Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-06 / 208. szám

1979. szeptember 6.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

A „Széchenyi” égnek me- redező tízemeletesei tövében szemet gyönyörködtető — ha nem is a színe miatt — az új óvoda. A folyosó végén papírhalom, az egyik szobácskábán még munkások serénykednek, de a foglalkoztató-termekben már kerekre nyílt szemmel figyelik a csöppségek az óvó nénit. Sokan sóhajthattak föl a napokban a lakótelepen: kész van, végre kész van! Négy hónappal a határidő előtt!

Az építők, a Szolnok megyei Állami Építőipari Vállalat KISZ-bizottságának titkárát, Vezse Istvánt kérdezem: hogyan csinálták?

— Nem hogyan! Miért! Mert kellett!

így mondja, kurtán-fur- csán, de a lényeg benne van.

— Az óvodai év is szeptemberben kezdődik — teszi hozzá a kurta félmondathoz magyarázólag, — ezért aztán ráhajtottunk. Csak nem nyit egy óvoda decemberben? Na, persze ez nem az első eset, az építőiparban örökké sietni kell, mindig le vagyunk maradva. Most nyertünk négy hónapot, a gyerekek meg pgy óvodát.

Sötét szemüvege mögül visszapillant a citromsárga „ovira”. Mögötte a bölcsőde „zöldell”.

— A bölcsődét májusra ígértük, de már márciusban

elkészültünk vele. Ez volt a bemelegítés.

— Szóval hogyan csinálták?

— Védnökséget vállaltunk az óvoda fölött. Ez lehetne egyszerű szerződés is, és közben nem történik semmi. Ná- lünk azonban a közrebocsátott felhívás nem maradt pusztába kiáltott szó. A KISZ védnökséget vállalt és a vállalást teljesítettük.

Közben a 3-as főépítésvezetőség egyik barakkjába nyitunk be. Földvári József művezető — aki a kulcsátadásig irányította a munkát — már sorolja is.

— Fiatalok, idősebbek keményen dolgoztak. Remekül segítették egymást a vállalat főépítésvezetőségei, nem álltunk soha anyaghiány miatt, és munkáskézben sem volt hiány.

Kertész Laci, az üzemi KISZ-bizottság operatív bizottságának vezetője jókora paksamétát tesz az asztalra.

— Nem a papír fontos, az tény, de néha jól jön, ha az ember a „dokúmenttal” a hóna alatt kopog be valahová : komám, megígérted, nézd, itt a kezed nyoma. Ebben a paksamétában benne van mindazoknak neve is, akik társadalmi munkával siettették az óvoda átadását. A vállalat fiataljain kívül jöttek a hívó szóra a Járműjavítóból, a gyógyszertári központból, sőt még katonák is besegítettek. Hát így lett kész.

Vezse Pista följebb tolja az orrán a szemüveget.

— Ilyen egyszerű. Pontos, precíz, összehangolt munka, emellett jó szervezés és megértés. Más nem is kell.

— Nem lehetne mindig így... ?

Egymásra néznek, nem felelnek.

* * *

Odabent, az ÁÉV központjában tudom meg, hogy a fiatalok a lakótelep másik óvodáját is szeretnék megépíteni határidő előtt, de ez már nem rajtuk múlik. A BVM alsó- zsolcai gyára nem szállítja az oly fontos vázszerkezeteket. Ügy látszik, csodák nincsenek. A bölcsőde és az egyik óvoda elkészülte fölötti örömbe máris üröm vegyült. Nincs mit tenni, várni kell, amíg lesz miből építeni.

Mi — a gyerekek és az építők örömét látva — azt kívánjuk, hogy legyenek hétköznapi csodák.

— H. Z. — Fotó: Tarpai

Római kori emlékek Sopronban

Értékes római kori emléket találtak a régészek Sopron belvárosában. Az Üj utca és a Szent György utca torkolatánál mintegy 4 méter mélységben nagyméretű szögletes, faragott kőlapokkal burkolt tér részleteire bukkantak. A capitóliumi templom közelségéből ítélve — amely a mostani városi tanács épületének délnyugati sarkánál helyezkedett el — a szakemberek úgy vélik, hogy Scarbantia római kori település fórumának részletét találták meg. Minthogy a lelet a talajvíz szintje alatt van, helyszíni bemutatásáról sajnos valószínűleg le kell mondani.

Előkerültek ezenkívül egy második-harmadik századi nagyobb épület falai, amelyek a fórumot délről határoló középülethez, a feltételezések szerint egy római szentélyhez tartoztak.

Értékes leletnek számítanak az ötödik századi eredetű, agyagba rakott kövekből épült házak maradványai is, amelyek a rómaiak házaihoz hasonlóan padlófűtésűek voltak.

A kutatási területen talált emlékeket restaurálják és a soproni múzeumban bemutatják.

Korai ősz Virít a kikerics Madárvonulás

Szokatlanul korán mutatkoznak az ősz jelei az idén Fejér megyében: a vadvirágok és a vadmadarak „naptára” már szeptember közepét mutatja. A Sárréten — Fejér megye nagy, füves pusztáján — virít az ősz jellegzetes virága, az őszi kikerics. A lilaszirmú, kedves virágok nagy foltokban színesítik a száradó gyepet. A kikerics megjelenése örömhír a gyógynövénygyűjtőknek, a virág ugyanis fontos gyógyszeripari alapanyag.

A vizek partján megkezdődött az őszi madárvonulás: a nálunk költő fajok nagy része már útnak indult a melegebb tájakra, helyettük pedig folyamatosan érkeznek a messzi észak küldöttei. Előőrsük, a vadlibák kisebb csapata már megjött. A víztározók, a halastavak környékén vetési ludak és nagylilikek ütöttek tanyát.

Az elnevezéstől függetlenül-----------araszt! — mondjuk

P

a

z ABC-ben, és ez sértés. — Paraszt! — mondjuk a sze- _____J mináriumon, és ez alkalmasint az osztályviszonyokban való tájékozottságunkat bizonyítja.

— Paraszt — írtuk és írjuk az önéletrajzban, mert a szemináriumon tanultak alapján tudjuk, hogy ha előnyt nem is, de hátrányt semmiképpen sem jelent ez, még ha a szorosan vett származási kategóriákat el is töröltük. De nem az osztályokat. Egyelőre legalábbis. Valójában van-e még ma parasztság Magyarországon? Van-e oly értelemben, ahogyan azt mi, idősebbek meg a fiatalabbak is tanultuk, tanulják, amilyen volt és ami volt a parasztság? Ahogyan volt akár még évtizede is tán’, de két évtizede mindenképpen?

Folyik a vita, a számlálás, hogy hazánkban a keresők, a dolgozók hány százaléka dolgozik a mezőgazdaságban. Általában 15—17 százalék közé teszik ezt a számot. Az is tény, hogy nálunk ma már körülbelül 17 ember egész évi élelmét állítja elő egyetlen mezőgazdasági termelő. Egy olyan országban, ahol valamikor — és történelmileg nem is olyan régen — majd kétharmada a lakosságnak falun és földből élt. Ha piacra vitte a kis- vagy szegényparaszt a termését, kevés pénzhez akarván jutni, akkor saját magának nem jutott, nemhogy tizenhét embert lásson el.

Ha a tulajdonviszonyok és a munkához való viszony aspektusából vizsgáljuk, hogy hol is hát a hagyományos parasztság, hol van a földért élő, a hajnaltól holdjöttéig dolgozó, az időjárásnak és a piac törvényeinek kiszolgáltatott „őstermelő”, a monokultúrás paraszti gazdálkodás és a gazdálkodáshoz egyáltalán nem értő, csak a mező- gazdasági munka fázisait éhbérért elvégezni képes agrárproletár? — nos, hát akkor ilyet nem találunk, akkor Magyarországon megszűnt a parasztság. Legfeljebb mutatóban, rekvizítumként. de egy teljesen megváltozott társadalmi körülmények között élő réteg egyedeiben fedezhetjük fel, hogy milyen is lehetett — de pontosan, hogy milyen is volt, azt már nem! — a hajdan létezett parasztság és paraszti életforma.

És nemcsak arról van szó — természetesen arról is — hogy a korszerű termelés, a gép és a tudomány hatalma még ha e hatalom néha nem is tud dacolni "a természeti körülményekkel, objektíve „számolná” fel a parasztságot, mint osztályt. Mindemellett ugyanis az egész társadalom gazdasági, kulturális élet- és értékrendjének

változásai, az ipar és a vele együtt a munkásosztály számszerű növekedése hatott ilyen irányban erjesztően a hagyományos falusi és paraszti életforma megváltozására. Egyszerűbben: a szövetkezeti mozgalom keretei között, a munkásság segítségével a paraszt felszabadította önmagát kiszolgáltatottsága alól. Ez volt és ez lehetett csakis az alapja annak, hogy befogadója legyen az új munka- és termelési módszereknek, a tudománynak, a technikának, amely természetszerűleg, mint valami kumulatív folyamat, vitte, erősítette tovább az erjedést a végső „kiforrásig”.

Nem hiszem, hogy feladatom lenne, s ha lenne, sem vállalkoznék rá, hogy szociológiái szempontból meghatározzam, mi is ma a hajdan volt parasztság? Annyit azért nyugodtan leírhatok, hogy ez a parasztság, amilyennek hajdanvolt valóságában és a szemináriumi órákon megismertük — ma már nem létezik. A megváltozott termelési viszonyok két évtized alatt alapjaiban megváltoztatták ennek az egykor nagyon is heterogén osztálynak belső szerkezetét. Még akkor is így van ez, Íja sokan részben ipari munkások, részben mezőgazdaságiak.

Dehát a mai munkásosztály sem az, ami volt|p fel- szabadulás után. A munkás- osztály is egységesebb lett, mint a hatalom tulajdonosa, egyben differenciáltabb is, mint e hatalom gyakorlója, s mint a munkában kialakult hierarchia részese. Egyszóval új típusú munkásosztály, új típusú parasztság — az utób- 'bi osztály neve ma már nem is fedi megfelelően jelene tényét, de igazolja múltja tartalmát. Lehet, hogy mind erőteljesebbek a lépések a társadalom homogenizálódása, az egységes dolgozó osztály kialakulása felé. Irányába, inkább! A társadalmi folyamatokat nem lehet dátumhoz kötni, mint a születést, a halált vagy a névnapot.-----------zt írtam fen tebb,

A hogy ma már nálunk 17 embernek termeli meg évi ----------- élelmiszer-szükségletét egyetlen mezőgazdasági termelő. Imponáló szám! — gondolhatnánk. De Dániában ez az „egyetlen” ember nyolcvan embert lát el élelmiszerrel. És ezt már paraszt nem képes megtenni. Csak mezőgazdasági szakmunkás. Akinek a feje fölött a szikrázó vagy az esős ég a gyártető, de aki alatt, mellett, akinek a kezében éppen úgy a gép, a tudomány a legfőbb termelőerő, mint az iparban dolgozó társáé. Az elnevezéstől függetlenül.

G

yurkó Géza

Gonzafes de Vedado:

Hz arhacuasi kocsmáros

z arhacuasi kocsma ugyanolyan volt, mint minden más vidéki kocsma: sötét faodu, melynek széles fedele a bejárat fölé nyúlik. A bejáratnál terasz, rajta pár asztal meg szék. És mégis más volt, mint a környékbeli kocsmák; igaz, azokban nem dón Miguel volt a kocsmáros.

Amikor először jártam az arhacuasi kocsmában, nagyon meglepett egy felirat a söntéspult mögött a falon. A kocsmai feliratok a berendezéshez tartoznak, a civilizáció és a színvonal jelképei. Ezek a táblák megtiltják, hogy a vendég a padlóra köpjön, a kérkedőbb kocs- márosok olyan táblát akasztanak ki, hogy tilos a helyiségbe kutyát hozni, és láttam már olyan felírást is, hogy tilos trombitálni és dohányozni. Persze egyetlen kocsmában sem tart be ezekből senki semmit: vidáman köpködnek a padlóra, a kutyák a gazdájuk széke alatt hasalnak, a cigarettafüst pedig a petróleumlámpa körül

keringő apró rovarok idegeire megy.

Az arhacuasi kocsmában nevetni volt tilos. Amikor elolvastam, akaratlanul is elnevettem magam. Az üres helyiségben csak én meg egy testes gazda vártunk a kocs- márosra.

A gazda korholóan összeráncolta a homlokát.

— Itt nem tanácsos nevetni, amigo, dón Miguel nem szereti — mondta.

Nyilván meglátszott rajtam, hogy szavait nem veszem elég komolyan, mert kituszkolt a teraszra.

— Maga nem idevalósi — mondta —, vigyázzon, köny- nyen bajba kerülhet.

Megkínáltam egy szivarral.

— Valamikor itt is vidám volt a hangulat ;— folytatta —, akárcsak a többi kocsmában, mindenki akkor és annyit nevetett, amikor és amennyit akart. Egyszer azonban valaki azt mondta dón Miguelnek, hogy a vendégei tulajdonképpen rajta nevetnek.

Mélyen leszívta a füstöt,

aztán suttogva hozzátette:

— Tudja, d,on Miguel förtelmesen bandzsít.

Nem jutottunk tovább a beszélgetésben, mert megjött dón Miguel, és szó nélkül két pohár, cukornádból készült pálinkát rakott elénk; ugyan mi mást akarhat két férfi délben a kocsmában?

A pálinka erős volt, nyilván házilag főzték, és mi kortyonként szopogattuk, ahogy fegyelmezett vendégekhez illik. Don Miguel tényleg rettenetesen bandzsított, én meg nem akartam emiatt bajiba kerülni, hát gyorsan fizettem és távoztam.

Amikor egy év múlva újból Arhacuasba kellett mennem, semmi kedvem sem volt felkeresni a kocsmát. A teraszról harsogó kacagás azonban mégis odacsalt. Kíváncsian léptem be. Igen, kétségkívül ugyanaz a kocsma, ugyanaz a dón Miguel a tulajdonos, a felirat sem változott a söntéspult mögött. Don Miguel szó nélkül elém rakta a cukornádpálinkát — ugyan mi mást akarhat egy férfi estefelé a kocsmában? Kiültem a teraszra, ahol vidám férfiak iszogattak. Asztalomhoz ezúttal is odatelepedett régi ismerősöm, a testes gazda. Meglehet, hogy azóta folyton itt ült, lehet, hogy időnként otthon is volt, nem tudom.

Vidám kacsintással üdvözölt. Én kérdőn a kocsmáros felé böktem, mire a gazda egy pohár pálinka mellett belefogott a mesébe:

— Egy este, ahogy itt üldögéltünk, szokás szerint temetői hangulatban, és ittuk a nádpálinkát, dón Miguel, aki a söntéspultnál foglalatoskodott, egyszerre csak irtózatos hahotában tört ki. Először azt gondoltuk, hogy megbolondult: egymás után ugráltunk fel a székről, hogy mihamarább kívül kerüljünk, d,e dón Miguel megállított. „Nézzétek csak ezt a ganaj- túró bogarat — mondta —, bemártottam a szivomyáját a pálinkába ... Hogy tántorog, ha-ha-ha!” És valóban, a nagv bogár a méltóságteljes csápjaival ott imbolygott a pulton, akárcsak egy notórius korhely. Mintegy vezényszóra mindnyájan nevetni kezdtünk, és azóta is nevetünk.

Kiitta a poharát, és kibuggyant belőle a nevetés. A szomszédos asztaloktól rögtön megjött a visszhang.

— Ganajtúró! — kiabálták mindenfelől.

Don Miguel gyakorlott kocsmárosszeme észrevette, hogy üresek a poharaink. Üj- ból töltött, és ő is harsányan nevetni kezdett.

— A ganajtúrót mesélem a vendégnek ,— mondta köny- nyeit törölgetve a gazda.

Don Miguel megveregette a vállát, mire a kocsma meg. remegett a kitörő hahotától.

mikor aztán az ötödik pohár pálinkát is megittuk, ismerősöm bizalmasan hozzámhajolt és elárulta, amit már nélküle is tudtam: — Tudja, amigo, mi már nem is a ganajtúrón nevetünk, hanem dón Miguelen ...

Derűs hangulatban hagytam el a falut; valóban nem illik, hogy a vendégek kinevessék felebarátjuk testi fo- 7 gyatékosságát. pláne, ha az a felebarátjuk a falu egyetlen kocsmárosa...

Zahemszky László fordítása.

A K/SZ-esek kezdeményezték