosszékben ülve eljátssza, kipróbálja az összes szerepet, amit a világ nyújthat. Ö a király, a nagy utazó, a zseniális iró, a ripacs színész. KIPRÓBÁLJA, aztán sorra eldobja őket, mint a há­romlábú rongycsomót, a ku­tyáját. Huszár László pon­tosan ráérzett a szerepre. Hamm figuráját kétfelől épí­ti fel: a mindenttudás ma­gabiztossága, és a kiszol­gáltatottság kétségbeesése fe­lől. Mint győztes hadvezér emeli a csáklyát, méltóság­gal tartja, mint uralkodó a jogart, aztán a sötétség elől rohanó gyerekként őr­jöngve próbálja arrébb tol­ni magát. Egv rongy vén­ember szeretetének utolsó szikráival szorítja magához a játékkutyát, aztán élők és holtak felett döntő cézár ele­ganciájával hajítja félre. Közben mindvégig tudja és értésünkre is adja. hogy ez játék. Mert nincs szó. nincs cselekvés, mely őszinte meg­nyilvánulást hordozna. Leg­feljebb a hallgatás. Hatal­mas testével beleolvad a székbe, összenő azzal, fejé­re borítja a véres rongyot. Eltűnt az ember, csak egy leterített kupac látszik a színpad közepén. Még léleg,- zik. Clov pedig áll és néz. Roggyant a lába, két karja élettelenül lóg a teste mel­lett, enyhén hajlott háttal előredől. Szemüvege mögül kinéz a világra. A tekinteté­vel játszik: hol bölcs iróniát, hol ártatlan naivitást látunk henne: hol mint tébnlvult őrül* hol mint egviigvű bo­lond hámul ránk. Értelmet­len munkálkodással lenlezi félelmét, szolgai alázattal, géme«; engedelmességgel me­nekül a kérdés o'ől • mi tör­ténik. mi közeledik? Jeney István ideális alkat erre a szerepre (vagy el tud­ja ezt hitetni). Késpenge élességű. valószerűtlen hang­jával, levegőbe hasító neve­tésével (sírásával ?) még egy-egy sebet ejt a világon, de visszafogottan clownios, fegyelmezett mozgásával már úgy olvad a szürke tö­kéletességbe, mint Hamm szánalmas trónusába. Hamm ül, alszik, esetleg haldoklik. Clov felöltözve áll. most indul, va«y épp most érkezett. Nincs re­ménytelenebb kezdet, nincs szánalmasabb vég. Talán így merevednek bele a moz­dulatlan. halott világba, ta­lán mindjárt újra kezdik a játékot. Clov majd elindul, leemeli és összehajtogatja a mocskos lepedőket, Hamm kibújik a véres rongy mö­gül, megtörli a szemüvegét és a sípjába fúj. A kukákból még egyszer élőbújnak az ősök, Nagg előadja történetét az egysze­ri szabóról (Hollósi Frigyes tehetségéhez méltó szerep­ben remekel), Nell pedig megadóam végighallgatja, Beckett bemutató a Szobaszínházban bár a hátát már nem vakar­ja meg. (Hanga Erika ke­ményen és érzékenyen, Szeli Ildikó egy cseppet túl- lírizálva játssza). („Nem menekülhetünk a holnaptól vagy a tegnaptól sem.” Beckett Proust-tanul- mányából) Hol és mikor játszódnak Beckett történetei? A teg­nap és a holnap találkozási pontját keresi. Ez nála a hajdan szép emberi világ és a mozdulatlan, élettelen végleges rend közti pilla­natnyi nyomorúságot jelenti. Huros Annamária díszlete ezt az átmeneti állapotot tükrözi. Az egyszerűség ha­táráig lecsupaszított falak között már nem történhet semmi. De ebbe a végső tökéletességbe valamikor még belekapott a tűz. a piszkosszürke falak gyűrő­dései egykori szépség le­nyomataiként küzdenek az idővel. Mindamellett lehetetlen eldönteni, mikor játszódik a darab. Egy elképzelt atom­háború után? Talán. De az is lehet, hogy csak Clov őrült szemei látnak „a hul­lámzó búzaföldek, a halá­szok vitorlái” helyett ha­mut és világvéget. A figyel­meztetés fontos. „önnek tudnia kell, hogy milyen lett a föld. Ó, ón figyelmeztet­tem a felelősségére! — kiáltja Hamm, amint soha el nem készülő regényét Ír­ja. („Szavakat használunk, mert másunk nincsen.” — Beckett nyilatkozatából.) Beckett nem bízik a szó­ban. A dráma szövegének fele szerzői utasítás. A be­rendezést, a ruházatot, a színészek minden mozdula­tát precízen és szigorúan meghatározza. Igyekszik legalább elméletben rendez­ni. (Néha a gyakorlatban is megteszi.) Mi itt a rendező dolga? Hol „jön át” az itt és most születő, egyszeri elő­adás varázsa? Paál István rendezése vá­laszt ad erre.- Ha a kifeje­zés nem lenne lejáratott, azt mondanám, profi mun­kát végez, pontosan betart­ja az író utasításait. Ez ter­mészetesen nem garancia. Ebből születhet korrekt és semmitmondó előadás. Ha a színészek egymástól függet­lenül mozogva felmondják a szöveget, akkor kellemes mulatságot szereznek a csil­logóan szellemes párbeszé­dekkel és közben ráérősen nézelődhetünk a kukákkal ékesített groteszk helyszí­nen. A szolnoki előadáson azonban egy pillanatra sem lehet kívülálló a néző. Az utcáról lépcsőn szétszórt lábnyomok vezetnek az aj­tóig. Ott egy egész fogadó­bizottság kísér bennünket a szűk, sötét kis folyosón ke­resztül. Ott mintha fogas ágaskodna, rajta keményka­lap, felöltő, esernyő, utazó­táska, haladtunkban bele­botlunk valami kutyaféle szőrcsomóba, aztán újabb ajtó... és belépünk a szín­padra. Belecseppentünk a darabba. Visszaút nincs, akarjuk vagy nem, ebben a játszmában benne vagyunk. TESTKÖZELBEN, együtt lélegzőnk a két főszereplő­vel. Hamm és Clov össze­tartoznak, kiegészítik egy­mást. Egyetlen tengely két pólusát alkotják. A rende­ző kíméletlen precizitása és a színészek összpontosítása teremti meg és feszíti ki két órán keresztül ezt a szálat. Ebben az áramkör­ben magasabb a feszültség, mint amit egy szikrázó agytorna dialógusai nyújt­hatnak. Paál nem öli meg a játék félelmetes humorát, de elveszi a kikacsintó po­énkodás felszabadító örö­mét. Félelmünket nem osz­latja, hanem növeli a neve­tés. Kegyetlen őszinteséget követel tőlünk, és még azt sem engedi, hogy a végén a taps felszabadító, sokszor öncsaló gesztusába bújjunk. Bátortalanul felfcászáló- dunk, kisettenkedünk a játszmából. Ha tudunk. Bérezés László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom