Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-13 / 214. szám
1979. szeptember 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP5 Házirend Ha betartják, úgy jó Tegyük fel, hogy ott függ, szépen bekeretezve a lépcsőházban. Már ahol függ. Mert könnyen lehet céltáblája a lépcsőházban labdázgató gyerekeknek, és egy pontos dobás után a földre hull. Akkor aztán kezdődik a huzavona: Jiinek a gyereke tette (jó, ha csak ilyen finoman), miért nem a kijelölt helyen és a megadott időben játszott a kölyök, mert kérem ez tűrhetetlen!... Pedig az éppen földre hullott tanácsrendelet — a házirend — szabatosan kimondja: „A gyermekek csak a kijelölt játszó- vagy tartózkodóhelyen játszhatnak." Persze, könnyen lehet, hogy az imént oly hangosan kiabáló kedves lakó a csetepaté után folytatja a félbehagyott nagytakarítást, és természetes mozdulattal rázza ki szőnyegeit az erkélyen. Az alatta levő erkélyre. Ebből újabb konfliktus támadhat. A kárvallott ezek után összesöpri a port és kiszórja a lépcsőházba. Ha egyszer valami megindul... A városiasodás szinte törvényszerűen hozta magával a magasépítésű lakóházakat, hiszen kis területen sok embernek kellett lakást biztosítani. A vízszintes terjeszkedést felváltotta a függőleges, a téglát a betonpanel. Az ember gyakran úgy érzi, hogy szomszédja hívatlanul is beleavatkozik az életébe, mert a vékony fal jóvoltából áthallatszik a vízcsobogás, a hangos beszéd, a rádió és még ezernyi emberi zaj. A lakótelepeken új életforma alakult ki, vele együtt új szokások. A kényszerű összezártság sajátos szabályait kodifikálni kellett, hogy a gyakori konfliktusok megoldásának irányt szabhassanak. Ezek az aprólékos gonddal elkészített tanácsrendeletek igyekeznek mindenre kitérni. Szó esik bennük a takarítás és az állattartás rendjétől a szemétgyűjtésig és az épület ajtajának nyitvatartásáig mindenről. A szabály miért van? — kérdezik sokan önmagáktól. Azért, hogy megszegjük — válaszolják meg rögtön önmaguknak. így lesz kerékpárgyűjtő a szűk lépcsőház, éjszakai dáridók helye némely lakás. Pedig a házirend ott lóg a lakók szeme előtt. Mindenki megismerheti belőle jogait és kötelességeit. Ez utóbbit többen nem hajlandók. Nekik papolhatnak szocialista együttélésről, emberségről, jóindulatról. Mindezt maguknak megkívánják, továbbadni nem hajlandók. Afféle bérházi kiskirályok, az ősi angol mondás hazai — szó szerinti — megvalósítói: az én házam, az én váram. Lehetetlen szép szóval meggyőzni őket arról, hogy csupán egy lakást váltottak meg a pénzükön és nem az egész házat. A renitens körül élő többi lakó is hibás ebben. Az ösz- szeférhetetlent, aki tulajdonjogát fennen hangoztatja, meg lehet szelidíteni. A meggyőzés eredménytelensége után a jog segítségével is megfricskázható. Ha a szabálysértés kemény forintjait kiszabják rá, talán megpróbál alkalmazkodni. Csak legyen, aki följelenti. A rosszul értelmezett szolidaritás erősíti a bérházi kiskirályokat. Akkor hiába a nyomtatott házirend, a házban csak rendetlenség lesz. H. Z. Pénzzel nem merhető Egy brigád — több óvoda iskola Szívesen adunk hírt egy- egy szocialista brigád praktikus, a település fejlesztéséért vállalt és végzett társadalmi munkájáról. A Tiszamenti Regionális Vízmű és Vízgazdálkodási Vállalat Magyar—Lengyel Szocialista Brigádja most készített idei számadása is mindenképpen szót érdemel. Különös gonddal készültek a nemzetközi gyermekévre, ezt bizonyítják a tények. A városi tanács vb művelődésügyi osztályával való több esztendős kapcsolatuk alapján ebben az évben is egyeztettek: hoj van a legnagyobb szükség szakértelmükre, munkájukra, kikkel együttműködve tevékenykedhetnek hasznosan, céltudatosan. A partnerrel, a megyei tanács Építőipari és Javító Vállalatával karöltve számos kiviteli munkát, tervezői művezetést, generál műszaki ellenőrzést sikerült megvalósítani. A valaha ütött-kopott Viktor János úti munkásszállásból így lett meghitt, barátságos óvoda, a szeptember 11-én, kedden átadott Hősök téri, 6-os számú 50 személyes rideg gyermékintéz- ményből gyermekparadicsom. A forgalomtól távol levő Délibáb úti iskola felújításában is oroszlánrészük van: vadonatúj köntösben, kívül- belül megújhodva várta a nebulókat az épület. Még egy iskola emléknaplója őrzi a Magyar—Lengyel brigád segítségét: a Csanádi körúti, korszerű oktatási létesítmény sportpályájának kiviteli tervét is ők készítették társadalmi munkában, és a tervezői művezetést is a kollektíva tagjai végezték. Ketten jöttek — egyedül maradtak Száz lakó a karcagi szociális otthonban Csupabeton, modern, háromszintes épület áll a karcagi kórház tőszomszédságában. Sűrű ablakszemei a terjeszkedő várost pásztázzák, az ellenkező oldalon pedig a kunmadarasi utat fürkészik. Mintha örökösen várnának valakit, valamit: egy szeretett arcot, egy kedves tekintetet, a jól ismert autóberregést, a régen látott fiút, egykori szomszédasszonyt. A minden komforttal felszerelt épület hivatalos elnevezése egyesített szociális intézmény, bár a köznyelv csak szociális otthonnak hívja. Szép szobáiban száz magára maradt, elfáradt idős ember kap öreg napjaira némi támaszt, vigasztalást, meleg ételt, tiszta ágyneműt. Volt, aki sírva érkezett, míg mások magányossá öregedve, jó szívvel, boldogan vállalták a kényelmet. Történetünk szereplői párosával érkeztek az alig néhány hónapja megnyílt otthonba, és sajnos, azóta egyedül maradtak. Zelei Kálmán alacsony, ritkuló hajú, reszkető kezű, galambősz ember. A nyolcvanötödik telét várja, az 'esztendők terheit lábai egyre nehezebben cipelik, szellemi frissessége azonban a régi— Februárban érkeztünk Tiszafüredről a testvérhúgommal, Nagy Lajosnéval. Ö férjnél volt, elhalt az ura, gyerektelenek maradtak, és miután a szüléink is eltávoztak az élők sorából, a sors újra összevetett bennünket!. Mária húgomat sajnos néhány hónapja eltemettük. Eleinte fagyon hiányzott, most azonban már egyre jobban beletörődöm abba, hogy magamra maradtam. Nőtlen vagyok, nem akadt gondozóm, és amikor felajánlották a helyet, szívesen jöttem. Nagyon jól érzem magam, kedvelem a szobatársaimat, szeretek olvasni, ritkán tv-t nézni. Reggel a kakassal kelek, azután kiülök a hallba, a fotelba. „Az öreg cseléd emlékeiből él”, mondják, és ez így igaz. Megelevenednek előttem azok az évek, amikor még én is voltam valaki. Látom magam tízévesen, amikor hajnali egykor már zörgött a szekér alattunk a vásár felé haladva. Bazáro- sok voltunk, márványlapra öntöttük a főtt cukrot, kihúztuk, és rúd alakú csoda lett belőle. Hej, de szerették ezt a századforduló körül a gyerekek! A sápadtképű mosolygott már az égen, mikor hazafelé szedelőzködtünk. Nyikorgott a szekér, ragyogtak a csillagok, és kósza szél legyezte a füredi ártéri nádast. Sokszor beszéltek még akkortájt betyárról, rablóról, de biz én közülük csak eggyel találkoztam, az viszont kirabolt istenesen: a vén, mord idő, mivel örökre elvitte a'fiatalságom. Igaz, a jókedvem megmaradt. özvegy Verbőci Jánosné őszhajú, madárcsontú asz- szony. Cak tolókocsiban tud közlekedni. Február hatodikén érkezett ide a férjével, és azóta sajnos, a neve elé az „özvegy” szó is odakerült. — Két fiút szültem, az egyik már a sírban pihen. A másik Pesten él, hívott is, de én oda, abba az irdatlan nagy kőtömegbe nem megyek. Hiszen egész nap leshetném a falakat, ők reggel munkába rohannak — és a késő este veti haza őket. Mit csinálnék ott egyedül, hiszen még menni se tudok? Itt legalább van, aki egy nyelet vizet adjon ha kiszárad a szám. Csend terpeszkedik közénk. Mari néni elhallgat,* keze mereven 'babrálja a tolókocsi karfáját. — Nem akartunk mi idejönni, kedves, Jászapátiról. De én leestem a lábamról az uram meg tüdőgyulladással dőlt ágynak. El is vitte szegényt a nyáron. A fiam hazavitette Apátiba, ott temették el. Nem tudtam ott lenni, ágyhoz kötött a bajom. Amióta elment, nagyon hiányzik minden szava, mozdulata. Munkásember volt világéletében, utaknál kubi- kolt. A nap biztosan nem tud jobbat sütni nála, úgy éltünk. Azóta már szeretek itt lenni, hiszen ilyen úri világom még nem volt. Azért a két operációm helye éjjelente sokszor elhessegeti rólam az álmot. Ilyenkor felülök az ágyon, és máris otthon vagyok a jászapáti udvarban. Etetem a csirkét, az uram fát vág, mert az egyszerű ember boldogságához nem sok kell. Várjuk a fiamat haza, odabenn zubog a leves, nem tudom hol késhet annyit... Hallottam, megoperálták... Aztán az özvegyi nyugdíjam se kapom, pedig már a második hónapja hagyott itt az uram. Miből élek én akkor itt, ha nem jön a fiam? Ugye jön? Ugye maga szerint is jön? Mert jönnie kell, megígérte ... Nekem rajta kívül nincs senkim, de senkim ... Csak a remény... A karcagi szociális otthonnak jelenleg száz lakója van. Az idős emberek hétvégén idegesen szépítgetik magukat, csoszognak, kiülnek az ablak elé, a,kapuhoz, a parkba. Megfáradt szemük köny- nyezve figyeli a betonút messzetűnő szalagját. Néhá- nyukhoz azonban sohasem érkezik látogató... ÜGY BÁNIK A SZÓVAL, MINTHA FISKÁLISNAK ÉS NEM GÉPSZERELŐNEK TANULT VOLNA Laci „szenátor I—m~~jr— issé bizarr pá- rosítás, nem vi- tás. Munkahe- [ x. lyén, a jászjákó- I — halmi termelőszövetkezetben kollégái keresztelték el még 1975-ben, amikor országgyűlési képviselőnek választották Borics Lászlót. Akkor 25 éves volt, már nem gyerek, mégis Lacinak szólította mindenki, aztán pedig a keresztnevéhez a szenátor titulus tapadt. — Rendes gyerek, attól, hogy képviselő lett, nem vált kevétlyé, rátartivá. Csak egy baj van — váltottak hangot a gépműhely portásfülkéje előtt összeverődött férfiak. — A legfontosabb kérésünket nem teljesítette, pedig a lelkére kötöttük. Vajon mi panaszuk lehet a képviselőjükre? Cinkosan egymásra hunyorítottak: — Azóta sem árulják olcsóbban a sört. — Egyébként ismeri Lacit, vagy most akarja először faggatni ? — 1975-ben, az alakuló országgyűlésen találkoztam vele, akkor járt először a Parlamentben. — Majd meglátja, hogy megemberesedett. Ügy bánik a szóval, mintha fiskálisnak, és nem gépszerelőnek tanult volna. Vékony, sápadt arcú fiatalember képe élt az emlékezetemben, aki elfogódot- tan járt-kelt az Országház folyosóján. És most, négy évvel később a gépműhely udvarán mokány termetű férfi nyújtotta jobbját. Zavarnak, feszélyezettségnek nyoma sem volt rajta. — Mi történt azóta? Megváltozott az élete? — Nem. Csak az agyamban rendeződtek és értékelődtek át a dolgok. Ügy érzem, inkább én változtam meg. — Jászjákóh alimán túl még hat község több mint húszezer lakójának gondja, baja, de ha tetszik, öröme is egy kicsit sajátja lett. — Valahogy így van. Vannak, akik úgy vélik, hogy még magánéletük problémáiban is osztoznom kell velük. Ez az, amit nem szeretek. Amikor protekciót keresnek nálam, amikor követhetetlen hagyatéki ügyekben is az én közbenjárásomat kérik. Ha hiszi, ha nem, volt, aki azért keresett meg, mert elhagyta a felesége. Egy férfi pedig rendszeresen megjelent a lakásunkon, és narancsot hordott ajándékba a családnak. Dühös voltam. Mondtam a feleségemnek. ha még egyszer elfogadja, én nem tudom, mit csinálok. Itt valami óriási félreértés van. — Nem avatkozik be akkor sem, amikor valós sérelmek orvoslásán segíthet? — Dehogynem. De akkor örülök igazán, ha egy közösség, egy falu érdekében tudok tenni valamit. Nekem ez jelent sikert. — A négy év alatt volt benne része bőven? — Azt nem mondhatnám, hogy bőven, de volt. Két- három évvel ezelőtt a jász- ladányiak kértek segítséget. Panaszkodtak: az egyik útjuk annyira kátyus, hogy szinte életveszélyes, de nem tudnak megegyezni a KPM közúti igazgatóságával. Felkerekedtünk a tanácselnökkel, megkerestük az illetékeseket. Nem ígértek semmit, azt mondták, ’79—80-ra ütemezték a korszerűsítést. A lényeg, hogy mégis sokkal előbb elkészült. Vagy említhetem a jászjákóhalmi ABC ügyét. Nem akarom ecsetelni, mekkora szüksége volt a falunak erre a boltra, mert indulatok nélkül már nem is tudok róla beszélni. A Néplapban többször megjelent a hír, hogy alapozzák, építik. Nem tudom, kik voltak az újságíró informátorai, de tény, hogy a leendő ABC-nek még ma is csak a helye van meg, pedig már kész kellene lennie. Aztán sok-sok közbenjárás és vita után most ott tartunk, hogy a BVM-től ki tudtunk csikarni egy ígéretet: még ebben az évben szállítják a betonelemeket. Sorolhatnám tovább, de ezek a mi kis helyi gondjaink, másokat aligha érdekelnek. — Képviselői teendői, a fogadóórák, a községi tanácsok testületi ülései, a különböző rendezvények, amelyekre vendégként elvárják, gyakran tartják távol a szerelőpad mellől? — Van olyan hónap, hogy alig látnak a műhelyben. A nyár nem ilyen. Majd az ősz lesz zsúfoltabb, akkor lesz a legtöbb tanácskozás, készülni kell az őszi ülésszakra. — Mi volt a legemlékezetesebb élménye a Parlamentben? — Két éve, amikor az élelmiszeripari törvényjavaslatot tárgyalta az ország- gyűlés, szót kaptam. — Emlékszik még, mit mondott? — Többek között szóvá tettem, hogy a konzerves dobozokra nyomtatott számokból az egyszerű halandó képtelen kisilabizálni, mely mutatja a szavatosság lejártának idejét. — És a válasz? — A miniszter összefoglalójában kitért rá, elmondta, hogy fokozatosan korszerűsítik a gyártástechnológiát, és megváltozik a jelenlegi, valóban kifogásolható megoldás. Egyébként ha már a hozzászólásokról beszélgetünk, azt vettem észre, hogy évről évre egyre kevesebb a Parlamentben a formális, protokollfelszólalás. Azok, akik szót kémek, valóban izgalmas problémákat feszegetnek. Olyankor látom, hogy még a miniszterek is másképp ülnek, nagyon odafigyelnek. — Amikor ön beszélt, akkor is másképp ültek a miniszterek? — Jobban izgultam annál, hogy eszembe jusson a minisztereket figyelni. Az elmúlt esztendőkben sokat tanultam, sokat láttam. Ügy érzem, amit rám bíztak, képességeim, szerint el is végeztem. Nyugodt a lelkiismeretem, mégis biztos vagyok benne, hogy ha öt vagy tíz év múlva végiggondolom, hogy mit tettem, az lesz az érzésem, hogy jobban is csinálhattam volna. K. K. Új módszerrel kezdett a lakásépítés szervezéséhez a Jubileumi lakószövetkezet Szolnokon. A Mikszáth és a József Attila út sarkán már megkezdődött a régi épületek bontása, miközben az építkezés műszaki előkészítése még folyik. így lehetőség nyílik arra, hogy a kiviteli dokumentáció és az előkészített építési terület egyidőben álljon az építők rendelkezésére, ami jelentősen meggyorsítja majd az építkezést is. D. Szabó Miklós
