Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-28 / 200. szám

* 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 28. Lehetne több is „Csillagkupolás” idény után indig sok gondot okoz a közműve­lődési intézmé­nyek munkatársainak a nyári rendezvénysoroza­tok kialakítása, meg­szervezése. Némiképp könnyebb helyzetben vannak azokon a tele­püléseken, ahol van sza­badtéri színpad, vagy ha az nincs is, van lelemé­nyes népművelő, aki fel­fedezi, hogy egy-egy hangulatos udvar, ódon . oszlopcsarnok, szép ár­kádsor, kellemes park alkalomadtán nézőtér­nek is berendezhető. Né­hány reflektor kell, s valami egyszerű — akár csak jelzett — színpad, pódium, s máris adott minden, hggy hangver­senyek, irodalmi, szín­házi vagy szórakoztató műsorok színhelye a park, az udvar, az ár­kádsor legyen. Mennye­zetnek ott a csillagos ég kupolája, s a tágas tér­nek nagyszerű akuszti­kája van. ~* Persze a valóságban mindez, korántsem ilyen egyszerű. Sőt — szerve­ző, népművelői szem­szögből nézve — nehéz­ségekkel, nem kevés, „rizikóval” járnak. Hogy csak a fő „ellenséget” említsük: az időjárás egy-egy zivatarral, zá­porral kíméletlenül, s rendszerint kiszámítha­tatlanul „avatkozik be­le” az emberek szórako­zásába. Volt eset. hogy — az időjárás fordulatai miatt — egy nap alatt háromszor döntötték el a szervezők, hogy az es­ti hangversenyt az „eső­helyen”, teremben ren­dezik meg, végül mégis­csak a szabadtéri szín­padon szerepeltek a mu­zsikusok — kitűnő idő­ben. Jónéhány Szolnok me­gyei településen — di­cséretükre váljék a nép­művelőknek — gazdag nyári, szabadtéri ren­dezvénysorozatot bonyo­lítottak le. Jászberény­ben, Kunszentmárton- ban folklór, illetve könnyűzenei, szórakoz­tató rendezvények szín­helye volt a szabadtéri színpad. Tiszafüreden — több, mint 200 (!) bérletessel — rendeztek szabadtéri hangverseny- sorozatot. Sok helyen bi­zonyos alkalmakhoz — könyvhét, vásár, ünnepi nagygyűlés — kötve próbálkoztak — több­nyire sikerrel —szabad­téri rendezvényekkel J ó lenne, ha ezek az alkalmi „neki- búzdulások” a jö­vőben rendszeressé vál­nának, mert a tapaszta­latok azt igazolják, hogy a szabadtéri kulturális események nemcsak egyszerűen a könnyed, pihentető szórakozásva­rázsával hatnak, hanem mélyebben, újabb igé­nyeket is ébresztve. Hi­vatkozhatunk akár a szentendrei, a szegedi, az egri, a debreceni „csillagkupolás színhá­zak, hangversenyter­mek” immár évtizedes sikerére, kialakult törzs- közönségére is. Mindez — kicsiben — „sokszo­rosítható”. Sz. J. Ujkökorszak-beli települést tártak fel Ezideig ismeretlen újkő- korszak-beli települést tártak fel régészeink Csongrád tér­ségében a Tisza II. vízlépcső építkezéseinél. A hat hét óta tartó leletmentő tevékenység műszakiak és tudósok össze­hangolt munkájának ered­ményeként jelentős kulturá­lis értékeket óvott meg a végső pusztulástól. Dr. Korek József, a Ma­gyar Nemzeti Múzeum fő- igazgatóhelyettese a Magyar Távirati Iroda tudományos munkatársának elmondotta, hogy a Csongrádtól északra fekvő Bokros község határá­ban a föld mélyéből ritka­ságszámba menő régészeti tárgyak, emlékek kerültek napvilágra: lakóház-, és csontvázmaradványok. A szakembereknek sikerült megállapítaniuk a hajdan­volt falu templomának és temetőjének a pontos helyét is; ezek feltárására azonban csak a jövő esztendőben ke­rül sor. A csongrádi vízlépcső te­rületén még ebben az évben 450 ezer köbméter földet mozgatnak meg a munkagé­pek. A régészek az előzetes terepbejárások során eddig csaknem harminc lelőhelyet észleltek. Mivel a Közép- Tisza-vidék a történelem so­rán a különböző, főleg dél­ről, délkeletről érkező, kultú­rák találkozóhelye volt, arra számítanak, hogy a föld mé­lye még sokféle régészeti le­letanyagot felszínre hozó meglepetést tartogat. Nagy érdeklődés kíséri Papi Lajos szobrászművész mezőtúri kiállitását. A több mint 20 fá­ból, gránitból, márványból készült szobrát és bronzérmeit már ezidáig is sokan tekintették meg. A kiállítás szeptember 9-ig tart nyit'va. Bemutatók, táncház, népművészeti vásár Népzenei találkozó Kecskeméten A nagy magyar zeneszer­ző, népzenekutató Kodálv Zoltán szülővárosa immár nyolcadik alkalommal adott otthont az elmúlt héten az országos népzenei találkozó­nak. A négynapos kecskemé­ti rendezvényen a több száz népzenész, népi énekes, hang­szerkészítő mellett neves ze­nekutatók, írók, költők, a népzene lelkes hívei, pártfo­gói vettek részt. A város életét színesítő felfrissítő népzenei napok az előadókon, meghívottakon kí­vül rengeteg érdeklődőt von­zottak Bács megye székhe­lyére. A közönség a hangsze­resek, énekkarok, szólisták bemutatóin kívül bepillant­hatott a szakmai tanácskozá­sokra is. Előadások hangzot­tak el népzenemozgalmunk jelenéről, a kutatás, gyűjtés eredményeiről, a népzenei együttesek kulturális szere- jéről. Sokszor nagy viták ke­rekedtek, viszont minden vé­lemény, hozzászólás „zenei vagyonunk”, zenei hagyomá­nyunk tiszta szívbéli ápolá­sát szorgalmazta. A dal, a muzsika egész nap szólt, hiszen a vidám hangu­latú táncházak a hajnali órákban értek véget. A nép­zenei találkozó egyik leglát­ványosabb programja a szombat délutáni népművé­szeti kirakodóvásár volt. Kü­lönösen a népi hangszerké­szítők alkalmi sátrainál ácso- rogtak sokan. Díszesen fara­gott furulyák, bőrdudák, cite- rák, dorombok találtak gaz­dára. Az utóbbira még ga­ranciát is vállalt készítője. Egy fiatalember „balkezes” citerát keresett s talált is. A hangszerek mellett rézműve­sek, fafaragók, keramikusok kínálták áruikat, miközben a pódiumon szólt a zene. A szabadban felállított színpa­don gyorsan váltották egy­mást a fiatal' népzenészek. Ritka hangszereket hallha­tott a vásár közönsége. Is­mert és kevésbé ismert pász­tordalok „bújtak” elő a nád­sípból. míg a cserépduda csi­lingelő hangja gyors táncnó­tákat szólaltatott meg. Csat­togva szólt az ütőgardon, kel­lemes kísérőhangszernek bi­zonyult a koboz. A szólistá­kat a népi ízzel, hangulattal muzsikáló Délibáb és a Víz­öntő együttes követte. A Ga­rabonciások révén — kecs­keméti diákok irodalmi szín­pada — Kecskemét környéki népi játékot is láthatott a „nagyérdemű”. A Daloló tájok bemutatóin léptek közönség elé a Du­nántúl, a Felvidék és az Al­föld népzenéjének képvise­lői. A képzett muzsikusok magas színvonalon lelkesen előadott műsorát hallgatva az-idősebb dalosok is elisme­rően bólintottak. Megnyugta­tó, hogy a népzenét szeretik a fiatalok és e nemzeti kin­cset gondosan ápolják. — fekete — Sok, talán túlságosan is sok ismétlést hallottunk az elmúlt hetekben. Lehetne meditálni az ismétlések ará­nyán, megoszlásán a teljes műsoron belül, s néha azon is, miért kerülnek ismétlésre gyengébben sikerült produk­ciók. Egy bizonyos: a „nagy műsorok” fényei az eszten­dőkkel későbbi ismétlésben is felragyognak — nem egy­szer tisztábban, erősebben, mint az első adás idején. Nem tekinthető tehát vélet­lennek, hogy az augusztus 20-i ünnepi programba több, régen hallott kitűnő rádiós produkció került. Latinovits— Juhász Ferenc Több mint három éve már, hogy Latinovits Zoltán élete irgalmatlan hirtelenséggel véget ért. Noha alakjáról, művészetéről, egyéniségéről, haláláról azóta egy sor kü­lönböző fajsúlyú publikáció látott napvilágot, a legjob­ban, a legpontosabban. — s a legfájóbban — mégis azok a rádióműsorok idézik meg, amelyekben ő szólal meg. Juhász Ferenc művei még a „gyakorlott” versolvasók­nak is „nehéz olvasmányok”. Elég sokan — nemcsak lai­kusok — egyenesen „érthe­tetlennek” minősítik a költő kép-zuhatagos, terjedelemre is hatalmas költeményeit, „époszait”. Ezek közé sorol­ják az „Anyám” című elbe­szélő költeményt is, amely­ről — a hétfőn este ismétlés­ben elhangzott műsorban — Latinovits bizonyította be: kristálytiszta, logikus építke­zésű. érthető vers. A felejt­hetetlen, több mint egy órás adás nemcsak Latinovits elő­adóművészi zsenialitásából adott eképp ízelítőt, hanem — beléhasítva egy adott vers világába — Juhász Ferenc költészetét is közelebb hozta a hallgatókhoz. Trufa Ugyancsak ismétlésben hallhattuk az 1974-ben el­hangzott, a népi humor gyöngyszemeiből összeállított „Trufa” című műsort. Amely — a gyöngécske „rátótiádák” idején — üdítőleg hatott, s egyúttal figyelmeztetett is:az a fajta humor szikrázik csak fel, amely az életből, az em­beri esendőségekből merít. A rádió mostanában készült vi­dám műsorai, nemcsak „anyagerősségben”, hanem szerkesztésben, rendezésben sem állják az összehasonlí­tást a „Trufá”-val. Külön öröm volt hallani a műsor­ban a felvételek idején tíz­éves jászárokszállási Kasza Tónit, aki kivételes* mese­mondó képességeket csillog­tatott — akkor. — eszjé — Danika Károly ezen a va­sárnapon értette meg a vándor kocsmázókat. Egyetlen kortyot sem ivott. De a menekülést megkísérelte. Sodródó csavargással, véletlen találkozásokkal, futó be­szélgetésekkel . Zsibbadt volt a rettegéstől. Van-e még otthona? — ez a kérdés dobolta tele a mellkasát. Kapujuknál csend és mozdulat­lanság fogad,ta. Békés nyári árnyé­kok bugyolálták körbe a házat. A diófák langyos lombjai között már az este hallgatott. Danka Károly szorongó kíváncsisággal nyitott be a lépcsőházba. Megszokott helyén, a jobb sarokban látta a hosszúlábú asztalkát, amelyre apósa ámyéktű- rő dísznövényt készült szerezni. Pa­pírlap fehérlett rajta, önkéntelenül érte nyúlt, de a homály miatt ne­hezen tudta kibetűzni, hogy mi áll rajta. Csak Burján Péter kezeírását ismerte fel azonnal. Villanyt gyúj­tott, hogy jobban lásson. Nem tud­ta mire vélni a rejtelmes szöveget. Átjárta valami forró gyengeség, en­nek ellenére hajszoltan robogott fel a lépcsőn. Odafent aztán megtör pant. Tétova, puha léptekkel érke­zett lakásukba. A belső szobában, a nagy í sztal körül javában beszélgettek. Az asz­tal közepén ott látta a rengeteg pa­pírpénzt. családtagjai között Félix Eleket. Mindent értett. — Szervusz, Karcsikám! — fogad­ta Edit felragyogó örömmel. Dezső flegma dörmögéssel, ám teljes jószándékkal bosszantotta: — Hazajött a készre a sógor. —• A lépcsőházban találtam.. i ázon a hosszúlábú asztalkán. Furcsa írás van rajta. Nem értem. mit jelent. —■ S olvasta, rejtélyt kutató, tagolt halksággal: — Felakasztot­tam a kutyát, hogy ne ugasson... Rózsiból mozdonysípként jajgatott elő a cérnavékony sikoly: ,— Istenem, segíts!... A többiek egymásra meredtek eszelős rémülettel. — Mire vársz! — ordított Zoltán a kőfaragóra, teli torokból. Választ nem várva, kirohant törő-zúzó len­dülettel. Dezső a nyomába hágott. Danka Károly fölfogta, mi tör­tént. A padlóra ejtette zakóját, és a sógorai után rohant. Rózsi fogvacogva, szája körül hi­deg verejtékkel, ráncosra kékült ajakkal mondogatta: — Éreztem... láttam a szemén... S mivel éppen Paulára nézett, a fonnyadó asszony feldúltan nekitá­madt: — Engem vádolsz?! Bomlottan, rángatózva mondogat­ta a lágy asszony: — Láttam a szemén ... Edit csak állt. mint a gipszből ön­tött szobor. Tömörre fagyasztotta a bénaság. Szép arcának vonásai is hidegre dermedték, s csillogó sze­méből ömlött a könny. Anélkül, hogy megmozdult volna, a félrebe­szél ők révetegségével mondta: — Félix úr... hordja el magát... A bizsus a bekerített üldözött ré­mületével hajolt hol erre, hol arra, de talpa mintha a padlóhoz ragadt volna. Végre el tudott mozdulni a kísérteties-pontról. Lihegve az asz­talhoz ugrott. Míg rángó ujjaival a táska zárján babrált, különös viny- nyogó és nyüszítő hangok szakadtak föl belőle. Kapkodva rakta vissza táskájába az ötszázasok kötegeit, s eközben érthető szavakká formáló­dott vinnyogása. —• Kérném tisztelettel... én iga­zán ártatlan vagyok ... semmiről nem tehetek ... abszolúte semmi­ről... Most, hogy táskájában tudta pén­zét, kapkodása is gyorsasággá ren­deződött. Egyszerre az lett neki a legsürgősebb, hogy eltűnjön a hely­színről. A rágcsálók sebes Rianásá­val osont ki a szobából. Paula nekivadultan rikácsolt: — Nem leszek bűnbak! Még mindig a bénaság jegébe der­medve állt Edit. Könnyei egyre hul­lottak, s mint a szobor, amely kép­telen mozdulni, egyenes tartással, suttogva könyörgött sógornőjének: ,— Hallgass ... De Paula nem akart beleszakadni a bűntudat terhébe. Rémült öröm­mel mutatott a mérnöknőre. — Felelősek vagytok! Igen! Ti vagytok a felelősek! A gyerekei. Ekkor leszakított magáról minden önfegyelmet Edit és fájdalmas, vad, fenyegető kiáltás süvöltött belőle: — Hallgaaaaass’... Kiáltása után hajmeresztő csend támadt. Aztán összeomlott, elmerült a zokogásban. S mint aki önmagát vonszolja partra az örvényből, alél- tan ocsúdott. Kitámolygött a lakás­ból, letántorgott a lépcsőn. Odakint már besötétedett. Annyi ereje már nem maradt, hogy az udvarra lép­jen, megkapaszkodott a bejárati fal élében. Közel hozzá, valahol a föld­szinti terasz sarkánál, a fai tövé­ben, földre kuporodva csúnyán sírt egy férfi. Zoltán volt. Keleti gyász- szál verte a fejét a falhoz. Csak most látta meg a rettenettől kábult Edit, hogy sarkig tárva a garázsajtó mindkét szárnya. Arról közeledett feléje Dezső kibírhatatla­nul lassú, csoszogó léptekkel. Oda- vánszorgott a közelébe a kőfaragó, ájult fordulattal a falnak dőlt, meg­támasztotta a hátét. Félig eszmélet­lenül motyogta: — Ott van a garázsban ... Ké­ső ... Minden késő... Danka Károly a diófa alatt állt, szemben a nyitott garázzsal. Nézte a sötétet, hallgatta a csendet, érezte a halált. Elborzadt józansággal fi­gyelte odaátról az életet. Szánalom­mal és haraggal, szeretettel és meg­vetéssel nézte azokat, akik a falba kapaszkodva sírtak. A hozzájuk tar­tozás együttérző utálatával vágta a fejükhöz: — Megöltétek az apátokat! \ boldog tárgyak — a Pannónia motor szétszedett darabjai, a bádog­asztal, a vesszőszékek ott derengtek körülötte a diófa lombjai alatt. A boldogtalan Danka Károly kimoz­dult közülük, hogy visszatérve a túl­só partra, karjaiba vegye feleségét. Vége A hideg ellenére is sokan hallgatták Kiss Tamás koboz játé­kát a népművészeti vásáron

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom