Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 30. S inku Mikut fekez- hetetlen legénynek tartották a katonai szolgálat letelte után is. Hírlett: akkora ereje van, hogy csupán a szekerére állva, a két karjával szét tudná feszíteni az eget. Ka- tonáéknál zupáltatni akarták, nem ment bele. A szövetkezetnek a mindenféle gépek mellett volt még hatlovas fogata. Az egyikkel, leszerelés után Sinku Miku rendelkezett. Hordott vetőmagot, búzát, cukorrépát, takarmányt, ahogy az élet szép rendje évszakonként diktálta. Kocsis volt a szövetkezetben Sinku Miku. A két fickós lovat ő választatta ki magának. Megkerülve az állatgondozókat, rendszeresen zabot lopott nekik a raktárból. Nem sokat, csak úgy megrakta a zsebeit, azután a Szürkét meg a Villámot a tenyeréből étette. — Csak édesgesd őket — mondták a többiek —, egyszer csak nem fogsz bírni velük. — Én ? Ezekkel ? Különösen a lányok nézték csudáivá, amikor Sinku Miku a lovak nyakába lökve a gyeplőt, a szekérderékban két lábon állva, vágtában ment végig a falun. Az ég mosolyogva nézte a szép legényt. — Ö, de ágyamba fogadnám — sóhajtott az Újsorról egy szőke lány. — Kellene is neki egy ilyen seszínű! Egy sűrű fekete. Az igen. — Mint te? — Mint én, bizony — mondta a másik lány. Valamely nagy vágtában Sinku Miku szekerének két kereke kiesett. Tönkrement. Egy kerék manapság még önköltségi áron sem olcsó mulatság. A vezetőség ra- portra rendelte a legényt. — Sinkó Miklós elvtárs — mondták neki, hisz ez volt a rendes neve —, a kár meghaladja az 1500 forintot. — Már egy kicsit rendes pénz — mondta a legény. — Mi legyen? A kár ugyan szabályos munkaidőben. esett, de nem a munkaerkölcs betartásának szigorú körülményei között — vélte a főkönyvelő. — Fizetek. — Miikor? — Akár a havi előlegből, akár zárszámadáskor. — Legyen zárszámadáskor — intett a főkönyvelő. Ám utána a legény hallotta még, hogy az elnök azt súgta a főkönyvelőnek: — Ne büntessük. Jó, kemény gyerek. Kibírjuk ezt a kárt. — És ha újabb kárt tesz? — Akkor büntessük majd. Szombat volt. Sinku Miku zuhanyozott a szövetkezetben, hazament, ünnepi ruhába öltözött, s indult a moziba meg az utána való bálba. — Nősülnöd kellene már neked — mondta az anyja —. bizony, fiam én már csak azért imádkozok a szent család festett képe előtt a templomban. Neki igazán kiszemelt lánya még nem volt. Akik voltak katonaidőben, meg itthon is, csalk úgy voltak. Már a lányok miatt is rossz fiúnak tekintették. Holott ml az, egy csók a kapu alatt, egy kis ölelés. Repülni kell. szállni, szállni: s ha száll a ember, kinek mi köze hozzá. Ott a bálban egyszer csak feltűnt egy lány. Az anyjával volt. Na, hiszen jól ismerte a családot. Az apa brigádvezető volt a szövetkezet kertészetében, kertészeti szakiskolába járt a lány is, Szatmári Kató; csak Sinku Miku nem észlelte még, hogy a lány már eladósorba érett. Hehéj! Nagyon szépen kiöltöztette az anyja. Még a mellecskéi aprócskák, nade! — Hallod — mondta neki tánc közben — nem hittem volna, hogy már nagylány vagy. — Mindenki azt mondja, nem vagyok nagy, csak az orrom nagy. — Hát hiszen az orrod, tán az tetszik nekem a legjobban. — Ez a pisze? — Ez, ez. — Azt mondják, beleesik az eső. — Nem a szádat fogom megcsókolni előbb — mondta Sinku Miku —, csupán a pisze orrod hegyét. S megtette. A mama visszarántotta magához a lányát. — Hogy viselkedsz ? — Hát hogy? — Ez mindenkit megnyoőket. Az olyan emberé, akit ismernek. Száguldott a két ló. Hiába szólt nekik a legény; — Szürke! Villám! Szelíden villogó . szemük most tűzben égett. A Tisza felé vezető úton vágtáztak. A házakat régen elhagyták. Magas partja volt ott a Tiszának. Belezuhanunk, gondolta a legény. Ebből az iramból az Isten sem menthet meg bennünket. Még ha a kezemben lenne a gyeplő, akkor se. A ló már olyan. Kész felhasíttatni a zablával a száját, ha elragad. Galambos Lajos: Amikor a lovak elragadnak morgat a kapu alatt, holott csak egy kocsis. Te jövőre érettségizel. Kató sírni kezdett. — Szereti az orromat — mondta. — Ilyet még senki sem mondott nekem. — Hülye — mondta a mama. — Nem táncolsz vele többet! S nem táncolt vele többet. Sinku Miku fél liter pálinkát vitt még azon éjszakán a raktárosnak, s egy jó szütyő zabbal látogatta meg a lovait. Szőke és Villám előre nyihorászott, meglátván őt, aztán szemük gyönyörű fényeit mutogatva, abrakoltak. A legény nézte őket. —■ Sok mindent csinál az ember — mondta a lovaknak — aztán egyszer csak itt van egy orrocska. Mit tegyünk? Iratkozzak be esti iskolára? A lovak bólogatva zaboltak. — Rendben, de a lányt még előbb meg kell szerezni. A lovak bólogatva nyiho- rásztak. — Megmutatjuk neki reggel, milyenek vagyunk mi ? A lovak drága-fényes tekintetükkel csak bólogattak. Reggel Sinku Miku befogta őket a szekérbe. V ágtában mentekel Ka- tóék háza előtt. S minthogy semmi jel nem mutatta, hogy látták volna bentről a vágtát, a legény megkerülte a rögös úton a házat, s nagy irammal visszatért újra. — Szatmári Kati, nagy orrú, én vagyok! — kiáltotta. Szorosan fogva a gyeplőt, összesen hétszer körözte meg a házat Sinku Miku. Hetedszerre kijött a lány anyja, a kutyát a láncról elbocsátotta, kinyitotta a kiskaput, és parancsolta a mord kutyának: — Fogjad. Marjad. Zavard. A lovak meghorkantak. Oly hirtelen lassítottak, hogy a legény hátraesett a szekérderékba. A gyeplő is kicsúszott a kezéből. A kutya ugatott. Az asszony kiabált: — Marjad, Cézár, zavard, Cézár. A lovak a kutyától megbokrosodtak. A zablát tartó gyeplőt már nem érzékelhették. A zablától felduzzasztott erejük feltámadt. Vágtába kezdtek. Már mind az egész falu látta ezt a vágtát. S azt is, hogy a híres legény nem áll a szekérderékban, de fekszik. Hatalmasul vágtatott a két ló. Miként ha megőrültek volna, elragadtak. Az elragadott lovakat sem istránggal, sem gyeplővel megfogni nem lehet. Tudta ezt jól Sinkó Miklós. Nekirohannak bárminek, ami útjukat állja. Belerohannak indulatukkal a szakadékba is. Semmi más, csak az ember tekintete tudja megfogni Nincs menekvés. — Szürke! Villám! A két hátsó kerék összeomlott. A hátsó ferhéc eltört. A kasvar kicsúszott, elmaradt. A két hátsó lőcs mesz- sze, az útszélre repült. Már csak a két első lőcs, a két első kerék, az istránghoz kapcsolódó két vonyadt maradt. Meg a.rúd. A rúd! Sinku Miku felgömyedt, és a még meglevő két lőcsbe kapaszkodott. Emlékezett ősei mondásaiból, hogy ilyenkor a lovat semmi más nem tudja megállítani, csak az ember pillantása. De ahhoz oda kell menni. Szembe kell a lovakkal nézni. Hogyan? Az ibrányi jó kutat már elhagyták. A szőlőskerteket elhagyták. A berencsi tanyákat elhagyták. Csak a Tisza magas partja jöhet már. A lovak szájából szakadt a hab. Egész testük merő lucsok volt már. S az egyik első kerék is kiesett. Szürke és Villám mintha meg sem érezte volna, mit hurcol maga után. Éppen most meghalni semmiképp nem akarok, gondolta Sinku Miku. Minden további dolog a jövő kérdése; de most megdögle- ni: semmiképp. A két lovat elválasztó ve- zérrúd még teljesen ép volt. Amikor az első saroglya is levált, a legény rávetette téglaporral terített teniszpálya az erdőben volt. Amint odaértek, mindjárt elkezdtek egy ötmenetes játszmát. Arvi Ritával — Kalle / és Malle ellen. Vegyes páros. A harmadik menet közepe táján, 3:3-as eredménynél sötétedni kezdett. Már csak a labda látszott, néhányszor át is repült a dróthálón az erdőbe. A játékosok csak magúikat okolhatták — fáradtak voltak, meg sötét is volt már. Arvi átugrott a dróton, ment a labdáért. Abba kellett hagyni a játékot. Csak egy labdájuk volt. Eltelt egy félóra, és Arvi még nem tért vissza. Rita, Kalle és Maile ezalatt megették az összes szendvicset. Kávét azért hagytak Arvinak. Hűvös lett. Bebújtak a kocsiba, bekapcsolták a fűtést, s forgatni kezdték a rádió keresőjét. Feljött a hold. A fénye szétömlött az erdő fölött, és most a teniszpályán is világos lett. — Megyek, megnézem, hová tűnt Arvi — mondta Kalle. — Nem kell, majd én — indult Maile. Senki nem szólt egy szót sem, s a lány elment. Kalle leengedte az első ülést, és odafeküdt Rita mellé. Maile pedig kereste Arvit. Nem is gondolta, hogy a pályán túl ilyen hatalmas és magát a rúdra, és mintahogyan valamikor madárfészekért mászott a fákra, araszolva húzni kezdte magát előre. Már az utolsó kerék is kiesett. A lovak hátsó lába vérzett a még megmaradt csapódó kacattól. Sehol egy ember. Árnyék se. ő csak húzta magát előre a rúdon a gyilkos vágtában, a kantárszíjat elkapta, s a zabla láncát megmarkolva, a lovakkal szemben felült a rúd végén. Nem érzékelte még, hogy a lába eltörött, és a hátán negyedméteres karcoláson szivárog a vér. Csak azt tudta, hogy szembe kell nézni az elragadt lovakkal. A rúd végéig húzta magát nagy erejével, a rúd végén felült, és szembenézett a lovakkal. És mindjárt és azonnal megsimogatta habos pofáikat. — Na, Villám. Na, Szürke. Na. Ott álltak meg a Tisza- part meredélyén. * A két ló orralika lüktetett. Sinku Miku csak simogatta bársony állukat. és mondogatta: — Na, lovacskáim, na. Arra már nem emlékezett, hogyan hozta haza' őt a két ló. Mert visszahozta, kétségtelen. A lovak, ha nyugodtak, az egyszerű kötelességet éppúgy értik, mint az emberek. Tudják, merre van hazáig az út. Ügy ébredt Sinku Miku, hogy a nagy orrú Szatmári Kati édesanyja pólyálta őt a szövetkezeti irodájában, és szidta: — Bolond. — Bolondok ezek. Minden fiatal bolond. — Kati is bolond? —kérdezte a legény. — Eteti a két elragadt lovadat. Jaj az én lelkemnek. B oldogan ment a kórházba, ahol összeszegecselték a törött lábát, és összevarrták a hátán a bőrt. A nagy orrú Szatmári Kati persze bejött hozzá, és közölte vele, hogy a szövetkezet közgyűlésének határozata szerint a tönkrement szekeret kötelessége megfizetni. — Én megfizetem, ha engem is megfizetnek — mondta a legény. — Ki fizetne meg téged? — Te. — Mivel? — Tudod te már azt, nagyorrú. Innen, a kórházi ágytól számítva, tizenkét kilométernyire a két ló az istállóban röhögve abrakolt. GÁBOR MÓRIC; CSENDÉLET Mogyorósi Erika; IMÁDSÁG HÓFEHÉRBEN Nézd, ilyen céltalan itt a vágy is, mint ez a semleges akácfaág valamikor jóízű virága ujjaid haván — meghazudtolva augusztus szeplős, napbarnította csitri lányait, mióta nélkülem hajolsz, mióta nélküled hajlok fehér paplanra, fűzöld lepedőre. Mert lakatlan bennünk a legszebb sziget, lakhatatlanná ne rémíszd magadtól! Jaj azoknak, akik rozsdás hétköznapok szitkaiba mártják arcukat! Aludj. Harmatos reggelt ígér az álom, s hogy járnak vonatok erre is. Hallgasd e merész ritmusú érverést! Nevetésünk röpte átáramlik bármi gyász fölött. Nincs halott, mely gáncsolhatna ilyen paripát! Asztal és ágy megterítve várja jöttödet. Jaan KruusvaH: Vegyes páros sűrű az erdő. Fürgén lépkedett vágj' száz métert, de nem találta Arvit. Aztán ráakadt a labdára. Odaesett egy fenyő tövébe. Maile otthagyta a labdát és tovább kereste Arvit. Meglátta őt a szakadék hajlatában. Lentről az égercserjés bozótból nedves pára szállt föl. Arvi a fü- vön ült, és sírt. Maile odatérdelt mellé. — Megtaláltam a labdát. De Arvi egyre csak sírt, csöndben, szipogás nélkül. — Ne keseredj el, holnap lejátsszuk. Fölkelt, letörölte a könnyeit, s úgy tett, mintha mi sem történt- volna. — Rendben — mondta Arvi. Malle kézenfogta. — Szóval én egyáltalán nem sírtam — mondta Arvi. — Én tudom, hogy nem sírtál — felelte Malle. — Ez a fáradtságtól van. — Igen. — Az éjjel kipihenjük magunkat, és reggel újrajátsz- szuk. — Reggel lejátsszuk ezt a partit? — Természetesen — mondta Mailé. Ugyanazon az úton jöttek vissza, amelyen Maile indult el az imént. Fölvette a labdát és odaadta Arvinak: — Mondd, hogy te találtad. Odaértek a kocsihoz. — Megtaláltátok a labdát? — kérdezte Kalle. — Elgurult a szakadékba — felelte Maile. — Miféle szakadékba? — csodálkozott Rita. — Ott a kerítésen túl, az erdőben van egy szakadék — magyarázta Malle. — Oda esett le a labda. — Én nem hiszem, hogy van ott szakadék — mondta Rita. — Eredj, nézd meg! — Semmiféle szakadék nincs ott, tudom. — Honnan tudod? — Ugye, hogy nincs ott szakadék, Arvi? — erőskö- dött Rita. — Van. De nem oda esett a labda — felelte Arvi. — De Maile azt moíjdja, hogy odaesett. — A labdát Malle találta meg és nem én. — Mássz be a kocsiba, Arvi, kávét még hagytunk neked. Arvi beült Rita mellé, és Kalle öntött neki kávét. — Nem haragszol ránk? — kérdezte Malle. — Kire? — Mindannyiunkra. — Nem — felelte Arvi. — Na, mi van — mehetünk? — kérdezte Kalle. — Malle! — szólt hirtelen Arvi. — Tessék, Arvi? — Ülj mellém. — Komolyan beszélsz? — Igen, Rita, légy szíves, ülj előre! ita és Malle helyet cseréltek. Malle Arvi mellé ült. A kocsi elindult. Az útra árnyékok estek. A hold éppúgy sütött, mint az előbb. Maile érezte, hogy kezét Arvi a kezébe veszi. Ott tartotta Malle kezét a tenyerében majdnem egész úton. Később, mikor kiértek az erdőből, s az árnyékok eltűntek, Kalle a vállán át hátraszólt: — Mailé, átülsz hozzám? — Igen, cseréljünk, beszélni szeretnék Arvival — mondta Rita, Maile válaszát meg sem várva. De Kalle nem állította meg a kocsit. Fordította: Pethő Eszter
