Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

i 12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 30 A fegyveres erők napján Igazán nagy szerelem Mekkora legyen a tojás? Nem. dicsakedhetem kü­lönösebben házias természet­tel. mégis igyekszem segíte­ni a háztartásban. Legalább­is a bevásárlásban. A taka­rítást és a mosogatást már sokkal szívesebben átenge­dem a feleségemnek. Mivel a Kenőmájas úti lakótelep bolthálózata egye­lőre még eléggé hiányos, élelmiszerben kizárólag a pócspusztai Réz Kalász Ter­melőszövetkezet árudájára vagyunk utalva. A bolt a környék vizenyős talajára való tekintettel egy kis ma­gaslaton áll, anélkül, hogy a hivatása magaslatán is áll­na. Egyebek közt az is ál­landó panasz az üzlet ellen, hogy a galambtojás nagysá­gú — vagy inkább kicsiny- ségű? — tyúktojást is leg­alább olyan áron ad,iák ott, mint másutt a megszokott méretű tojást. Nemrég megkérdeztem az áruda teljhatalmú vezetőjét, Karmazsin Menyhért kartár­sat, hogy miért olyan apró náluk a tojás. A boltvezető válaszában ama kissé rneg- • lepő, ám szilárd meggyőző­désének adott kifejezést, hogy a tojás méretének ki­csinységéhez igen fontos mezőgazdasági, egyben te­hát népgazdasági érdek fű­ződik. Hazánkban ugyanis — úgymond — igen gyakori a tavaszi és nyáreleji jégverés, ami mindig súlyos károkat tesz a mezőgazdaságban. Ez­zel kapcsolatban gyakorta ol­vashatjuk is az újságokban, hogy itt vagy ott tyúktojás nagyságú jég verte el a ve­tést, illetve a termést. Na- mármost. minél kisebb a ha­sonlat alapjául szolgáló tyúk­tojás, annál jobb, hiszen ak­kor ennek megfelelően ki­sebb, illetőleg ugyanolyan ap­ró a termőföldekre meg a gyümölcsösökre lehulló jég­darabok térfogatmérete is. Ezek tehát nem okozhatnak olyan nagy kárt. mint a na­gyobb darabokból álló jég­eső. Megértő ember vagyok, Karmazsin Menyhért magya­rázata megnyugtatott afelől, hogy a Réz Kalász Termelő- szövetkezet árudáját a me­zőgazdaság iránti jóindulat vezeti akkor, amidőn kizáró­lag szokványon aluli mére­tű tyúktojással látja el a ve­vőit. Csak azt nem értem, hogy a feleségem miért tiltot­ta meg nekem, hogy ebbe a boltba ezentúl betegyem a lábam. Heves Ferenc Az U-24-es léghajó pusztulása Ünnepélyesen megkondult a templom nagyharangja, amikor a szérűről a levegő­be emelkedett az U—24-es léghajó. A kosárból öt vak­merő légiutas intett búcsút a falunak, élükön Juraj Mi- rina parancsnokkal. A repülésnek, őszintén szólva, nem volt semmiféle tudományos célja. Egyedül a falunak hírnevét volt hí­vatva öregbíteni. Manapság szinte minden számottevő helységnek van repülőtere, csak a mi falunknak nincs. Pedig terepben nincs hiány — a szérű három repülőtér­re is elegendő. Futballcsapa­tunk (tagjai gyakorta lábu­kat törik) már régen van, akadnak fontos intézménye­ink (például az örökké lel­tározó vegyesbolt) — már csak a repülőtér hiányzik a világhírhez. Mikor a léghajó eltűnt a távolban, szétoszlottunk — a nők haza, a férfiak az ital­boltba. Le kellett öblíteni ezt a nagy eseményt, és még egyszer szakszerűen megvitatni az U—24-es lég­hajó indulásának jelentősé­gét, amelynek akkora a hord­ereje, hogy falunkat minden bizonnyal városi rangra fog­ják emelni. A repülés eközben zavar­talanul folyt. A legénység tagjai kíváncsian nézegettek lefelé, és kihajigálták a ki­ürült palackokat — ugyanis két láda sört vittek maguk­kal az útra. — Mi történt? — kiáltott fel váratlanul Talapka, az iskolás, aki azért repülhetett, mert szünidő volt. ,— Süllyedünk! — közölte Mirina parancsnok kiku­kucskálva a kosárból. — Vesszük észre — mond­ta Pokojny sekrestyés —de miért? — Minek azt neked tudni? — bosszankodott a parancs­nok. — Talán akkor szeb­ben fogunk süllyedni, ha tu­dod az okát? Vagy talán abbamarad a süllyedés? — Egyenesen Jozsó birkái közé esünk! — kiáltotta a félrészeg Janó, a községi pásztor. Jozsó Janó kollégája volt a szomszéd faluból. Mária Flaksnová, az expe­díció szakácsnője rémülten futkározni kezdett. A kosár veszedelmesen imbolygott. A parancsnok sokáig bámulta tanácstalanul a léghajó mű­szereit. Janó eltolta onnan, és meghúzott egy meglazult csavart. — Szivárog a gáz! — konstatálta tömören. A léghajó tovább süllyedt, nyilvánvalóan már túl sok gáz illant el. Ekkor kihají­tották az erre a célra ódáké­BERGENI ANEKDOTÁK * Mottó: Ahogy Nagy-Britan- niában közismertek a skó­tokról szóló viccek, vagy Bulgáriában a gabrovóiak- ról szóló tréfák. Norvégiá­ban a bergeniekről szóló anekdoták járnak szájról szájra. íme néhány közü­lük: A HARAGOS A férj komor arccal érke­zik haza a munkából. A fe­leség már terített asztallal várja. Ám a férj sötét tekin­tettel így szól: — Mama, szedd le a kását az asztalról. — Miért? — Szedd le. ha mondom. Rögtön az asztalra csapok az öklömmel, nagyon pipa va­gyok. AZ ELLENŐR Egy oslói lakos, egy fon­toskodó úriember, azt hallot­ta, hogy a bergeni gyerekek nem mennek a szomszédba a szóért, és amikor először járt Bergenben, elhatározta, hogy kipróbálja ezt. Odament egy újságos standnál árusító fiúhoz, és így szólt hozzá: — Idehallgass, nem holna­piak ezek az újságok? Annak a szeme sem reb­bent, úgy felelt: — Persze hogy nem! Azo­kat én már tegnap eladtam, papa. ám mégiscsak jól tettem, hogy 1961-ben ti- zenhat nap fi­zetett szabad­ságomból tizenhat na­pon, valamint huszon­hét vasárnapon társa­dalmi munkával segítet­tem fölépíteni vállala­tunk balatonfényesi üdülőjét. Az idén meg­kaptam a megígért ju­talmat : kéthetes csalá­dos beutalót. Igaza volt a felesé­gemnek, hogy kicsit el­húzták ezt az ügyet, de ugye, nagy vállalat va­gyunk. Sok a főnök, a sok főnöknek sok titkár­nője van, azonkívül a bizottságok, azok rokonai és barátai, valamint a fizikai dolgozók közül is kell turnusonként kettő-három. Én pedig tíz év óta már műhely­főnök vagyok. A lényeg azonban, hogy megkaptam a be­utalást, mégpedig csalá­dost, tehát vihethém a fiamat és alányomat is, ha időközben nem cse­peredtek volna fel, nem alapítanak családot, és nincs fejenként két-két gyerekük. El akartam vinni az egyik unoká­mat, de megmagyarázta az üdülési felelősünk, hogy az túl távoli, és ne hivatkozzam mások uno- kahugaira és a szom­széd gyerekére, mert azokat olyan kulcspo­zícióban lévő dolgozók viszik, mint a diszpé­cser, a takarítónő és a futballcsapaltunk kapu­A BERGENI ESŐ Egy Bergenbe érkező utas megkérdi a mellette elsza­ladó fiútól: — Hé, itt nálatok eláll va­laha is az eső? — Nem tudom — feleli a fiú —, én még csak tízéves vagyok. A HALPIACON Halász: Friss a halam,asz- szonyom! Vevő: Azt mondta, friss? Hadd beszéljek csak én ve­le. A nő lehajol a halhoz, és valamit motyog magában. Halász: Mit motyog ott? Vevő: Azt kérdeztem, hogy mi a legújabb hír a tenger­ben? Halász: No és mit mon­dott? Vevő: Azt mondja, hogy nem tudja, mert már két hete elkerült onnan. Mondtam a feleségem­nek- hogy legalább nász­utazunk utólag. Annak idején úgyis csak a Hű­vösvölgyben sétáltunk egy nagyot az esküvő után. szített homokzsákokat. A ha­jó újból megemelkedett. Jozsó juhai nagyon meg­riadtak a lebegő alkotmány láttán. Jozsó előkapta a pa­rittyáját és megcélozta a léghajót. A lövés nyomán óriási lyuk keletkezett a ballonon. — Most mi lesz?! — kér­dezte Janó. miután felülről jól lehordták az ostoba Jo- zsót. — Ki kell dobnunk vala­kit! — A sört! — javasolta Má­ria Flaksnová. — Azt már nem! — tilta­koztak egyhangúlag a fér­fiak. — Akkor igyátok meg! — mondta a szakácsnő. A férfiaknak nem kellett kétszer mondani — a szitko- zódástól amúgyis kiszáradt a torkuk. Ám a hajót ezzel alig-alig tehermentesítették, mivel a sör változatlanul fennmaradt, csakhogy most a hasukban kotyogott. — Valakinek fel kell ál­doznia magát! — mondta Mirina parancsnok. — Nagy dologról van szó: a falunak dicsőségéről, a mi hírnevünk­ről és valamennyiünk éle­téről. .. Mindannyian a kövér Ta­lapkára függesztették a te­kintetüket. és a fiú máris repült a kosárból. Pokojny sekrestyés áldást küldött utána. A gáz azonban tovább öm­lött. Akkor a szakácsnőt dob­ták ki. majd a parancsnok Janót áldozta fel. A pásztor volt annyira ostoba, hogy hagyta magát rábeszélni és önszántából ugrott ki. Már csak ketten maradtak: a parancsnok meg a sekres­tyés. — Csak úgy menekülhe­tünk meg, ha befoltozzuk a lyukat — mondta Mirina. — Mássz ki a tartókötelekhez, kiad.om a foltot. A sekrestyés engedelmes­kedett, d,e alighogy mászni kezdett, már repült is. Mirina a jól végzett munka érzésé­vel ült le a kosár fenekén. Előhúzott egy eldugott pa­lack sört, és az italt szopo­gatva ábrándjaiba merült. A dicsőségről álmodozott, amely rá vár, ha majd leszáll vala­hol a közeli város mellett. Hiszen a leleményességével minden akadály és veszély ellenére a célhoz vezette a léghajót! Teljesen egyedül, miután a legénység többi tagja cserbenhagyta. Így is mondhatja, ők már nem tud­nak tiltakozni. Emlékükre levette a kalapját... .. .és ebben á pillanatban szörnyű detonáció rázta meg a levegőt. A léghajó egy diófába ütközött és felrob­bant. .. .Mirina koporsója után csak négy volt alárendeltje lépdelt. El voltak nyomorod- va, kezük, lábuk bekötözve, de éltek... Hivatalból kísér-' ték a koporsót. A többi falu­beli nem ment ki a temetés­re. Repülőteret pedig egyelőre nem létesítenek náluk. Káló Uhrik Zahemszky László fordítása És valóban olyan volt az a két hét, mint egy csodálatos nászút, csak... Hát igen, étkezésnél az első turnusba osztot" tak. Reggeli fél 7-kor, ebéd 11-kor vacsora fél 6-kor, de tekintettel kel­lett lennünk a gyereke­sekre, áz idősökre, a fő­nökökre, a titkárnőikre, a takarítónőkre, és a Vállalati üdülőben futballcsapatunk kapu­sára. Viszont így leg­alább mi azon frissiben kaptuk az tételt. A le­vest például olyan tűz­ről pattant forrón, hogy mire langyosra fújtuk volna már el is vitték az asztalról. A második fogást általában félké­szen kaptuk, de így egészséges, habár a nyers hús rágása nem a leg­könnyebb de ebben se­gített a következő turnus mögöttünk álló tagjai­nak bíztatása. A harma­dik étket állva fogyasz­tottuk. A könyvelő bá­csi ezzel kapcsolatban egy latin mondást idé­zett: „Ebéd után állj, vagy menj ezer lépést!” Így lettünk mi római jellemek ha akartuk, ha nem. Ámde a Balaton kor­látlanul a miénk volt, csak... Hát igen, csónakhoz nem jutottunk, pedig volt öt is. Csakhogy a nagyfőnök, a titkárnő, a futballkapus és a ti­nédzserek az Edzett if­Abszolút telefonbeázás Szerény ember júságért mozgalom szel­lemében beeveztek vagy kétszáz méterre a tóba, és ott magnóztak a tű­ző napon. így növelték állóképességüket. Esténként azonban — hála első turnusbeli va­csorázásunknak — mi foglalhattuk el a leg­jobb helyet a tévé előtt, csak... Később illett átad­nunk a nagyfőnöknek, a titkárnőnek, a futball­kapusnak, a takarítóné­ninek, sőt azoknak is, akik gyermekükkel voltak. Mi pedig mehettünk sétálni, amerre akar­tunk, aztán megtérhet­tünk a szobánkba, ahol zavartalanul nyugovó­ra férhettünk, csak ... Hát igen, a jobb olda­li szobában éjfélig szólt a nagy ihangerejű táska­rádióból a zene, de nem akartam szólni, mert ott a közvetlen főnököm üdült, meg legalább el­nyomta a bal oldali szo­bából áthallatszó kár­tyacsata hangzavarát, amely hajnali kettőkor kulminált, de oda nem szólhattam be, mert ott a beosztottam üdült, meg joggal mondták volna, hogy miért nem a felettem lévő rumlizót figyelmeztetem, vagy az alattam lévő dalolót. (Ha megsértem őket, ki védte volna a futball- kaput, és ki takarította volna az irodákat?) Szó, ami szó, minden nagyon szép volt, min­den nagyon jó volt, de a gyógyszerellátálsunk — egyenesen osztályon fe­lüli. Annyi nyugtaiét és altatót kaptunk, ameny- nyí belénk fiárt, csak ... Csak tudnám, hogy fo­gunk leszokni, róla! Sólyom László Díszszemle a teljes leszerelés után

Next

/
Oldalképek
Tartalom