Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-30 / 202. szám
1979. augusztus 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szűcs Judit nagylemeze ■»* Érdekes egyénisége a magyar könnyűzenei életnek Szűcs Judit. Énekesi pályája szokatlan módon alakult. Hat-hét évvel ezelőtt ismerte meg a közönség második vonalbeli előadóként. Ezután hosszú hallgatás következett, majd kirobbanó siker. A nagy népszerűségű diszkózene hazai legjobb tolmácsolójaként fedezték fel újra. A Neoton-família mellett a szólisták között első számú képviselője a műfajnak. A napokban megjelent „Judith” címet viselő nagylemeze tizenkét új d,alt tartalmaz. Az énekesnő eddig ismeretlen oldaláról is bemutatkozik. A számok többségének zenéjét testvérével. Szűcs Antal Gáborral, a volt Skorpió együttes s.zóló- gitárosával közösen komponálta. A lemez nyitódala az Ur- diszkó jelzi, hogy ez az album is lüktető, temperamentumos muzsika jegyében íródott. A jól sikerült hangszerelést a hárfa aláfestő játéka teszi különlegessé. Kissé melankolikus, szalon zenére emlékeztet az Álruhás nyár hangulata, míg az Éladó a szerelem rock és diszkózene ötvözete. A második oldalon az első „nóta” kivételével valameny- nyi az énekesnő szerzeménye. Könnyed dallamával; „lírai húrok pengetésével” a lemez slágere a Mikor emlékül írtál egy dalt című szerzemény. Country muzsikára épül a Bár’.ogember, szövege a közkedvelt mesealakot idézi Óz földjéről. Egy új alkotás értékelésekor — legyen az akár egy könnyűzenei lemez .— óhatatlan az összehasonlítás, az összemérés. Legegyszerűbb összevetni az alkotó előző munkájával. Szűcs Judit első nagylemezének (Táncolj még) szinte valamennyi dal közkedvelt sláger lett. A második nagylemezt ez a „veszély nem fenyegeti”. A diszkó műfajhoz való ragaszkodás sablonosságot eredményezett. Csupán egy-kéf dalban csillannak meg zenei érdekességek. Zeneszerzőként közel sem bizonyítja tehetségét annyira, mint mikrofonnal a kezében. — fekete — A csacsifogattól az űrhajóig Közlekedési játékok kiállítása „Én tudom, mint kisgyerek, csak az boldog, aki játszhat. Én sok játékot ismerek...” József Attila A nemzetközi gyermekév alkalmával nyílt meg a budapesti Közlekedési Múzeum „Közlekedési játékok régen és ma” című kiállítása. A mesék végtelen ország- útjára kalauzol ez a kiállítás, ahol a gyermeki fantázia útrakél az egykoron sárban döccenő postakocsival éppúgy, mint a modern űrhajó száguldásával. A felnőtteknek pedig valóságos közlekedéstörténeti bemutató a gyűjtemény, amelynek nem egy darabja népművészeti hagyományokat őriz. Látható a kiállításon nehéz paraszt kezek faragta lovacska és csacsifogat éppúgy, mint a falusi gyermekek hajh danvolt kedvenc „járműve”, a gólyaláb, a Budapest— Bécs között közlekedő delizsánsz, az Onedin filmekre emlékeztető vitorláshajó és SHBUP' természetesen az elmaradhatatlan hintaló. A régi, óraműves mozdonyok, hajók közvetlen tő- szomszédságában már megcsodálhatják a látogatóik a mai távirányítható autókat, repülőket, űrhajókat, a rendkívül népszerű Matchboxo- kat és a többi, élethű modelleket. A játékokat funkcióik szerint csoportosították, s magyarázó szövegek helyett neves költőktől vett idézetek igazítanak el a játékok világában. A parányi mozdonyok és vasúti kocsik felett például Váci Mihály sorait olvashatjuk: „Gyermekkoromból jönnek mindig ezek a játékvonatok. Karácsonykor ezekért sírtam: ,ilyen vonatot akarok!” A kiállítás azonban nem szorítkozik csupán szemléltetésre. Közvetlen, cselekvő élményt is nyújt a. gyermeI •*» <« a*aa«*?***!. Gőzös a Mississippiről A századelő Niki Laudája keknek. A játékteremben a vasúti és autósterepasztalon például hat szerelvény robog egyszerre a kis látogatók legnagyobb örömére, mivel ezeket a járműveket a gyermekek magúik irányíthatják. A játéktárlaton látható a Balaton kicsinyített mása, ahol a vízen a gyermekek maguk készítette papírhajói versenyeznek. Még egy érdekesség: a kiállítás rendezői üresen hagytak egy vitrint, ahol azokat a legkülönbözőbb közlekedési • játékokat szeretnék kiállítani, amelyeket a gyerekek saját fantáziájuk alapján fabrikáltak. Közülük a legötletesebbeket jutalmazzák. Így lesznek a kis látogatók maguk is kiállítókká a Közlekedési Múzeumban. A (kiállítás október 31-ig tekinthető meg. Ágh Tihamér Major Máté: Fiatalságról—öregségről a fiatalsá- Szeretem I got: a valóban fiatalokat, a „közép-fiatalok”- at, és azokat az ,.öreg”-eket, akik valamit — inkább többet. mint kevesebbet — meg tudnak őrizni magukban, ha nem is a fizikai, de szellemi fiatalságukból (bár e kettő kétségtelenül korrelációban van egymással). Pár év előtt gyakran hangoztatott szólam volt, hogy a szocializmus körülményei között nem lehet nemzedéki ellentét a „fiatalok” és az „öregek” között. Ez azonban merő tévedés volt, s az ma is (talán ezzel akartuk az ifjúság súlyos problémáit megkerülni). Van és lesz nemzedéki ellentét! S csak annyi köze van ennek a társadalmi formációkhoz, hogy a megvalósuló szocializmusban, a szocialista tudatok kialakulásának bizonyos magas szintjén, az „öregek” társadalma a mainál okosabb és rugalmasabb szocialista pedagógiával, bizonyos mértékben enyhíteni tudhatja a nemzedéki ellentét feszültségeit, míg a kapitalista társadalomban, melyben az „öregek” okosságát és rugalmasságát gazdasági-társadalmi feszültségek is csökkentik, az ellentét társulva az általános politikai ellentétekkel, a robbanásig élesedhet. Mi a nyilvánvaló oka e nemzedéki ellentétnek? Alapvetően az, hogy a fiatalság „élettani felépülésiének, fejlődésének hatalmas fiziológiai-pszichológiai lendületében, pezsgésében, hevületében azt hiszi, sőt meggyőződéssel azt vallja. hogy a dolgok általában jobban is mehetnének, mint ahogy mennek. Bezzeg ha ők, fiatalok vehetnék kezükbe az irányítást, ha ők állnának a felelős vezetői posztokon, mennyivel jobban, okosabban és — radikálisabban — oldanák meg feladataikat, mint az „öreg”-ek. Ezzel szemben az „öregek” — noha egykor ők is „fiatalok” voltak — elért-kapott pozícióikban úgy érzik-tudják, hogy pályafutásuk idején szerzett tapasztalataik, tudásuk, fiatalkoruk elképzeléseinek bebizonyosodott naivsá- ga stb. olyan bölccsé tette őket, hogy egyenesen predesztináltak ezekre a pozíciókra, melyeket mások náluk jobban betölteni nem is tudnának. Mi sem természetesebb tehát, hogy a „zavaM ondtam már kisfiam, hogy ma este nem sakkozom. Értsd meg végre, hogy fáradt vagyok, pihenni szeretnék... érted... pi-hen-ni. Ezt egy tizenkét éves srác igazán megérthetné. Különben is reggel vidékre utazom, korábban keli fölkelnem és jobb lenne, ha neked is a lefekvésen járna az eszed. Mielőtt ágyba bújsz, mondd el, hogy mi történt az iskolában, feleltél-e, készen van-e a leckéd. Hogyhogy mondtad már? Mi az, hogy mondtad már? Na... persze-persze, kaptál egy négyest. Jól van, fiam, legközelebb ötös lesz. Mit? Hogy ma kaptál ötöst? Annál jobb. Rendben van, derék fiú vagy. Mi lesz a tévében? Na tessék... már megint a sakkal nyúzol. Hát ide figyelj, nem bánom, hozzad, de garantálom, hogy most örökre elveszem a kedved ettől a játéktól... Hol vagy már? Persze, hogy nem találod, hiszen mindened szanaszét hever a szobában. Én tettem el? Akkor meg kell annak lenni, na nézzük csak... itt nincs... itt sincs. Anyád kezét gyanítom ebben a dologban. Vilma! Nem tudod, hogy hol a sakk? „Ahova tetted, ahova tetted” — ezt a legkönnyebb mondani. Hova a francba tettem volna. Te meg mit bámulsz ott fiam, keresd a sakkot. Na ,végre... hol volt... az íróasztalfiókomban? Igen... igen... csakugyan én tettem oda. Ne vigyorogj! Tessék, léptem. Üúúúgy... akkor én most ide lépek... hoppá, most már mindegy, maradjon. Te következel. Annyiszor mondtam már, hogy ne ugrálj össze-vissza a királynőddel, mert leütöm. Mit? Sakk? Miért lenne ez sakk, az eszed járjon előbb... ja ez tényleg sakk... na így már nem. a lépésedet tudtam-e előre? Ó... az ördög vigye el, oda a másik futóm is. Igazán megtanulhatnál már normálisan játszani, akkor nem kellene állandóan magyaráznom... istenbizony kész idegroncs leszek ettől a Sakk-matt Mi az, hogy ne beszéljek annyit? Enélküi soha nem tanulsz meg rendesen sakkozni. És különben is. hogy beszélsz te az apáddal? JVo hiszen, kaptam volna én az öregemtől akkora fülest, hogy cifraszűrnek látom a sakktáblát, ha így beszélek vele. Levetted a futómat... nehogy azt gondold, hogy az a jó játékos, aki lekapkodja az ellenfél figuráit. Tudod. tudod, dehogy tudod, magyarázhatok én neked. Sakk, fiatalúr. Ez a szétszórt figyelmed miatt van. Huuuuu... odavan a királynőm... persze, hogy odavan, mert állandóan tanítanom kell... fölidegesíted az embert, aztán képtelen vagyok koncentrálni. Majd most megmutatom neked, hogy királynő nélkül is lehet győzni... lépjél már, meddig várjak? Nem volt rossz lépés, de szerintem az a bajod, hogy nem gondolkodsz két-három lépéssel előrébb, nem gondolod át az összefüggéseket. Én mindig tisztában vagyok az ellenfél szándékával, igyekszem kiismerni a gyöngéit és már előre tudom, hogy mit fog lépni. Hogy ezt vacak sakktól. Na, tessék! Most meg anyád is rázendített. Mit véded a gyereket, megvan ennek a magához való esze. Csakhát én ilyen idős koromban iskolai bajnokságokat nyertem. Mi az, hogy nem is rendeztek versenyt? Ügy. Mondjad csak és pont a gyerek előtt... nem elég egész nap a hivatalban azzal a sok tökkelütöttel foglalkozni, akkor még ráadásul itthon sincs nyugalmam... Istenemre mondom megőrülök. Én lépek, én lépek... tudom és azt nagyon jól, hogy én lépek. Szegény jó apám ezt nem tűrte volna. Igaz, hogy sakkozni sem tudott, de legalább volt tekintélye. Mi az, hogy te sem tudsz? Vilma... Vilma. Ügy kárálsz. mint egy vénasszony. Hát akkor fiatalúr búcsúzzon el a bástyájától, mert én azt leütöm. Mondtam én, hogy jó játékosnak , nem veszteség a királynő... úgy... jó az elgondolásod, de ezúttal a másik bástyádat is leütöm. Gondolkodjál nyugodtan fiacskám, kimegyek a konyhába, mindjárt jövök... trallala... trallala. Már itt is vagyok... trallala... látom, a lóval léptél... jóóóóó. Akkor én meg ezzel a gyaloggal. Ezeket a kombinációkat, amiket tőlem látsz, jól vésd az agyadba és jegyezd meg, hogy apád érett, rutinos játéka olykor meglepetésekre is képes... Mint? Matt? Hogy lenne ez matt? Na nézzük csak, azt mondja, hogy itt a királynőd, itt a futód... ide nem léphetek... ide sem... ez valóban matt. Én már semmin sem csodálkozom. Tanítalak, te meg fölidege- gesítesz, ki a fene képes ilyen körülmények között odafigyelni arra a nyomorult sakkra. Ej, de nagylegény vagy. Micsoda beszéd az, hogy nem kérted az okítást. Ha én nem okít- lak, egy nagy mamlasz lesz belőled. Bár azt látnám, hogy ez a győzelmed a befektetett munkám gyümölcse, de ez minden, csak nem a munka gyümölcse... lélektanilag kikészíted az apádat, aztán meg mattot adsz. S zedd össze magad, lejátsszuk a visszavágót. Két perc alatt adok mattot. Fáradt vagy? Hallod már Vilma, azt mondja a fiacskád, hogy fáradt. Ez hallatlan, egyszóval nem akarsz sakkozni az apáddal? Ez már aztán mindennek a teteje, hát érdemes ezért fölnevelni egy gyereket, semmi hála. semmi • szülői tisztelet. Szépen vagyunk, mondhatom. Mars az ágyba, de holnap még visszatérünk erre a példátlan viselkedésedre... Tóth-Piusz István ros gondolkodású”, „forrófejű”, „türelmetlen” fiatalságot a minél több tanulásra buzdítással. a munka szereteté- re neveléssel, bizonyos szükséges fegyelmezéssel, ideológiai-politikai ráhatással kell lehűteni, türelmessé, gondolkodásában éretté tenni. Megfeledkeznek azonban arról, hogy ők, ellentétben a fiatalokkal, „az élettani leépülés” folyamatában vannak lendületük, pezsgésük, hevük egyre csökken és a társadalmianyagi viszonylagos jólszitu- áltságuk mellett — növekvő meszesedésük is hpzzá járul konzervatívvá válásukhoz, „bölcsességük megállapodott- ság”-ához, már-már saját ellentétébe csapásához. Ez persze csak a két pólus, a „fiatalság” és az „öregség” pólusa, melyek között folytonos az átmenet, és jól megfigyelhető, hogy e folyamatnak egy bizonyos csuklópontján a fiatalság — munkához, álláshoz, pozícióhoz jutván — miként fordul át az öregség felé, az említett „bölcsesség”-hez vezető útra. A fiatalság temperamentuma lanyhul és — ezzel összefüggésben — korábbi „eszményei”, e csuklóponton túl fokozottan halványulni kezdenek, és a tegnap még oly izgalmasan fiatalok, holnap olyan unalmas öregek lesznek, hogy az — mai módon szólva — nem igaz! S ha még csak unalomról lenne szó, de korban, „bölcsességében gyarapodva, egyes területeken — például a képzőművészetben (az .építészet kivételével) — kialakul a „nagy öreg”-ek „érinthetetlen” kasztja, akik szellemük egyre észrevehetőbb bá- gyadása ellenére vagy épp emiatt (ki tudja?) igen jól tudják hatalmi és anyagi érdekeik védelmében elnyomni — másokkal elnyomatni — a feltörő, az újat akaró fiatalokat. Szerencsére a fiataloknak — a „közép-fiatalok”-at és „öregen is fiatalok”-at beleértve — mindig igazuk van, mégha nem is szó szerint, nem is mindenben és nem is teljesen. Az ő igazuk az újnak igaza a régivel szemben, és az újnak a régivel folytatott harcában, a dialektika törvényei szerint. előbb- utóbb az újnak kell diadalmaskodnia. A győzelmes új természetesen — tagadva, megtartva — tartalmazza a régit is, de ez a fejlődés egyetlen útja. II fiatalság „nevelés”- ének — és szeretésé- nek — azt hiszem, egyik alapfeltétele, hogy szabadon, őszintén elmondhassák, amit gondolnak és produkálnak kultúráról, művészetről, építészetről, oktatásról — mindenről. Még akkor is, ha az itt-ott „bonyolult” „egyéni” filozófiák megértését a fogalmazás, a kifejezés buktatói nehezítik. Még akkor is, ha bizonyos dolgok — egy olyan „öreg-fiatal” vagy „fiatalöreg” számára, amilyennek hinni szeretném magam — naivul, vagy — spanyolviaszként — újból felfedezettnek hatnak ezekben az írásokban. De vitatkozni, vitatkozni és vitatkozni lehet és kell róluk. És ez a fontos! A viták kevernek is, bonyolítanak is, de tisztáznak is, s bármily kevés legyen is az, ami tisztázódik, egy-egy lépést jelent előre. Játéktárlat
