Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

1979. augusztus 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Észt sorsok, emberek Paul Kuusberg: Esőcseppek P aul Kuusberg neve nem ismeretlen a magyar olvasó kö­zönség előtt. Néhány évvel ezelőtt megjelent regénye, a Forró nyarunk van érdekfe­szítő képet nyújtott a fiatal Észt SZSZK első esztendeiről, az 1940-es évek elejétől. Űjabb regényének cselekménye — bár napjainkban játszódik — a háborús esztendőkig tekint vissza, felidézve azt. a kort is, amikor a politikai és fegy­veres harcok idején az észt nép, az észt értelmiség törté­nelmi válaszút előtt állott. A szerző mindenre úgy ke­rít sort, hogy hősét, Andreas Jallak pártmunkást infarktus­sal egy szanatóriumba utal­ja. A közösség szolgálatában szinte aszkéti'kus igyekezettel tevékenykedő embernek a gyermekkorát követően elő­ször itt, a kórházi ágyon lesz alkalma és ideje, hogy is­mét megfigyelje egy délutá­ni zivatar szépségét. És ahogy észleli az esőcseppek kopogását az ablakon, úgy gondolja, értelmezi végig életét, mindazt, ami az el­múlt harminc esztendő alatt vele és körülötte történt. Se­gítségére válik ebben, hogy ugyanebbe a kórterembe kerül gyermekkori barátja, aki a háború idején ellensé­gévé vált, majd a fegyveres harcok során átállt a néme­tekhez. E klasszikus helyzetből (magyar megfelelője Csurka István: Moór és Paál című kisregénye) bontakozik ki a történet cselekménye. Az író egyrészt a szereplők kórházi emléklképeinek, beszélgeté­seiknek felelevenítésével más­részt a jelen hétköznapi ese­ményeinek, a családi, baráti kapcsolatoknak, a tevékeny életbe való visszailleszkedés gondjainak ábrázolásával nyújt összetett, sajátos képet hőseiről. Andreas Jallak életútja, ha úgy tetszik, nem tartozik a sikeres életpályák közé. Igaz, mint a helyi lakosság által Vasfejűnek becézett körzeti pártszervező személyesen fegyverezte le a bujkáló el- lenfarradaknárökat, s később mint vállalati személyzeti vezető sikeresen állta útját a felsőbbség által is támogatott korrupciónak. Azonban a nemcsak önmaga, hanem mások iránt is szigorú elvá­rásokat megfogalmazó, kö­vetkezetes pártmunkást köz­ben sérülések is érik. Kiáb­rándítják a hivatalok packá- zásai — ezeknek nem egy esetben ő is áldozatául esik — a karrierizmus, a szemé­lyes önzés, a kicsinyesség, amelyek nemcsak barátait idegenítették el tőle, hanem lehetetlenné tették házassá­gát is. Az olvasó szinte már azt hinné, hogy mindezek az el­lentmondások majd a súlyos beteg körüli közösségi gyá­riról ításban oldódnak fel. E hamis megoldás he­lyett a szerző azonban — sokszínű szereplő- gárdájának kitűnő benső áb­rázolásával — a múltat a je­lennel is hitelesíti. Andreast elhagyja új szerelme, leánya a magas beosztásba került egykori kollégájának szere­tője (s természetesen új la­kástulajdonos) lesz. A kór­házból hazatérve szinte vég­leg magára marad, de ígv, kapcsolatainak, tetteinek tisztázása, felismerése során lesz képes arra, ihogy beteg­sége ellenére is ismét vállal­ja az alkotó munkát, a jövőt, mindazt, amiért eddig élt. Paul Kuusberg kisregénye nemcsak nemzedékének poli­tikailag elkötelezett izgalmas történelmi számvetése, ha­nem modem kifejező eszkö­zökkel megvalósított, ugyan­akkor olvasmányos írói mun­ka is. Arató Antal Szegeden a Dóm téren augusztus 10-én bemutatták Szophok- lész: „Antigoné" című tragédiáját. Képünkön: egy jelenet a darabból, középen Szabó Sándor Kamaratárlat n régi szolnoki mttvésztelep alkotóinak műveiből A szolnoki születésű dr. Elek. István közel ötven esz­tendeig volt a város tiszti­orvosa, különféle társadal­mi szervezeteinek tisztség- viselője, fáradhatatlan köz­életi érdeklődésű publicista, meggyőző előadó. A Ver­seghy Körben s a Szolnoki Művészeti Egyesületben te­vékeny szerepet vállalt. A művésztelep alkotóihoz tisz­telet és barátság fűzte, amelyről gazdag képgyűjte­ménye tanúskodik. Dr. Elek István 19J8-ban halt meg, hagyatéka íeánya- ihoz, majd egy része az unokákhoz került. Szabó Gyuláné Bozóky Agnes fel­ajánlotta bemutatásra a Damjanich Múzeumnak nagyapja hagyatékát, így a régi szolnoki művészteíep alkotóinak válogatott anya­ga az elmúlt évben a túrke- vei Finta Múzeumban, ma délelőtt 11 órai nyitással pedig a Damjanich Múzeum földszinti kiállítóhelyiségé­ben kerül közönség elé. A rendezők arra törekedtek, hogy megközelítő képet ad­janak dr. Elek Istvánról az orvosról, a publicistáról, az amatőr fényképészről is. Emellett kiállításra kerül­nek hagyatékából az oszt­rák Tina Blautól, Koszta Józseftől, Fényes Adolftól Zádor Istvántól. Borbereki Kovács Zoltántól. Szlányi Lajostól festmények. A Damjanich Múzeum ka­marakiállítása gazdagítja a szolnoki művésztelep múlt­járói szerzett eddigi ismere­teinket. — em — Versenytilmünk: Hz erőd Nemzetközi filmfesztivál Moszkvában A XI. moszkvai nemzetkö­zi filmfesztivál a közeljövő legfontosabb filmes esemé­nye. A minden páratlan év­ben megrendezett moszkvai filmes találkozó jelentősége idén túlnő az előző rendez­vényeken is, mert a szovjet filmművészet létrejöttének 60. évfordulója megünneplé­sével kapcsolódik egybe. A fesztiválon természetesen a magyar filmgyártás is kép­viselteti magát. A magyar filmgyártás szá­mára kétségkívül igen fon­tos a moszkvai filmfesztivál, amelyen a szocialista és más haladó filmművészek alko­tásai a filmmonopóliumok kereskedelmi jellegű cenzú­rájától mentesen . vehetnek részt. Az egyre nagyobb me­zőnyöket vonzó filmfórumon — az előzetes hírek szerint — minden eddiginél több or­szág képviselői lesznek ott. Pozsgay Imre kulturális mi­niszter is részt vesz a feszti­válon. Az augusztus 14-től 28-ig tartó filmeseménnyel párhu­zamosan Moszkvában nagy­szabású tudományos és mű­vészeti szimpozionra kerül sor. — Sokat gondolkodtunk azon — mondotta Szabó B. István, a filmfőigazgatóság vezetője, — melyik alkotást nevezzük a játékfilmek ka­tegóriájában magyar ver­senyfilmként. A döntést, Szi- netár Miklós „Az erőd” című, a XI. magyar játékfilm — szemlén és azt követően a mozihálózatban nagy siker­rel vetített, a Kulturális Mi­nisztérium nívódíjával is ju­talmazott filmjének jelölését aktuális politikai mondani­valója, a fordulatos cselek­mény, a széles rétegek szóra­kozási igényének művészi engedmények nélküli kielé­gítése indokolta. Az informá­ciós vetítéseken és a moszk­vai mozikban további öt ma­gyar produkciót — Mészáros Márta: Ők ketten, valamint Olyan mint Otthon, Rényi Tamás: K. O., Zsombolyai Já­nos: Kihajolni veszélyes és Sára Sándor: Nyolcvan hu­szár — láthatnak a nézők, a rövidfilmek versenyében is indulunk. Egy szenvedélyen a csépai Csetényi család Mőst a palóchagyományokat gyűjtik Az idősebb emberek még számos olyan vadontermő növényről tudnak, amely va­lami módon szerepet játszott mindennapjaikban; sokféle­képpen, sok mindenre alkal­mazták őket, festésre, gyó­gyításra és sorolhatnánk to­vább. Ám a növényekhez fűződő régi szokásoknak ná­lunk jobb ismerői is van­nak, például Csetényi Mi- hályné és Amália lánya, akik az elmúlt évben hirdetett or­szágos néprajzi pályázaton a téma feldolgozásával kie­melt első díjat nyertek. Csetényiék csépai ottho­nának kapuja zárva, mint kiderült, jelenleg is. gyűjtő- útón vannak, a községben folyó néprajzi kutatásokban vesznek részt. Az idősebb lány, Amália dolgozik a nyárj szünidő egy részében, a kisebb kirándulni ment. Így hát most csak a szülők szentelik idejük jó részét a család közös hobbijára. Mert öt év óta mindannyian megszerették a néprajzot, szenvedélyes gyűjtői, kutatói lettek szűkebb hazájuk, a Tiszazug múltjának, hagyo­mányainak. Azért öt év óta, mert Csetényiné — aki egyébként biológiát és föld­rajzot tanít a község álta­lános iskolájában — ekkor találkozott olvasmányain és a múzeumi látogatásokon túl először a néprajz gyakorlati oldalával is. A tiszazugi nép­rajzi kutatások során érke­zett hozzájuk a kérés, hogy gyűjtsenek és készítsenek népi gyermekjátékokat. A tanárnő osztályával „sikerre vitte” a feladatot; olyannyi­Csetényi Mihályné ö| éve foglalkozik a néprajzzal ra, hogy a járásban minden évben kiírt néprajzi pályá­zat első díját szerezték meg. A siker lelkesít és további munkára is ösztönöz, főleg akkor, ha olyan erős érdek­lődés társul hozzá, mint amellyel Csetényiné végzi azóta is néprajzi gyűjtőmun­káját. Ám nemcsak az ér­deklődés, a felelősség is hajt­ja, hiszen felbecsülhetetlen jelentősége van napjainkban is múltunk megismerésének, a hagyományok őrzésének, továbbadásának. Pedagógus lévén a gyerekek nevelésé ismereteik bővítése, szemlé­letük formálása sem közöm­bös számára. Ez utóbbihoz pedig elengedhetetlen, hogy a fiatalok tudják minek a folytatói, ismerjék szüleik, nagyszüleik múltját, szoká­sait. A néprajz azonban nagyon időigényes szenvedély. Éppen ezért csak nagyon jó mun­kamegosztással lehet művel­ni egy falusi pedagógus há­zaspárnak, akiknek ráadásul még számos társadalmi meg­bízatásuk is van. Az évek során azonban ez a munka- megosztás is jól kialakult. A férj matematika-kémia szakos tanár lévén szíveseb­ben gyűjt anyagot és készít fotókat, mintsem fogalmaz­zon. Ez utóbbi a feleségére hárul. A lányok pedig min­denben segítenek sőt mint az országos pályázat legjobb helyezése jelzi, Amália már önálló munkát is végez. Ö egyébként a kecskeméti Ka­tona József Gimnáziumban folytatja tanulmányait. s re­mélhetőleg a szülői házból kikerülve sem hagy alább néprajzos gyűjtő szenvedé­lye. Ösetényiék nevéhez már több kutatási téma feldolgo­zása fűződik, amelyeket a Tiszazugban folyó néprajzi gyűjtés részeként dolgoztak fel. Ilyen például a szőlőter­mesztés, borászat, az állat­tenyésztés. ezen belül a tej- feldolgozás. a tiszazugi nö­vények összegyűjtése vagy pedig a bábáskodás leírása. Jelenleg a csépai palócha­gyományokat gyűjtik. A férj a ragadványnevek ere­detét, felesége pedig a gyer­mekgondozásban kimutatha­tó palócSzokásokat kutatja. Tehát a nyári szünidő sem telik munka nélkül. Igazi pihenést talán majd csak az a lengyelországi túra jelent, amelyet a nyár végére ter­vez a család. I T. E. NÉPMŰVELŐK - NYÁRON A tudatépítés is megtervezhető Vivaldi vonósai néhány másodperc szünetet tartanak, egy szék megreccsen, valaki a zsebkendőjébe köhög, a karmester lapoz a partitú­rában, s a szabadtéri kon­certpark villanyfény világí­totta fekete-zöld lombjai alatt felhangzik a Nyár. Nap­sugár, búzakévék, mezei vi­rágból kötött csokor, kergető- ző felhők, csillogó víztükör, öröm, kötetlenség, pihenés. A kép idillikus és valódi is. Bár a nyár szóra felme­rülő kép igaz, az újjongásra késztető vakációnak is van másik oldala. A munkáé. A szántóföldé, á műhelyé, a te­repé, a kórházé, a fűszerbol­té, az íróasztalé, az autóbusz volánjáé, a kohászstangáé. Sztereotip és hiányos fel­sorolása ez ama bizonyos másik oldalnak, a másik ol­dal képsorának, tehát tetszés szerint bővíthető, kiemelhető belőle ez és az, kinek-kinek megítélése, s a dolgok társa­dalmi fontossága szerint. Válogatunk tehát, és váloga­tás közben kicsit irigykedve gondolunk azokra, hagyjuk ki azokat a munkaképek so­rából, akik együtt vakációz­nak a már eleve kihagyottak­kal, a színházzal és az isko­lával. E most kihagyottak pedig nem mások, mint a művelődési intézmények, és azok, akik ott dolgoznak. Azok, akik a közművelő­dési évad idején nem a ma és a holnap, hanem a hol­napután lehetőségeit terem­tik meg a tudás, az ismere­tek felnőtt embereknek való továbbadásával, s áttétele­sen bár, de végeredményben anyagi értékeket teremtenek a jövő számára, akárcsak a tanítók és a tanárok. o De helyes-e kihagyni a hi­vatásos népművelőket a nyá­ri munka képsorából? Száz ember közül kilencvenkilenc azt mondaná, hogy igen. Ugyan mi dolga is lehet a népművelőnek, „uborkasze­zonban?”/ Nos, hagyjuk a nyári prog­ramokat, ne beszéljünk most a szabadtéri koncertek, szí­nielőadások megszervezésé­ről, végigügyeléséről, ne be­széljünk a beat-koncertek- ről, ahol — a szabadtéri szín­pad méreteihez, képest — nyolcszáz, vagy ezernyolc­száz fegyelmezetlen és aré- názó ifjú embert kell féken tartaniok. Ne beszéljünk ar­ról, hogy sok városban a gye­rekek szórakoztatására még a strandokon is ügyeletet tartanak, játszanak a kicsik­kel, sportversenyeket rendez­nek számukra, színes rajz­filmeket vetítenek — ne be­széljünk ezekről, hiszen az őszi-téli-tavaszi évad mun­kájához képest mindez csak­ugyan csekélység. Ám beszéljünk arról, hogy éppen ezekben a hetekben és hónapokban készül el gon­dolatban és papíron mindaz, amit az ifjú és az idősebb közönség ősztől nyár elejéig kapni fog színházban, hang- versenyteremben, kiállítási termekben, klubokban, szak­körökben, öntevékeny művé­szeti csoportokban. A nyár a következő évad előkészítésé­nek ideje minden népműve­lő számára, nem pedig a gondatlan, kötetlen, végelát- hatatlanul hosszú vakáció­zásé. Illesszük csak a többi kör zé ezt a képet, a nyáron is dolgozó népművelő képét, és gondoljuk el, mi minden szükséges ahhoz, a tárgyi adottságokon túl persze, hogy egy város, egy község műve­lődési háza 'azt nyújtsa, s olyan mennyiségben és mi­nőségben, ami egyrészt kielé­gíti a város vagy a község lakóinak igényét, másrészt igényt Ikelt a (közönségben, azaz egy lépéssel mindig előbbre jár a közkívánalom­nál és a közízlésnél. o Sok év elmúlt már azóta, hogy a vidéki kultúrházak- ban megjelentek az első, még „nem szakmásított” népmű­velők. Azóta a kívánalmak megsokasiodtak, azóta meg­született az irányelveket és keretet adó közművelődési törvény — napjainkban már nemcsak a hídépítés techno­lógiája más, mint volt, ha­nem a tudatépítés technoló­giája is. S változott a felhasz­nálandó nyersanyag összeté­tele is: elavult formákkal éppúgy nem lehet ma már az emberek elé állni, mint elavult ismeretanyaggal. S éppen ilyenkor, a terve­zés időszakában ébred rá a népművelő arra, hogy nehe­zebb dolgokra kell vállalkoz­nia, mint a megelőző nyáron. Gondoljuk csak meg: a tu­dományos forradalom hullá­mai csapkodják tudatunk partjait; tudományos és mű­szaki középkáderek tízezer­számra hagyják el az okta­tási intézményeket. Mit ért és fogad be ebből az úgyne­vezett köznapi, a tudomány­nyal közvetlen kapcsolatban nem lévő hivatású, vagy munkakörű ember? Semmit, vagy legalábbis nem sokat, így gondolja az ember, pe­dig tudja azt, hogy az em­beri ismeretek épületének egymástól legtávolabb eső szárnyai, falai, szobái is ösz- szefüggenek egymással, hogy az emberi kultúra egy és oszthatatlan. Kell tehát, hogy az embereket érdekelje, kell, hogy ne menjenek el közöm­bösen e dolgok mellett, s bár ma már polihisztor nem le­het senki, ugyanilyen lehe­tetlen, hogy bárki is tokba- bújt ember (módjára vege­táljon, rábízva a világ dol­gát — minden tekintetben — a többiekre. Pontosan ez a felnőttekkel, az iskolán-szakiskolán túli- akkal foglalkozó népművelő elsődleges dolga, ennek a kí­váncsiságnak, az általános, a minden iránti érdeklődésnek felkeltése, meghagyva, s ápolva persze a szakirányú érdeklődést is. o Művelődéspolitikánk ideál­ja a sokoldalúan képzett szakember, aki egyúttal tár­sadalmi érdeklődésű is. Az az ember, aki nem emeli bál­vánnyá sem az úgynevezett humán, sem a természettu­dományos műveltséget. Az az ember, aki zárt ismeret­skatulyák helyett a teljes­ségre, illetve a teljesség fe­lé való nyitottságra, törek­szik. Akinek van igénye mindarra, ami emberi vív­mány, s aki az összefüggé­sek felismerésére törekszik. Ilyen igénnyel lép fel, illet­ve ilyen igényt realizál ma már a népművelők képzése, s ez az igény realizálódik ma már minden jó népművelő munkájában. A nyári munkában, az elő­készítésben is. Kemény Dezső

Next

/
Oldalképek
Tartalom