Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 16. Teljes üzem a formázok műhelyében Stanfer, lanzetta, strejpli — az öntő szakmát meghonosító német mesterek kitekert, de máig őrzött' szavai a kézi formázok szerszámait rejtik. Az egyik, amelyet a beavatottak egymás között lanzettának hívnak, kifejezetten kecses jószág, szinte női kezekbe illene. A népszerűbb idegen és a hivatalosan csengő simító lándzsa név mellé kapott is egy harmadikat: a munkások madárnyelvnek becézik. A formázáshoz nélkülözhetetlen lapát viszont már mindannyiunkban rosz- szabb emlékeket elevenít fel. A formázó munka nehézségéről azonban csak akkor sejthet meg valamit a nézelődő, ha végigtekint az öntő- csarnokon. Fekete homoktól és izzadtságtól maszatos testű emberek térdelve, görnyedve készítik a folyékony vasat alakító homoknegatí- vokat. A műszak végén már húszasával, harmincasával sorakoznak a döngölő ezernyi csapásának eredményei, a formák. Különös jnunka a formázóké. Sokféle szerszámuk van, hiszen munkájuk is igen változatos. A rezzenéstelen, biztos kéz ugyanolyan fontos számukra, mint a karok kötött izmai és az erős derék. Munkahelyük, a MEZŐGÉP törökszentmiklósi öntödéje is közelebbi megismerésükre serkenti az embert. A sötét és kormos, hol huzatos, hol izzasztó csarnokban segédmunkásként egy hetet töltöttem a formázok között. Tudták, hogy újságíró vagyok. Ismerkedésünk kezdetén szakmájuk szépségeiről, nehézségeiről vallottak. Magukkal mérkőznek — Engem, amikor 31 évvel ezelőtt inasnak adtak a vasútállomás melletti Fehér öntödébe, hónapokig a formák közelébe se engedett a mester — mesélte Őz József, amíg azon törte a feiét, milyen munkát is bízhat egy-egy hétre odakíváncsiskodóra. Aztán amikor lapátolásra alkalmasnak talált, és elhitte, hogy valóban bele akarok kóstolni munkájukba, folytatta a beszélgetést. Közben a stanfer szaporán járt kezében. — Csak figyelnem kellett, hallgatnom a munka közben elejtett szavakat. Aztán lapátolhattam, később megtanultam úgy szitálni, hogy ne a fenekem ringjon, hanem a karom járjon. Az első, magam csinálta formáknak persze nem volt semmi haszna a tanuláson kívül. Vagy túl keményre sikerültek, és az öntéskor keletkező gázok a homokban maradtak: lefőtt a vas„ megette a formát. Vagy túl kicsiket ütöttem, és homokos lett az öntvény. A döngölést nagyon nehéz megtanulni. Még kitapasztalni sem könnyű, hiszen nincs műszer, ami jelezze, mekkorát is kell ütnöm. Persze bőven akad olyasmi is, amit könyvekből kell elsajátítani. A kézügyesség, a tapasztalat és a szaktudás együttesen tesz valakit Lévai Ferenc keze pár másodperccel ezelőtt még a lapátot és a döngölőt szorította jó kézi formázóvá. Az egyik, túlórával kezdődő nap — ilyenkor hajnali négyre jönnek az emberek, mert az öntést dél körül megkezdik — reggeliző szünetében a szakma más oldala került szóba. A 29 éve formázó őz János a mupka fortélyairól szóló beszélgetést hallgatva nem sokáig tudta magában tartani a korosztályát leginkább izgató gondolatot. — A szakértelem semmit sem ér, ha nincs fizikái erő. Itt minden napra úgy kell készülni, mint a focistának válogatott meccsre. Esténkénti kimaradozás eszünkbe sem juthat, mert fél négykor kelünk, és fél hatkor már dolgozunk Nem fél nem történt semmi gőzzel — azt itt nem- lehet, mert ahány darabbal kevesebb formát készítünk, annyival kevesebbet keresünk. Le is szoktunk a kimara- dozásról. Csak hát a fizikai erő lumpolás nélkül is egyre fogy az évek számával... Ez a munka pedig az évtizedek, sőt évszázadok során alig változott valamit. A húsz vagy ötvenkilós formákat ma is kézzel illesztik ösz- sze. Legtöbbjüknek egyetlen emelőszerkezete van, a dereka. Kiegyenesedni csak a műszak végén illik: a görnyedtség jelzi, hogy valaki dolgozik, a formákat ugyanis a földön készítik el. Törökszentmiklóson a gépesítés sem könnyítette a munkát. Kiszolgáló berendezések híján a rázógépeken dolgozók a 25—30 kilós formákat hasukra szorítva cipelik az öntés helyére. Sok minden hiányzik a nem is olyan régi. 1957-ben elkészült öntödéből. A segédmunkások, homokhalmok és formák között lavíroznak jócskán megpúpozott talicskáikkal. Kevés a hely. Nincs homokelőkészítő berendezés, a formák alapanyaga hol nedvesebb, hol szárazabb a kelleténél. — Nem értem, hogy az évtizedek alatt nálunk miért nem változott semmi — tépelődött az öntöde múltjára visszaemlékezve Őz József. — Még rosszabbodott is a helyzet. A formáknak keretet adó vasszekrények például már régen megszolgálták az árukat. Már elhajlottak. nem lehet pontosan ösz- szeilleszteni őket. A forma két fele könnyen elcsúszhat egymástól. A homok rögzítéséhez- szolgáló kampók elkészítéséért is magam rohangálok . . . Többet termelünk. de szervezetlenebbül dolgozunk, mint régen. Ennek szerintem az az egyik oka, hogy a közvetlen vezetőknek túl sok „papírmunkát” kell elvégezni. Nem jut idejük a termelés gondjaira. Munka — hiába A gondok annak ellenére is valódiak, hogy a változatlanságról hallottak nem teljesen helytállóak. A több mint húsz év alatt például a héjformázó üzem megteremtésével, legutóbb pedig a gömbgrafitos minőségű vas termelési feltételeinek kialakításával fejlesztették az öntödét. Hosszú évek után tavaly a jéghideg csarnok fűtését is megoldották. A munkások azt remélik, hogy az idén már nem kell dideregniük. Az öntöde vezetője, Kis Pál György azt is elmondta, hogy már tervezik a homokelőkészítő berendezést és a formázógépeket kiszolgáló adagoló rendszert is. A hibáknak azonban ma még nagyon kézzel fogható kára van. Az idén már az elkészült öntvényeknek majdnem 20 százalékát kellett újra beolvasztani. (A 10 százalékos arány lenne elfogadható.) Selejtesek voltak. És hogy mit jelent ez a for- mázóknak? Póczik Mátyás, az egyik forma összeszerelésekor erről is beszélt: — Az ember igyekszik a legjobb tudása szerint dolgozni. Vállaljuk, hogy napokig reggel négyre járunk, és így az. öntöde teljesítheti a megrendeléseket. Aztán a hosszú nap után halljuk: potyára dolgoztunk,, selejtes lett az öntvény. Ha nem én hibáztam, akkor megka-, pom a fölöslegesen végzett munka bérét, de ez még nem minden ... Lévai Ferenc egyszer elvitt megmutatni, hogyan néznek ki készen azok az alkatrészek, amelyikek formáinak 'elkészítésén már két éve dolgozik. Egy halom beolvasztásra váró, esztergályozott, lefestett öntvényt találtunk is. Egy részüket tavaly már be is építették a gépekbe, aztán kiderült, anyaghiba miatt használhatatlanok. Leszerelték őket, visszakerültek az öntödébe. A formázó nem akart sokat magyarázni, szomorú kommentárja csupán eny- nyi volt: „Kéthavi munkámmal készítem el ennyi öntvény formáját.” A formázok valamennyien egy helyiségben dolgoznak, beszélgetésre mégis alig kerül alkalom. Legfeljebb az egymástól karnyújtásnyira lévők váltanak munka közben egy-két rövid mondatot. Teljes embert kívánó vitára nincs lehetősége annak, aki keresni akar. Pontosan ismerik a darabok elkészítésére előírt időket, kiszámítják, nyolc óra alatt hány formába keli beledöngölni a homokot, hogy a 110 százalékos teljesítmény meglegyen. Többet nem csinálnak. Nem érdemes, mert csak a 10 százalékos túlteljesítést fizetik ki, és a gyorsabb munka már több selejtet is szülne. — Én a lassúbb kezűek közé tartozom. Ha keresni akarok, akkor reggel „nekifekszem”” a homoknak, és egy óráig, fél kettőig dolgozom, mint egy gép. Leteszem a szekrényt, belehelyezem a mintát, döngölök. Aztán minden kezdődik elölről. Még arra sem szívesen szánom rá magam,, hogy a gyár valamelyik osztályára elmenjek ügyes-bajos dolgaimat intézni... Látom, társaim is ugyanígy dolgoznak. Talán ezért is vagyok dühös, amikor mindig azt hallom a tv-ben: „szigorítani kell a munkafegyelmet.” — fakadt ki Kiss Károly. Beszélgetésre reggelikor és a fél órás ebédszünet alatt, egy nem éppen fényűző berendezésű helyiségben gyűlik társaság. Ilyenkor formálódik a közös vélemény. Egyik nap friss esemény, az egyik segédmunkás, „besegítő” igazolatlan mulasztása segített megtalálni a beszélgetés fonalát. Kissé keserűen nevetgélve latolgatták a várható következményeket. Végül — az eddigi tapasztalatok alapján — megegyeztek abban, hogy biztosan „szabadságra” szépítik az „önkényes távollétet”. Mostanában ez a szokás, így akarják megoldani az örökös segédmunkás-hiányt. ..Pedig végül is nem megfogják, hanem elka- patják ezzel az embereket. Aki nem tartja be a játékszabályokat, akire nem lehet számítani, az ne dolgozzon itt.” — foglalhatjuk össze az öntöde legstabilabb kollektívájának véleményét. Poczai Mátyás szavaiból értettem meg, hogy nem a maguk képére akarják formálni a vándorlókat, nem az övékétől különböző felfogás izgatja a formázókat. — Volt olyan időszak, amikor állandóan cserélődtek az öntők. Nem volt tapasztalt ember, hát az újakat kellett a tégely mellé állítani. Azok meg kevés súlyt raktak az öntés előtt a formákra, vagy nem gyújtották meg a homokból szivárgó gázokat. Egy egész napi munkánkat tehették tönkre... Ha meg a formázóknak nincs besegítőjük, akkor maguk talicskázzák a homokot, figyelik egymást, kinek kell segíteni a formák összeillesztésekor. „Kevesebbet tudunk végezni abból a munkából, ami a feladatunk lenne. Igaz, mi megkapjuk a pénzünket, de a vállalat duplán ráfizet. Segédmunkáért szakmunkásbért ad, és csökken a termelés is. A régi munkások nemcsak az észérvek átgondolása után látják az állandó munkahely-változtatás értelmetlenségét. Szokásaikkal, törvényeikkel ellenkezik a vándorlás. A „besegítő” hiányzása ügyén keletkezett röpke vita után pár órával őz Józsefet még mindig foglalkoztatta a téma, és ahogy kettesben maradtunk, tovább elmélkedett: Az országos átlag alatt — Mikor a gyárba kerültem, örültem, hogy felvettek. Ott maradni, feladataimat megtanulni, beilleszkedni akartam. És a mai fiatalok? ... Nem mondom, hogy több mint harminc év után már nem mennék el innen, ha egy közeli, jobb körülmények között dolgozó, többet fizető öntödébe hívnának. Mégis, nemrégiben, amikor azt álmodtam, hogy kiléptem, összeszorult a gyomrom. Az új helyen teljesen elbizonytalanodnék — itt tudom, hol a helyem, kire mennyire számíthatok. Persze, a csoportos beszélgetéseket nem mindig aktualitások indítják útjukra. Örökzöld téma a fizetés. Erről mindenkinek bármikor van mondanivalója. A MEZŐGÉP öntödéjében dolgozó formázok bére alacsonyabb az országos átlagnál, állítják a munkások. A beszélgetők az Öntödei Vállalatnál dolgozókéhoz hasonlítgatják helyzetüket. A gyárnak az öntödét meglátogató párttitkárát hamar „körülkapták” a formázok, amikor meghallották, hogy a bérekről beszélget. Percekig záporoztak a sérelmes helyzet bizonyítékai. A titkár a budapesti vállalat különlegességeiről, előnyeiről győzködte a vitatkozókat. Például azt magyarázta, hogy a fővárosiaknak az öntödei munka a legfontosabb feladatuk, tehát módjuk van az öntő szakmunkások nagyobb megbecsülésére, fizetésük kiemelésére más dolgozóké közül. A ME- ZŐGÉP-nél viszont az öntöde csak egyike a kulcsfontosságú helyeknek, jutnia kell pénznek a más üzemben dolgozóknak is. No, és a bérek Budapesten mindig is magasabbak voltak, mint vidéken. A meggyőzés, mint az előző termelési tanácskozáson, most sem sikerült igazából. A munkásokat izgató tüskét csak a valóban létező különbség enyhítése húzhatja ki. Ebben — az öntöde vezetője szerint a melegüzem bérszínvonalának a többi egységétől való különválasztása óta bízni is lehet. Más műhelyek túlórái ma már nem vihetik az öntödeiek bérét. Egy óra után már egyre többen végeznek napi feladattal. Már csak a munkahely rendbetevése van hátra. Aki teheti, megnézi, hogy nem emeli-e meg a vas a súlyokkal összeszorított formákat. Ebéd utánra mindenki a könnyebb munkát hagyja, a nehezét sietnek korábban elvégezni. Ez á módszer talán az erőgyűjtést szolgálja. Mert a két óra utáni időszak sem a pihenésé. Szinte mindenki kertes házban lakik és a törökszentmiklósi szokások szerint lehetetlen, hogy valaki ne „hasznosan” töltse a műszak utáni időt is. Van, aki 280 négyszögöles kertjében szőlőt és gyümölcsöt termel, sokuknak öt— tíz hízó ad a ház körül munkát. Jószágot tartanak, pedig azt mondják, haszon nincs rajta. „Legfeljebb persely malacnak jó. Egyszerre kapjuk meg az apródonként takarmányra költött pénzt.” Tíz-tizenegy óra körül kerülnek ágyba, és reggel fél hatkor vagy hajnali négykor már ismét kezdik nehéz gyári munkájukat. A folytonos lapátolásra, döngölésre emlékezve szürkének is nevezhetném ezt a munkát. Lankadatlan ütemét nem tördelik érdekes, történetté formálódó események. Azt is mondhatnám, hétköznapi értelemben az öntödében nem történik semmi, A csarnok életének krónikáját kemény munkával írják, kevés beszéddel. V. Szász József Fotó: KShidl Imre Elégedett mosoly, sikerült az öntés Az öntödében^
