Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-08 / 184. szám

1979. augusztus 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 a Kgp< ■RflUÖ lk ......*11 ps ■ ■ ■ ■ ■ Tévédrámák premierje A műhelyből az egyetemre Mindig kivételes pillanat, ha a képernyőn olyan mű­vekkel találkozom, amelyek a televízió drámai műhelyéből kerülnek ki; ilyenkor önkén­telenül is — akárcsak egy- egy bemutató alkalmával a színházban — premierláz fog el, a várakozás különös izgal­ma, hiszen a ma született té­véjáték vagy tévéfilm mint művészi produkció magán kell hogy viselje a maiság szellemi bélyegét. Egy-egy bemutató, például a Drága jótevőnk, vagy a Napforduló is (mindkettőnek az elmúlt héten volt a premierje) a te­levíziós alkotók kifejezett vallomása is a világról, amelyben élünk, és nem ál­talában vett dolgainkról, ha­nem a lehető legteljesebb em­beri szabadságért vívott har­cunk legizgalmasabb kérdé­seiről. Már a választás ténye is tükrözi a szándékokat, hisz egyáltalán nem véletlen, hogy Karinthy Márton (Drága jó­tevőnk) és Málnay Levente (Napforduló) alkotótársaival egy színesfémöntő érzelmi világát ábrázoló történetet, illetve egy törekvő hírlapíró karrierjének regényes rajzo­latát választotta gondolatai­nak kifejezésére. Természe­tesen a megjelenített művek gondolataival összhangban, a bennük meglévő lehetőségek drámai eszközökkel történő kiaknázása útján. A Drága jótevőnkben például sikerült egy munkásember érzelem­világának gazdag ábrázolásá­val, vergődésének lélektani­lag is pontos rajzával rávi­lágítanánk, hogy milyen szo­morú dolog és részben mulat­ságos is, ha valakit érzelmi kiszolgáltatottságában ravasz eszközökkel „lépre csalnak”, ha valaki — mint a tévéjáték főszereplője is, a jó szándékú Augusztus Antal — méltatlan útra, zsákutcába téved, s nincs elegendő ereje, hogy ki­jusson belőle. Karinthy Márton, bár a tragikomikus történet gro- teszkségét — a novellához viszonyítva — tovább erősí­tette (különösképpen az igen hatásosan elképzelt és meg­valósított halotti tor képeire gondolok), lényegében meg­őrizte Vészi Endre keserűsé­get és édes rokonszenvet ele­gyítő hangját, jól ügyelt a lí- raiságra, de fokozottan gon­dolt a történet kijózanító ha­tásának megteremtésére is. Plasztikusan bontakozik ki a játékban a színesfémöntőre váratlanul „rászakadt boldog­ság” fonáksága. Hisz miféle szabadságról lehet ott beszél­ni — „szabadnak érzem ma­gam, mint a madár”, mondja Augusztus Antal — ahol a női számítás láthatatlan ke­lepcéjében vergődik a fősze­replő, hamis illúziók burká­val körülvéve. Külön érdeme a tévéjáték alkotóinak, hogy a sógornő, Nelly figurájának dramaturgiai aktivizálásával — Augusztus sorsának, érzel­mi vergődésének egyszerű szemlélőjéből féltékenyen ra­gaszkodó élettárssá lép elő —, a főszereplő ellentétes erők ütközőpontjává is válik, s ez­által gazdagodik érzelmi kon­fliktusainak ábrázolata is. A tévéjátékban kivételes színé­szi teljesítményeket üdvözöl­hetünk, elsősorban Iglódi Ist­vánét (Augusztus Antal), aki kerülve a külsőségeket, még inkább a megszokott mun- kásember-sablonokat, elmé- lyülten ábrázolta az érzelmi válsággal küszködő, saját ér­zelmi jogait érvényesíteni nem tudó ember lelkivilágát. A Bródy Sándor regényé­ből készült Napfordulónak is megvan a maga mai monda­nivalója, jóllehet nem oly közvetlenül jut kifejezésre, mint a Drága jótevőnkben. Ecsedi István karrierjének megjelenítése ugyanis első­sorban azt mutatta meg, (az író szándékainak megfelelő­en), hogy a századforduló Magyarországán csak az ér­vényesülhetett, aki „alkal­mazkodni” tudott környeze­téhez, akár egyéniségének teljes feladása árán is. Ecse­di, a harcos publicistának in­duló újságíró csak úgy bol­dogulhatott végül is, hogy a rendszer lojális hívéül szegő­dött, arisztokráciához dörgö­lődző lakájjá vált. Ez a kri­tikai élű korkép televíziós formájában azonban mai gondolatokat is szül. Áttéte­lesen arra figyelmeztet, hogy mit sem ér az a karrier, amelynek aranyfedezete nin­csen, amely nem a közösséget gyarapító értelmes emberi cselekvésre épül, hanem nem­telen eszközökkel megteremt­ve csupán egyéni érdeket szolgál. Hogy a Színészvérből nem lett igazi dráma a képernyőn, annak oka egyrészt az alap­műben keresendő, (a Színész­vér nem tartozik Bródy erő­teljesebb írásai közé), más­részt a tévéfilm alkotóinak számlájára írandó, hisz a tár­sadalomrajz felszínessége, a századforduló világának anek- dotikus bemutatása a film­ben tovább gyengíti a törté­net hatását. A színészi játék erőtlensége is hozzájárult a halványabb drámaisághoz. Főképpen az Ecsedi Istvánt megformáló Oszter Sándor játékára vonatkozik ez, aki bizony adós maradt annak érzékeltetésével, hogy Ecsedi miként jut el lépésről lépés­re „haladva” önmaga feladá­sának legmélyebb pontjáig. Ö csupán „végigsétál” karrier­szerepének lépcsőfokain. Tet­tei elegendő belső és külső indok hiányában (ez a forga­tókönyvi gyengeség is) csak részben érthetőek. A Nap­forduló tehát — sajnos — nem a megalkuvás drámája, csupán egy emberi lecsúszás története, képekben elbe­szélve. V. M. Tábor külföldieknek Az anyanyelvi konferencia védnöksége folytatta kibőví­tett ülését az Európa Szálló­ban. Hazai és külföldi rész­vevők hozzászólásai hangzot­tak el: elsősorban a kulturá­lis és a pedagógiai munkabi­zottság vitára bocsátott je­lentéséhez kapcsolódóan. Szó­ba került többek között, hogy évről évre nagy sikerrel — fokozódó érdeklődés mellett — rendezik meg Sárospata­kon és a Balaton mellett a külföldön élő fiatalok nyelv- és magyarságismereti nyári táborát. A Debreceni Tanár­képző Főiskola olyan peda­gógusoknak rendez szakmai továbbképző tanfolyamokat, akik külföldön tanítják a ma­gyar nyelvet. Űjkeletű kezde­ményezés, hogy a dél-luisia- nai egyetem magyar szakos hallgatóinak külön tanfolya­mot hirdettek a Kossuth Lajos Tudományegyetem segítségé­vel, s a kéthetes kurzuson magyar nyelvet, történelmet tanulnak, művészeti előadá­sokat hallgatnak a fiatalok, akik majd magyar tanári ké­pesítést is szerezhetnek. Magyarországi nyári tanfo­lyamokon fogadják a külföl­dön működő néptánc-oktató­kat. Ezúttal — a védnökségi ülés kapcsán — néptánccso­portok is érkeztek Budapest­re: a külföldi magyar nép­táncosok V. fesztiváljára, amelyet csütörtökön rendez­nek meg Kőbányán, a Pataky István Művelődési Központ­ban, 18 csoport, mintegy 250 néptáncosának részvételével. A munkáspálya megannyi szépségéről, emberi kitelje­sedést szolgáló lehetőségeiről gyakorta hallhatunk, olvas­hatunk riportokat, vallomá­sokat rádióban, tévében, saj­tóban. Sőt, az elmúlt tizen­öt—húsz év irodalmában is bőséges helyet követelt ma­gának a munkásélet mint té­ma. 1975-ben a Minisztertanács határozata jelentősen tágí­totta a fizikai munkások to­vábbtanulási lehetőségeinek körét. E szerint azok a szak­munkásképzőt végzett mun­kások, akikben van tanulási kedv, s munkahelyük érde­kei is megkívánják a továb­bi képzést, egyetemen, főis­kolán is tanulhatnak. Erőfeszítések és konfliktusok Szolnok megyében az el­múlt három évben tizenket- ten jelentkeztek a szakmun­kások egyetemi előkészítő tanfolyamára. Azért ennyien, s nem többen, mert minden megye bizonyos korlátozott „keretszámot kap” minden évben. A tizenkét jelentke­ző közül négyen azóta egye­temre, főiskolára járnak. A nem nagy számok mögött hatalmas munka, erőfeszítés húzódik, sőt emberi, egyéni konfliktusok is. Gondoljuk csak meg. Egy szakmunkás elhatározza, hogy továbbta­nul, s ezzel egyetértenek, tá­mogatják munkahelyi veze­tői is. Fel kell készülnie egy felvételi vizsgára, amely ha sikerül, járhat a szakmun­kások előkészítő tanfolyamá­ra. Egy évig tart ez a tan­folyam, több mint ezer órát kitevő foglalkozáson keli a jelöltnek részt vennie. Aki­nek családja van, ilyenkor tudja meg, milyen nehéz a gyakori távoliét. Természe­tesen munkahelyén is helyt kell állnia. Közbevetve je­gyezzük meg, mert volt rá példa: a munkatársak sok­szor bizony „hervasztó” él­celődéseit, gúnyolódásait is el kell viselni. Aztán, ha el­végzi a tanfolyamot, akkor sem biztos még' semmi: kö­vetkezik az egyetemi, főis­kolai felvételi. Ha ez sike­rül: kezdődhet a 4—5 év ta­nulás, egy „mezőnyben” az évekkel fiatalabb. frissen érettségizett évfolyamtársak­kal, lemondva a magasabb jövedelemről, távol a fele­ségtől, családtól. Akadt, aki a sikeres egyetemi felvételi után sem kezdte el tanul­mányait, mert felesége s kis gyereke miatt nem merte megkockáztatni az öt év tá­vollétet, nem tudta vállalni az anyagi nehézségeket. „Felvettek!” Ebben az évben megyénk­ből hárman jártak előkészí­tő tanfolyamra. Egyikük ki­állta — mint a mesék ki­rályfija — a három próbát: fölvették az előkészítő tan­folyamra, ahol keményen ta­nult, végül sikeresen felvéte­lizett a szegedi József Attila Tudományegyetem jogi ka­rára. Szalai Géza, a szolnoki ÉPSZER Vállalat 25 éves víz- és gázszerelő szakmun­kása július 18-án csupa nagybetűvel írta naptárába: „felvettek!”. Nemcsak ő, munkatársai, vezetői — a legjobban közvetlen „patró- nusa”. a személyzeti osztály vezetője, Pásztrai Ferenc is — nagy örömmel fogadták a siker hírét. Hosszú, időn­ként keserves volt az út, amelyen Szalai Géza az egyetemig eljutott. Most már megkönnyebbülten efhlékszik vissza. — Annak idején a szolno­ki közgazdasági szakközépis­kolát egy év után abbahagy­tam — gyerekes hülyeségek miatt. Segédmunkás lettem az ÉPSZER-nél, ahol ma­gamra találtam, olyannyira, hogy 1975-ben levelezőn be­fejezetem a közgázt, és le­tettem a szakmunkásvizsgát is. Két év katonaság követ­kezett, aztán amikor a le­szerelés után visszakerültem, jött az újabb lehetőség. Min­den szépen összejött: biz­tattak a vállalat vezetői, a közvetlen munkatársaim, kü­lönösen az idősebb szakik mondogatták: „Én. ha a he­lyedben volnék Géza, men­nék tanulni, amíg nem késő!” Nekem is volt kedvem, je­lentkeztem, fölvettek az elő­készítő tanfolyamra. Néha a pokolba kívántam — A neheze ezután jött. Több mint ezer órát töltöt­tem Szegeden, a tanfolya­mon. Néha napi kilenc—tíz órát ültem a padban. Mon­danom sem kell: micsoda fordulat volt ez az életem­ben — a változatos, sok jö- véssel-menéssel járó munka helyett ülni a padban és fi­gyelni, jegyzetelni, dolgoza­tot írni. Amikor itthon tol­tam, a napi 8—10 óra mun­ka után könyvtár, olvasás, tanulás. — sokszor éjszaka. Ilyenkor értettem meg iga­zán azoknak a tanulótár­saimnak a nehézségeit, akik családosok. Az első osztály történelem anyagát például egy hét alatt vettük át. Bi­zony néha a pokolba kíván­tam az egészet, föltéve a kér­dést: van erre nekem szük­ségem, 24 évesen. De a vé­ge mindig az lett: van. — jogász akarok lenni. Aztán nagyon belejöttem a tanulás­ba: tizenkilenc pontot sze­reztem a felvételin a lehet­séges húszból. Ezután? Hogy miért éppen a jogot választotta, annak oka van: szeret; a történelmet, érdek­li a jog. a vállalat pedig tud­ja jogászként alkalmazni. — De ez még odébb van egy pár évvel. Addig tanul­nom kell, de a tanulástól most már nem félek, sőt, ..farkasétvágyam” van. Dol­gozni természetesen az ÉP- SZER-hez jövök vissza, ha végzek, ezt szerződés is szen­tesíti. Tisztába vagyok vele, milyen áldozatot hozott ér­tem a vállalat— igyekszem viszonozni, ahogy tudom. Remélhetőleg így lesz. Az ÉPSZER-nél visszavárják a jogászt, akinek fizikai mun­kásként volt lelke, ereje és tehetsége bejutni az egye­temre. Sz. J. II nagyatádi művésztelepen Immár ötödik alkalommal nyitotta ki kapuit a nagyatádi szob­rásztelep. A hazai művészeken kívül az idén szovjet, román, lengyel és csehszlovák szobrászművészek is meghívást kaptak az alkotótáborba. A képen: Viktor Konecny csehszlovák szob­rászművész munka közben Edit már az ablak­ból látta, hogy férje közeledik. Felkészült ■ érkezésére. A hátá­val figyelte az ajtót. Anélkül, hogy érdeklődését elvonta volna a rajzasztal ferde síkjáról, szó­rakozottan kérdezte a belépő tanár­tól: — Találtál albérletet? Kelletlenül dobta zakóját a reka­miéra a tanár. — Ahhoz képest, hogy vonakodva kerestem, elég gyorsan sikerült. — Gratulálok. A tanár jól összeszorította a fogait, nehogy Valami jóvátehetetlen szalad­jon ki a száján. Eddig húzta-halasz­totta a csomagolást, a szíve mélyén játéknak érezte azt az albérletet, de most már a körmére égett a cse­lekvés. Önérzetben, komolyságban alább nem adhatta. Mindenféle fel­hajtás nélkül, közönséges célszerű mozdulatokkal előkereste a bőrön­döt. kinyitotta a szekrény ajtót és pakolni kezdte legfontosabb ruhada­rabjait. Nem mert közelíteni hozzá asszony. Forró arca átszellemült a pániktól. — Képes lennél elhagyni az úgy­nevezett álmaidért ? ... Fontosabb számodra a mesterkélt illúziók, mint én, a hús-vér hozzátartozód?! Végre ránézett Danka. Hosszú ke­zéből alácsüngött néhány fénylő nyakkendő. — Bármilyen furcsa, azért kell el­mennem, mert nagyon fontos vagy nekem. — Károly ... nem hagyhatsz itt... — Tudom — nézett le rá megér­tőén Danka. — Ezért hát magam­mal viszlek. Csak az marad itt be­lőled. aki nem az enyém. Gyengéden összefogta az asszony férje mellén a kabátot. — Károly, én egy vagyok ... sze­retlek ... ezzel az egyetlen, osztha­tatlan lényemmel szeretlek... Mi­lyen ember vagy, Károly? ... Ha a hűségemben csalódtál volna, akkor sem szaladhatnál el. Szeretsz te en­gem? Nem bántottalak. Rajtad kí­vül soha senkit nem akartam. De ha asszonyként vétettem volna el­lened, akkor is kérhetném a megbo­csátást. Türelemmel viselte el Danka, hogy feltartóztatják, de épp ezzel a türe­lemmel jelezte szándéka állhatatos­ságát. Huzavona helyett emlékezte­tővel akarta szabaddá tenni maga előtt az utat. — Ne feledd, hogy mit kiabáltál az előbb. Nem hagyom magam ér­zelmileg zsarolni! Hát én sem va­gyok befolyásolhatóbb. Nincs más hátra, ki-ki marad a maga elhatá­rozásánál. Én csupán annyit teszek, hogy elhárítom az utadból a legna­gyobb akadályt. Eléggé jámbor volt a beszéd ah­hoz, hogy Edit bátorságra kapjon tő­le. Megmarkolta a bőrönd fogan­tyúját. — Milyen lenne az az út nélkü­led?... Csókolj meg... Danka nem engedte el a bőrön­döt, pedig felesége erre akarta kény­szeríteni keze könyörgő mozdulatá­val. így ketten fogták a bőröndöt, amikor a tanár szájon csókolta Edi­tet. Többé nem udvariaskodott. Ta­pintattal bár, de próbált szabaddá lenni az asszony tartóztató kezeitől. Edit feladta a csatát. Menekülés­képpen a férje karjába kapaszkodott. — Belátom, vesztettem. Maradjon meg a lakás. Nem adok neked iga­zat, nem fogadom el az érveidet, de miattam ne menjen tönkre a há­zasságunk. Nélküled a pénzre sincs szükségem. Megint a bőröndért nyúlt, s ezút­tal ellenállás nélkül birtokba vehet­te. A szekrényhez ment vele. kinyi­totta, tartalmát sietség és beszéd nélkül visszarakosgatta a helyére. Nem érezte magát legyőzöttnek. Sőt bizakodó várakozás feszült benne. Danka viszont úgy lézengett a szobában, mint a hajától megfosz­tott Sámson. Önmagát keresve jár­kált, próbálta rendezni felborult gon­dolatait. Felesége már az öltönyt is visszaakasztotta a szekrénybe. — Azt mondtad, hogy nem foga­dod el az érveimet. — Most is azt mondom. Soha nem fogok mást mondani. De kérlek ... felejtsük el. Zuhanó repülőből szokás olyan hirtelen kiugrani, amilyen gyorsan átnyilalt a tanáron a gondolat: — Értem pedig ne hozz áldozatot. Éppen azért, ne hozz, mert hajlandó vagy rá. Ösztöne közölte az asszonnyal, hogy elérkezett a fordulat. Feszült­sége jólesően kiengedett. — Hogy értsem ezt ? ... Ügy társalgót! a tanár, mintha je­lentéktelen dologról beszélt volna. — Számomra is elfogadhatatlanok az érveid. Soha nem fogom belátni, miért kellene megválni az otthonom­tól a nagyobb pénz kedvéért. De le­gyen meg az akaratod. Semmi másra, csakis erre számí­tott Edit, mégsem hitt a fülének. — Jól hallok?!... — Ne legyen okod arra, hogy vesz­teségről beszélj. Veszteség árán hozzám senki ne ragaszkodjon. Leg­kevésbé az, akit a legjobban szere­tek. Bolond szertelenség robbant Edit­ben, repült Danka nyakába. — Te drága ... Most győztél le igazán ... De ezt a vereséget boldo­gan vállalom. Büszke vagy és nagy­szerű ... Nagyszerű ... Inogva tartotta Danka zabolátlanul ficánkoló asszonyát. Aztán derékon ragadta, a rekamiéra lendítette. Csó­kolták, harapták egymást, összega­balyodtak komikusán és fenségesen. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom