Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 2. Gyu^s ÉLJEN A HAZA! sárga Skoda nagy ívben kanyarodott le a hídról. Hátul gyerekek integettek a Duna nyugalmas vízfelületének, hadonászó karjaik árnyéka robogott a víztükrön. Nyár volt, indokolatlanul meleg* nyár és délután. A vezető — testes, negyvenéves férfi — kockás ingben izzadt a biztonsági övije szorítva, a vászoncsík belevágott domborodó hasába, mely alatt erőlködve lüktetett a külföldi gyomor, a tüdő egy része, az alkohollal duzzasztott máj. Dühös volt ez az ember, türelmetlen, talán a nyártól, talán a tá- jékozhatatlan idegen fővárostól vagy magától Magyarországtól. A felesége tologatta nedves^ kezét a kocsi ablakon. A park mellett álltak meg. A férfi nyögött. Az asszony a gyerekeket csitította, maradjanak békén. Aztán a kesztyűtartóba nyúlt, zsírpapírból szalámit vett elő, meg két ványadt zsemlét. Megtörte a zsemléket, a gyerekeknek .nyújtotta. Azok a szalámit várták. Nem szólt senki. Sokára a férfi előkotorta nadrágzsebéből az agancsnyelű zsebkést, és az asszony orra előtt fölkattin- totta. Mintha csak vele akart volna végezni — az egész nyárért, fullasztó melegért, áttekinthetetlen utakért. Az asszonyt ez nem zavarta, le- nyiszáít néhány ügyetlen és vastag szeletet a szalámi- rúdból. — Pillanat, pillanat... — a férfi áthajolt a feleségén, az esett a járda felől, egy kék inges férfi után kiabált. — Ne haragudjon ... Nem tudom az utat... A kék inges férfi vissza- penderült az autóhoz, bekandikált. — Magyarok? — kérdezte, és végignézett a társaságon. — Nem. nem vagyunk magyarok — mondta az asz- szony szégyellősen, kezében a szalámirúddal. — Szlovákok vagyunk. Csehországból jövünk. — Nem tudjuk az utat — erőlködött a vezető. — Akkor honnan tudnak magyarul? — Ö, hát tudja, hogy van az .., — csicsergett az asz- szony, zsíros ujjaival megigazította vörösre festett haját. — Tudunk mi magyarul, mi testvérek vagyunk a magyarokkal, ott élünk együtt... — ránevetett a férfira. — Aradra akarunk eljutni — nyögte ki az ablakon a férfi. — Anya, adj még szalámit! — kiáltotta az egyik gyerek hátulról. — Várj egy picit, beszélgetünk. Nem illik beleszólni a felnőttek társalgásába. — Szóval. Aradra mennénk. A kék inges az autóra támaszkodva magyarázott. — Viasza mennek a hídon, rá a Soroksári útra, aztán irány Kecskemét. Onnan Orosháza... — írod. apa, vagy csak bambulsz? — szólt rá a felesége a kövér vezetőre. Az ceruzát kapkodott elő. je- gyezgetett. — Igen ... Kecskemét, Orosháza... — No. igen ... — tűnődött a kék inges. — Aztán Bat- tonya és Szionda. Ott át a határon. — Szionda ... Szionda— Ott menjek át? A közeli parkban fölkelt a pádról egy magas férfi, vastag nadrágjáról a port porolta le. Odajött a kocsihoz. — Jó napot kívánok. Romániába mennek? — Igen. Aradra — válaszolta az izzadó sofőr. — Mondja a kedves kolléga, hogy Sziondán át mehetünk ... — Sziondán? Mi a nyavalyának? Mi az, hogy Szionda? Szegednek vegyék az irányt, aztán Makó. Onnan eljutnak Nagylakra. Az közös város. Aztán már Romániában is vannak. — Én nem tudom ... csak a kollégája mondja... — A testes vezető ijedten meredt a két alakra. — Hogy Szionda. A vastag nadrágos magas férfi végigmérte a mellette álló kék inges fiatalabb embert. . — Nevetséges. Szionda, ilyen nincs. Ez magyarlakta terület, nekem elhihetik. Szeged mellől származom, Nagylakra menjenek. Egyébként Velős Károlynak hívnak — benyújtotta a kezét az ablakon. Az asszony ijedtében elejtette a szalámit, hogy kezet fogjon vele. A vezető a szalámit halászta fel az asszony lába mellől. — A fene egye meg. Eldobod a drága szalámit! — Szegedi szalámi — vigyorgott be az ablakon Velős —, mi csináljuk Szegeden. Látja, rá van írva. Itt a nemzetiszín pántlika aljában. — De. ledobja! — méltatlankodott még mindig a vezető. — Hogy nincs Szionda, azt mondja? — A kék inges megragadta Velős vállát. — Azt hiszi, én hülye vagyok? Szionda az utolsó község! — Vegye le a válláráról a kezét, azt ajánlom! Ez nem Románia, maga agyalá- gyult! Magyarlakta. Nagylak átnyúlik a határon, a románok Nadlac-nak hívják! Még nem is élt, mikor én Szegedről arra jártam át! — Nekem mindegy. Én úgy ismerem az országot, mint a tenyeremet. Talán összetéveszti a régi határokat. Menjenek, amerre akarnak. de a legrövidebb út Sziondán vezet. Ezt elhihetik. — Hogy én összetévesztem a határokat? Nekem mondod ezt? — Megragadta a kék inget. — Én emlékszem, mikor elvették, emlékszem, mikor visszakaptuk, emlékszem, amikor megint elvették. Te beszélsz! — Hagyjon a fenébe! Ismerem a fajtáját! Állandóan elégedetlenkednek! Ezért nem jutunk mi semmire! — Anya. mit akar ez a két bácsi? — Mindegy, fiacskám, ne figyelj oda. Itt van egy darab szalámi, egyél! — Akkor nekem is adj, anya, nekem is — siránkozott hátul a kislány. — Te is egyél, éhen halsz, amíg leérünk — dugott egy szelet szalámit a férje szájába az asszony. — Ne etess, az istenért, ne etess! Már egy kő a gyomrom! Áll benne a szalámi, mint a kő! — és visszaköpte a szeletet a műszerfalra. A két férfi dulakodott kinn. — Hazaáruló! Látom a képeden, legszívesebben az egész országot eladnád! Biztos cigány, csak az mond ilyeneket! Másnak ez haza, akkor is haza, ha ilyen kicsi! — Marha! Csak azt akarom, ne tévedjenek el ezek az idegenek! Sziondán kell átmenni a határon! — Bekiáltott az autóba. — így akar maga segíteni? Elküldi őket oda, ami nem is létezik? — Majd megmutatom én neked, mi létezik! — Ököllel a kék inges arcába vágott. — Nesze! Ez Magyarország, ha tudni akarod! kékinges hátratán- torodott az ütéstől. Fejjel előre ugrott, bele az öklöző ember hasába, összegabalyodtak. Lehemperedtek a földre. A kék inges aztán fölugrott, kikapta az asszony kezéből a kést. Velős akkor tápászkodott. — Megöli! Az isten szerelméért, ne nézd ezt! — sivította az asszony a kocsiból. — Ember! Ember! Álljon már meg. az istenért! —Futott a kék inges után. — Legalább a kést vedd el tőle! Ne a mi késünkkel! Janek, legalább ne a mi késünkkel! Anya, mit akar az a bácsi a késsel? — Ne szólj közbe — intette le a másik gyerek. — Odanézz, hogy fut az öreg! Jaj, de izgalmas, nem látod? Most fut a bokrok mögött! elős megbotlott egy kőben, elvágódott, végig a pázsiton. — Dobja el a kést. Azonnal dobja el a kést! — ordította az autós a kék ingesre. Az megdermedt egy pillanatig, aztán futott tovább. — Gyere, segíts — ordított az asszonynak a kapálózó testes vezető. Az asz- szony is kimászott a Skodából, utánuk eredt. Ott keringtek négyen a parkban. A messzebb álló házak ablakaiból kíváncsi emberek nézelődtek. Az asszony utolérte a kék ingest, ráordított valamit szlovákul. Az hirtelen megfordult, és messze hajította a kést. Ott állt. vérbe borult szemmel értetlenül. Velős akkor akart újra nekirugaszkodni, de a Skodás lefogta hátulról. — Ember, hát térjen észhez! Az asszony a kék ingest tartotta vissza karjánál fogva. Lihegtek. Az asszony, a kék inges. Velős és a sofőr. Aztán a sofőr elengedte Velőst, az asszony meg a kék ingest. — Gyere — azt mondta a férfi a feleségének. Az lehajolt a késént, fölvette, nézegette, aztán visszaült a Skodába. A férfi is visszaült. A két magyar férfi még mindig ott állt egyhelyben a parkban. Sötétedni kezdett. — Anya, adj még egy kis szalámit — nyöszörgött hátul az egyik gyerek. — Pofont akarsz? — fordult hátra az anyja. A gyerek szipogni kezdett. — Induljunk — mondta a férfi. Beindította a motort. Berregtek. — Eltört a kés — mondta az asszony, nézegette a letört késnyelet. — De csak a nyele, nem? — Csak a nyele. — Menjünk. Majd odaát veszünk egy másik kést. — Persze. Csak ne izgasd magad. Elindultak. Visszakanyarodtak a hídra, a Duna sötéten megcsillogtatta a sárga autót. A gyerekek integettek a két férfi felé. z Isten érti, micsoda emberek vannak...! Ide ülnek mellém, pedig van üres asztal bőven. Cseppet sem ittak még, most indulnak neki a szombat estének. Bemutatkoznak. Az idősebb kétszer is megszorítja a kezem, aztán átint a társának: — Szólj már, fiam, a pincérnek! Pincér, hm, tizenhét éves, ha van. A füle fölé szúrt ceruza hosszabb tán, mint az egész gyerek. Odaáll az öreg elé, s tisztelettudóan a térítőt nézi. — Jani, rendelj valamit! sürgeti ő a fiatalabbat, s a pincérfiú illedelmesen azonnal a másik vendég elé áll. — Fél litert, Józsi bátyám, jó? Sopronit. — Várj! — húzza vissza Jani a pincérkabátot. — Kocsonya van? Józsi bácsi int a barátjának: — Tudod, hogy szeretem! Ügy kérd. A pincérgyerek füle rándul egyet, s megbillen a ceruza: — mit üzenget ez? Nem tud egyenesen hozzá beszélni?! — Ne zsírosat! — parancsolja a vendég, a fiatalabbik. — Ide figyelsz? Jól szórd be paprikával. Na, eredj már! A pincér lecsapkódja a térítőt, elsiet a tálcával; egy perc, s hozza a bort szódával. — A kocsonyát azonnal! Már odébb is állna, de a vendég utánaszól: — Te! Ahogy mondtam! — Éppen paprikázzák! Jani most már kényelmesebben helyezkedik el. — Erős lesz, Józsi bátyám, megmondtam neki. Rendben van? Az öreg a zsebében turkál. Észreveszi a másik, mert a szeme mindig rajta: • — Elég az, maradjon csak békén — nyugtatja. — Rendes asszony — magyarázza Józsi bácsi nekem. — Adott egy százast. Amint mondtuk, mindjárt adta, hogy szórakozzunk érte. — Kifutja. — Tölts már. — Először tisztán! Mindig együtt járnak, munkába, meccsre, sörözőbe. Húsz év a különbség köztük. Jani is megvan harminc, de a pénzt mind odaKende Sándor: Barátság adja egy marékban a Józsi bácsi feleségének, ahogy az öreg. Aztán együtt kapnak cigarettára és borra is. Jani rendel, azt ő érti jobban. Pedig Józsi bácsinak a zsebében van a pénz. Hát így barátok ők. Miért? — a pincér nem tudja. ... ötvenháromban kezdődött ez, vagy már ötvenkettőben? — A kocsma a főúton, ahol találkoztak, megszűnt azóta. Egymás képe fölött kiabáltak az emberek féldeciért, annyian szorultak a pléhpult elé. Ez a jab- ranc akkora szájjal lármázott, hogy megsokallta az öregebb, szólt is valamit, olyant, hogy hirtelen piros lett ennek a homloka, s felkapta a kezét. — -Azt próbáld meg! — hallotta, s úgy oldalbanyom- ták menten, hogy felemelt karja mozdulatlan maradt. Itt is, ott is felböffent rá a nevetés. Erre aztán mégiscsak mutatni kellett valamit, s jobbra-balra rándulva kifordult a körből, a viharkabát szinte harsogott... — Azt vágom, aki... — Nagy a pofád! — Az elsőt, aki belép! — ugratták. — Áll a fél liter? Hosszú, gyanútlan alak nyitott be, sapkát se hordott. Akkora pofont kapott, hogy a szemüveg szára a füléhez ragadt. Becsukták az ajtót, a hosz- szú ember kint maradt. Az öreg meg a fiatalabb megitták bent a megnyert fél litert. Ez akkor volt. A kocsma sincs már meg. Utána mindennap együtt ittak. Fizetéskor nagy szájjal, erős mellel, utána néhány napig így vagy úgy, aztán meg kért pénzen. Honnan jött ez a legény? — ki tudja! Nem szokták kérdezni itt. A csőlakóknak mindig több a pénzük.:. Reggel, különösen nyáron, a fene se kíván inni. Jani rosszkor hajolt le, majdnem nagyobb baj lett belőle: — ha nem ugrik valaki két lábbal neki a csillének, hogy kisiklassa, összeszorította volna a fiú fejét. így se ment el a maga lábán, s feltörte a hátát a kórházi ágy, mire újból levegőre engedték. S akkor eltűnt a kocsmából, a városból is... A szomszéd csapat a nyolcas, káromkodott legelőször, hogy: a zzzanyja oltári, a Józsi bácsi begorombult, a végén még felemelik miatta a normát! Nem akart inni többé. Hazament, komótosan billegett fel a domboldalon, az új lépcsők mellett inkább a kitaposott régi döccenőkön. Odaadta a pénzt az asszonynak, és lefeküdt. Ha meccsre hívták, elment, de nem kiabált. Egyszer hátra is akarták tuszkolni, mert azt hitték, a pestieknek szurkol, azért hallgat. Mégis csendben maradt. Utána megint sehová. Evett otthon, ami készen volt, sokat, csak erős legyen, paprikás — és lefeküdt, nem nézte párjával a televíziót. Sose volt gyerekük. Az asz- szonyok itt a környéken mindent tudnak, s amit tudnak, arról szeretnek beszélni. Azt mondják, ő az oka, nem a lelkem, a Pannink. így a legrosszabb: ezen nem lehet segíteni. .. .Amikor Jani visszajött Komlóra, nem kellett itt már akárki. Csak az öreg szavára vették fel. Ennyit ér az, hogy csapatvezető lett azóta, a kilencesben, de még a bér- számfejtésben is így hívták szívesebben: a Józsi bácsiék. Hol a ménkűbe bujkált- ennyi évig a gyerek? — erről máshol kellett számot adnia, Józsi bácsi egyszer sem kérdezte. Ott lakik azóta náluk. így az asszony is jobban örül, ha otthon isszák meg a bort. Egyszer egy héten azért menjenek el valahová: „Na itt egy százas, vigyázzatok a szemetekre.” — Cigarettája van, Józsi bátyám? — akar Jani is csinálni valamit, amíg forgatja az öreg a szájában a kocsonyacsontot. Vájkál a zsebében — a kocsonya nem hűl ki. — Hagyja hát! — csillapítja Jani. — Veszünk a pincértől. — Itt van, nna, itt — rámol az asztalra három bontatlan Kossuthot, s a negyedikből is előrecsúszik néhány szál. — Tegye vissza, nem kell ennyi, rakja csak el. A nagy rendezkedésben le- koppan a kocsonyás kanál a földre. Kő a padló, nem árt neki. Ketten nyúlkálnak az asztal alatt, de a pincér ügyesebb. Éppilyen fürge a végén, a második liter utón. Jani diktálja a bort, a szódát s a kocsonyát öt kenyérrel. — öt? — Annyi volt a tányéron! — s nézi, hogy jól írja-e a cédulára a gyerek. — Futja, Janikám? — aggályoskodik az öreg. — Nyolcvanhat forint, Józsi bátyám. — Itt van, fizesd ki — nyújtja a százast, —a többiért vegyél cigarettát, hadd legyen otthon. Felállnak. Nehezen egyenesedik a derekuk. — Jól szórakoztak? — udvariaskodik a fehér kabátos fiú és mosolyog. em válaszolnak. N Egyáltalában, semmit. Mennek az ajtó felé, hiszen a zene is abbahagyta. A pincér hullámos lendülettel csapkodja kendőjét az asztalterítőn: hátha elszállnak szétrepkednek a morzsák! — Az isten érti, micsoda emberek vannak...! — rándítja meg a vállát. Húsz perc múlva záróra. Makrisz Zizi: Találkozásaim c. sorozatból Mohácsi Regős Ferenc: Pihenő asszony